Előadó: California Guitar Trio
Kiadó: Inner Knot
Megjelenés: 2008
Pontszám: 4/5
A California Guitar Trio szép nagy szünetet tartott a „White Water” (2005) és a mostani, friss „Echoes” (2008) között. Az akusztikus gitárokra építő trió, amely mostanában szinte kötelezően meghívja koncertjeire a basszusgitár mesterét, Tony Levint, kiadványaival váratlan, és egyre csak növekvő népszerűségre tett szert. Az új albumot a California Guitar Trio a saját kiadóján, az Inner Knoton keresztül jelentette meg, így teljes az irányítás a kezükben. A „White Water”-rel ellentétben az „Echoes” kizárólag feldolgozásokat kínál.
Az album első harmada (az első három szám) magasabb fokozatban, pörgősen és életvidáman szól. A The Cruel Sea (eredetileg The Dakotas) és főleg a rá következő Music For A Found Harmonium (eredetileg Penguin Cafe Orchestra) kiemeli a zenekar védjegyeit: a gitárok remek harmonikus összefonódását, amely megtölti a hangképet, valamint a trió képességét, hogy szellemes saját hangszerelést adjon, amellyel az eredetit teljesen más, új élménnyé olvasztja, tipikusan és egyedien California Guitar Trio-módra. A zenekar még mindig erősen épít a klasszikus zene hagyományaira, így (a maga módján) megzenésítette Beethoven 5. szimfóniájának egy részét is, amelyet vad szörfzenés szövevényben szán végig, és a trió által kifejtett irgalmatlan tempóban a végén már nem is tudod, hogy még az Unmei („sors”) című számnál jársz-e, vagy a CGT már A dongó repülésénél tart.
Az album két csúcspontja a közepén bújik meg. Elsősorban az Echoes (eredetileg Pink Floyd) című számról van szó. Már ez az egy dal felér mindennel az lemezen. Amit keresel, azt meg is kapod benne. A bravúros hangszerelés, amelynek fő megalkotója Paul Richards, főleg a bevezető részben hihetetlenül közel áll a szám eredetijéhez. A srácok a saját verziójuk kifejezőerejét különleges hangszerekkel tették még erősebbé, és ezeket szőtték bele ebbe az izgalmas, magasan atmoszférikus kirakósba. Elsősorban a violektra és a theremin kerül elő. Az Echoes persze csaknem a felére van rövidítve az eredetihez képest, a CGT-változatban csak a dal fő motívumai hangsúlyosak, végig álmodozó, ezoterikus hangulattal. Richards mesterien dolgozta fel Gilmour futamait különleges effektekkel és főleg csúszka használatával, míg Lams többnyire az énekharmóniákat pótolja. A trió szellemessége és ambíciója csökkenetlen erővel ragyog tovább Mike Oldfield klasszikusában, a Tubular Bellsben is, amelyet a srácok ugyanazon a mintán lerövidítettek, és csak a legfontosabb zenei elemeket hagyták meg belőle, így a verziójuk újabban „mindössze” egy jó nyolc perc. A Tubular Bells feldolgozása nyilván nem volt olyan nehéz falat, mint az Echoes, a végeredmény sem olyan érdekes, mint az Echoes, hiszen a trió kezében kissé szúrja a fület az ismétlések monotonitása. Egyszerűen hiányoznak a többi hangszerek, de ha ott lennének, a trió elveszítené a báját. Összességében a Tubular Bells is a trió kezében egyedisége révén lenyűgözően ütős.
A Bohemian Rhapsody (eredetileg Queen) az eredeti pontos másolatával lep meg. Teljes akusztikus felvétel ez az eredetiről, ahol a trió leginkább a klasszikus zenei hagyomány ragyogó ismeretére és uralására támaszkodik. Az album meglepetése, hogy a zenekar pályafutása során először úgy döntött, énekhangot használ egy számban. Erre a célra meghívták az indie rock különcét, Bonnie „Prince” Billyt, aki „chill out” megközelítésével az And I Know (eredetileg Krokodil) című dalnak különleges pecsétet adott. A gitárok természetesen elvesztik domináns szerepüket abban a pillanatban, amikor mellettük megszólal az ének, és a trió ezzel „valami sajátot” kap. A végén hasonlóan megosztott szerepekben birkóznak meg a srácok a Lynyrd Skynyrd klasszikusával, a Freebirddel, amelyet lazán, szimpatikusan élénk, szarkazmussal teli reggae-felhangokkal játszanak el. Bonnie „Prince” Billy ezúttal is elsőrangú választásnak bizonyul az ilyen összehangolt trükkökhöz.
A zenekar új albuma azt bizonyítja, hogy a trió művészileg még mindig növekszik és fejlődik. Ez ismét teljesen más lemez az életművükben. Csupa feldolgozásból álló album, amely a California Guitar Trio esetében, amely a múltban számos hasonló átdolgozással bebizonyította, hogy ez vérében van, a meglepetés szempontjából már nem is számít különlegességnek. Csupán újabb megerősítése a teljes egyediségnek, felismerhetőségnek és művészi kifejezésbeli különlegességnek. A számok újrastrukturálása olyan sajátos, hogy a hallgató gyakorlatilag elveszíti az érzést, hogy feldolgozásokat hallgat. Az „Echoes” az igazi zenei finomságok kedvelőinek és a tisztán akusztikus kísérletezés extravaganciájának rajongóinak való album.
Felállás
Bert Lams – akusztikus gitár
Hideyo Moriya – akusztikus gitár
Paul Richards – akusztikus gitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Bonnie „Prince” Billy – ének a 8. és 9. számon
Pat Mastelotto – olajoskanna a 9. számon
Tony Levin – basszusgitár, „NS Upright” az 5. és 9. számon
Kevin Ratterman – tamburin és „shaker” a 9. számon
Pamelia Kurstin – theremin a 4. és 5. számon
Davide Rossi – violektra a 4. számon
Jamie Masefield – mandolin a 8. számon
Tom Griesgraber – basszusgitár, Chapman stick a 4. és 5. számon
Tyler Trotter – szájharmonika, „Fender Rhodes”, csengő, „moogerfoogers” a 4., 5. és 8. számon
Produkció
Tyler Trotter
Számlista
01. The Cruel Sea
02. Music for a Found Harmonium
03. Unmei
04. Echoes
05. Tubular Bells
06. Pastorale
07. Bohemian Rhapsody
08. And I Know
09. Freebird
Az album hossza: 54.40
