Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 39:26
Értékelés: 4.5/5
A legendás progresszív rockóriás, a Gentle Giant zenéjének java részét aligha az átlagos, még kevésbé a szűk látókörű zenei ízlésnek szánták. Aki először találkozott velük, általában két kimenetre számíthatott: vagy élethű hívévé vált Pantagruel, Gargantua, Panurge és a többi elválaszthatatlan, bohókás kísérő radikálisan újító zenei kalandjainak a Shulman fivérek & co. világából, vagy megesküdött, hogy inkább nem hallgat tőlük többet. Az utóbbi esetben ugyanis azt kockáztatta volna, hogy elveszíti a táncolható ritmusokat kedvelő párját és a Status Quo-pólós, értelmiségi haverjait – ez lett volna a „tragédia”. Mindenesetre bele kellett törődnie, hogy minden idők egyik legújítóbb és legnagyobb hatású rockzenekara általánosan népszerűtlen marad, azé a zenekaré, amely örökre átformálta az addigi populáris zene határait, cserébe a alacsony kereskedelmi profil magas áráért (még néhány progresszív rockos kortársához képest is).
A második lemezükön, az „Acquiring The Taste”-en a Gentle Giant gyakorlatilag teljesen elhagyta mindazokat a hard rockos, blues rockos és soul elemeket, amelyek az azonos című bemutatkozó albumukon még megtalálhatók voltak, és amely még nem tükrözte a leginkább a jellegzetes hangzásukat. Az „Acquring The Taste” elődjétől eltérően már jóval kísérletezőbb és kiforrottabb munka volt, számos, a zenekarra jellemző, disszonáns ritmikai megoldással. Emellett érezhetően jobb hangszeres összjátékot is hozott a tagok között. Az egyes számokon, amelyeket többnyire a nagy komplexitás, a változatosság és a folytonosan váltakozó hangulatok jellemeznek, még nagyobb arányban kevertek bele szimfonikus elemeket, folkot (egy csomó érdekes barokk hangszerelés), sőt jazz rock fúziót is (gazdag vonós és fúvós szekciók), és mindezt egészen egyedi keverékké gyúrták össze. Mondhatni, éppen ezen a lemezen tették magukévá azt a védjegyszerű, teljesen specifikus hangzást, amely szinte egész pályafutásukat végigkísérte, és amely ritmikailag gyakran a fő „kabalájuk” ringására emlékeztet. Ezért általában a számos polimetrikus ritmusmegoldás volt a „hibás”, a játékos ütőhangszerek bőséges használata a vibrafonnal az élen, a szellemes, gyakran disszonáns többszólamúság, a pasztorális színezetű barokk hangszerelések, valamint a fúvósok és a vonósok kiterjedt és újító alkalmazása. Míg az utóbbiakért és az ezzel járó, középkori ünnepélyességre emlékeztető utóízért főleg a Shulman fivérek feleltek, addig a két örök újító, Kerry Minnear billentyűs és Gary Green gitáros (utóbbi néhány számon hangszerként még szamárállkapcsot is használt!) kiválóan kiegészítette egymást a két teljesen eltérő zenei alapjával (esetükben a klasszikus zene és a blues). Minnear gyakran az énekesi szerepben is feltűnt, bár a zenekar fő énekese mindvégig a karizmatikus Derek Shulman maradt.
Az album egyes számai a zenekar hihetetlen alkotói és technikai képességeit tükrözik, kivételes kísérletező és kalandvágyó étvággyal; zenei ízlésük nem tapadt meg konkrét zenei elemeknél, hanem végig átugrálta a műfaji határokat. Bár a legtöbb számban a disszonáns motívumok és a szétszórt ritmusok dominálnak, rengeteg fenséges szimfonikus hangszerelés és elbűvölő pasztorális vagy jazzes dallam is akad bennük. A nyitó „Pantagruel’s Nativity” egy lírai kvázi-koncepciót nyit meg Pantagruel, a nagyra nőtt bajkeverő óriás és apja, Gargantua kalandjairól, akik a maguk korában forradalmi és társadalomkritikus történetek eredeti irodalmi hősei voltak, a legendás francia író, Rabelais tollából. Erre a témára egyébként pályafutásuk során még visszatérnek „The Advent Of Panurge” című számukban (Octopus, 1972). Szövegében Pantagruel születésének pillanatára, és anyja, Badebec gyermekágyi halálára utal. Ennek a melodramatikus pillanatnak a bemutatására a Gentle Giant kiváló és változatos kompozíciót alkotott, amely felvonultatja valamennyi jellegzetes elemüket: gazdag és kissé disszonáns többszólamú vokális harmóniákat (itt egyébként Minnear szopránja áll előtérben), bluesosan fűszerezett gitárbetéteket, drámai szimfonikus fúvós- és vonósaranzsmanokat, egy csipetnyi jazzt az elektromos zongora és az ütőhangszerek újszerű használatán keresztül, valamint folyamatos ritmusváltásokat. Ez a kiváló, rendkívül hangulatos szám kétségkívül az egyik legismertebb klasszikusuk maradt.
A titokzatos, egy horrorfilmhez illő sötét hangulattal átszőtt „Edge Of Twilight” egy újabb, a maga korában rendkívül újító csemege, amelyben a változatos hangszerpaletták követik egymást. Különleges helyet foglal el az ütőhangszerek, köztük a gongok rendkívül drámai használata az akkori dobos, Martin Smith előadásában. A „The Mouse, The Street, The Room” egy kissé skizoid fűszerezésű alkotás, amely ismét rendkívül sikeresen ugrál át a műfaji korlátokon, és amelyben először jelenik meg az albumon Derek kissé paranoid éneke. Az egyik oldalon szinte játékos akusztikus finomság találkozik az ütőhangszerekben, fúvósokban, vonósokban és billentyűkben, a másikon piszkos, vicsorgó hard rockos riffek és Ray basszusának áthatoló vonala. Következik a szellemes címadó instrumentális „Acquring The Taste”, a mini-moog vezette pimasz billentyűhangzásokkal, amely afféle nyitány a „Wreck”-hez. Az utóbbi a kiváló szimfonikus mellotronaranzsmanok és a záró, klarinétos folk betétek kivételével szinte teljesen hard rockos szám, a zenekar történetének egyik legütősebb gitárriffjeivel és kissé „részeg” többszólamú refrénnel, amelyben Derek és Kerry váltják egymást a fő vokálon.
A rendkívül kísérletező „The Moon Is Down” című számban, ahol nem hiányoznak a drámai akusztikus betétek és a mellotron hullámzása sem, Derek és a testvére, Phil veszi át a vokális kezdeményezést. Itt Kerry néhány igen szaftos szájharmonikabetétet is felkínál. Az ütemek eközben folyamatosan változnak. A „Black Cat” az album egyik legérdekesebb és legszellemesebb alkotása, és minden bizonnyal a legdallamosabb is rajta. Végig rendkívül kifinomult módon lavíroz a folk, a szimfonikus zene és a jazz rock fúzió között. A szimfonikus hangszerelések ujjnyalogatóak, és mindig szórakoztató hallgatni, ahogy a nagy újító, Gary Green egy gitáreffekttel meg tudta teremteni a macskanyávogást. A záró „Plain Truth”, amely a hét percnél hosszabb játékidejével az album leghosszabb alkotása, számos bohókás elemet tartalmaz. Meglepő módon az album legföldközelibb kompozíciója is, hiszen elég sok energikus hard/blues rockos gitárbetétet és Derek igen szilárd énekteljesítményét tartalmazza. A középső részben egy hosszabb instrumentális szekció is helyet kap egy rendkívül szellemes gitárszólóval, amely a mai napig inspirációt jelent Green minden rajongójának. Ez a nagyon szilárd szám közben végig megőrzi a dallamos szerkezetet, így általában a zenekar könnyebben befogadható alkotásai közé tartozik.
Sok-sok év elteltével is megdönthetetlen tény, hogy ez a kivételes zenekar, amelyre a kiváló hangszeres tudás mellett csibészes humor és egy jó adag önirónia is jellemző volt, a progresszív rock történetének néhány legizgalmasabb, legegyedibb és legújítóbb alkotását hozta létre. Az „Acquring The Taste” sem volt kivétel ez alól, sokatmondó címével együtt. A zenekar az album kísérőszövegében világosan és hangosan megfogalmazta zenéjének lényegi célját, amelyhez szinte pályafutása végéig tartotta magát: kitágítani a populáris zene határait, vállalva a kirívó népszerűtlenség kockázatát. Az album minden kompozíciója egyetlen céllal született – hogy a lehető legegyedibben, legkalandosabban és legizgalmasabban szóljon. Mindehhez mind a hat zenész kivételes kompozíciós és hangszeres tehetségét maximálisan latba vetette, és ez az album elejétől a végéig folyamatosan érezhető. Szinte minden tag multiinstrumentalista volt, és még abban a korban is, amikor hemzsegtek a hihetetlen zenei újítók és virtuózok, ők a technikailag legfelkészültebb és egymással legjobban kiegyensúlyozott rockzenészek közé tartoztak. Talán ez a fő oka annak, hogy pályafutásuk során olyan sikeresen működtek egymással összhangban lévő, egyenrangú kollektívaként, komolyabb konfliktusok nélkül. Erőfeszítéseik és ambícióik az „Acquring The Taste”-en bőségesen megtérültek, és ez a kiváló album afféle hangzásbeli mércéjévé, alapjává vált későbbi, ismertebb és ambiciózusabb munkáiknak. A kivételes albumok megalkotása, amelyek a mai napig csiklandozzák a zenei gourmand-ok ízlelőbimbóit világszerte, ezzel a kiapadhatatlan prog rockos kalandor-bohócok iránti megfelelő kísérleti ízlés elsajátításával kezdődhetett el.
Felállás
Derek Shulman – alt szaxofon, tehéncsengő, ének
Phil Shulman – alt & tenor szaxofon, klarinét, trombita, zongora, ének
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, brácsa, elektromos hegedű, spanyol gitár, tamburin, tizenkéthúros gitár, orgona basszuspedálokkal, koponyák, ének
Gary Green – hathúros gitár, tizenkéthúros gitár, tizenkéthúros wah-wah gitár, szamárállkapocs, macskahangok, hang
Kerry Minnear – elektromos zongora, orgona, mellotron, vibrafon, moog, zongora, timpani, szájharmonika, ének
Martin Smith – dobok, tamburin, gongok, pergődob
VENDÉGZENÉSZEK:
Paul Cosh – trombita, orgona
Tony Visconti – felvétel, nagydob, triangulum
Chris Thomas – moog programozó
Produkció
Tony Visconti
Számlista
1. Pantagruel’s Nativity (6:50)
2. Edge of Twilight (3:47)
3. The House, The Street, The Room (6:01)
4. Acquiring the Taste (1:36)
5. Wreck (4:36)
6. The Moon Is Down (4:45)
7. Black Cat (3:51)
8. Plain Truth (7:36)
