Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1967
Értékelés: 5/5
Az „Absolutely Free” a legendás Frank Zappa második albuma, aki zseniális zeneszerző, kiváló gitáros, alkalmi énekes, társadalmi szatirikus, rendező és még sok minden más volt egyszerre. Frank a „Freak Out!” (1966) című debütálás után a The Mothers Of Invention nevű kísérőzenekarát kibővítette Don Preston billentyűssel és Bunk Gardner szaxofonossal. Akárcsak az elődjén, az „Absolutely Free”-n sem fukarkodik a politikai és társadalmi szatírával, sem az összetett zenei kompozíciókkal – a lemez rendkívül avantgárd keverékét kínálja a legkülönfélébb zenei elemeknek: a szimfonikus zenétől a rock’n’ rollon, a pszichedelikus rockon, a bluesen és a jazzen át a musique concrète-ig és mindenféle szabad, avantgárd formáig. Bár az „Absolutely Free” hivatalosan nem koncepcióalbum, bármennyire annak tűnik is első hallásra (ez az érzés Zappa sok olyan lemezére igaz, amelyeknek valójában nincs koncepciójuk), mégis újabb társadalmi szatíra a fogyasztói társadalomról, az amerikai „kultúráról” és az emberi birkák általános ostobaságáról, akik követik a különféle pásztorokat és a ripacs divatokat. Frank egyik legkedveltebb, ha nem a legkedveltebb időtöltése volt egész pályáján az amerikai társadalom minden rétegének szatirikus boncolgatása és a hivatalos médiapropaganda kigúnyolása. Közben soha nem próbálta ráerőltetni a politikai nézeteit az emberekre, hanem rendkívül intelligens módon, jókora adag (ön)iróniával gúnyolódott az egészen.
Az album két részre, vagyis két mini szvitre oszlik. Az első részt az „Absolutely Free (1st in a series of underground oratories)” adja, a második részben pedig „The MOI American Pageant (2nd in the series of undergorund oratories)” hallható. Az album újrakiadása a két rész közé beilleszti a kislemezt, amelyet Zappa abban az időben jelentetett meg: a „Big Leg Emma” és a „Why Dontcha Do Me Right?” kerül ide. Mindkét részt állítólag azzal a céllal alkották meg, hogy minél ostobább zenét csináljanak az ostoba tinédzsereknek, akik az ilyen termékeket fogyasztják. Bár sok hallgatónak, aki először találkozik Frank korai munkáival, olyan érzése támad, mintha egy komédiásbanda előtt állna, amely a komoly zenét, élén a szimfonikus muzsikával, parodizálja, ez az érzés nagyon megtévesztő. Zappa mindig csak a legjobbakkal dolgozott, és ezek a zenészek egyszerűen túl jók voltak ahhoz, hogy valamiféle beágyazott rock- vagy szimfonikus keretekhez tartsák magukat, amelyek egy Frank-formátumú művészt végtelenül untattak.
Az album kétségtelenül Frank és a The Mothers Of Invention korai korszakának egyik legkísérletezőbb és legabszurdabb pillanatait nyújtja, kezdve a nyitó groteszkkel, a „Plastic People”-lel, amelyben a bevezetőben „az akkori amerikai elnök” szólítja meg állampolgárait, a tudatlan hülye, aki tízig sem tudott elszámolni, miközben a kevésbé szerencsés polgárokat Vietnamba küldte. Az abszurd diszharmóniák és számtalan narráció kitörései groteszk történetet szőnek a fogyasztói giccsről. Az énekesek ezúttal is cserélődnek Zappa, a tamburinon játszó Ray Collins, Roy Estrada basszusgitáros és Jimmy Carl Black dobos között, akik egymással néhány rendkívül groteszk többszólamú részt is alkotnak. A pszichedelikus „The Duke Of Prunes”-nak még popeleme is van, amely a jazz és a pszichedelikus rock ritmikai kombinációjára épül, miközben az egészet groteszk ének kíséri. Az egyperces közjáték, az „Amnesia Vivace” az avantgárd abszurd tökéletes színháza, a jódlizás határát súroló énekkel és pszichedelikus hangokkal a háttérben. „The Duke Regains His Chops” a „The Duke Of Prunes” fő dallamvonalát folytatja, míg bele nem fullad az ének-abszurditás áradatába. A „Call Any Vegetable” az album egyik fő bizarr kísérlete, a blues, az avantgárd és a pszichedélia keveréke, a végén a Beach Boysra tett nyílt vokális paródiával (Zappa általában is előszeretettel gúnyolta a korabeli népszerű előadókat). A hétperces instrumentális „Invocation and Ritual Dance of the Young Pumpkin” az abszurd címhez illően az album egyik legösszetettebb darabja, már-már igazi jazz rock fusion, számtalan tempóváltással, jazzes fúvósaranzsmanokkal, vásott ütőhangszerekkel és bluesos gitárfutamokkal. Az egyik olyan darab, amely a szatíra eszközei nélkül bizonyítja Zappa hangszeres és szerzői zsenialitását, persze a mindvégig jelen lévő „cirkuszi” komponenssel együtt. A „Soft-Sell Conclusion”, amely lezárja az album első részét, vagyis az első mini szvitet, újabb abszurd burleszk, amely az amerikai fogyasztók körében népszerű különféle zöldségekről szól, őrült blues gitárfutamokkal és szájharmonikával, a végén pedig az egyik zenekari tag zihálásával. Közbeékelődik a korábban említett két bónuszdal, amelyek az eredeti változaton nem szerepeltek, kislemezen jelentek meg. Mindkettő sikeres kísérlet arra, hogy minél bután hangzó popot hozzanak létre, olyat, amilyet akkoriban a hülye, elbutított tinédzserek hallgattak. A „Big Leg Emma” tinédzser-szexuális utalás, hangzásában valahol Presley-féle honky tonk és country között, a legostobább szöveggel és szenilis éneklési móddal, amit csak ki tudtak találni. A „Why Don ‘tcha Do Me Right?” sikerült kísérlet arra, hogy megalkossák az egyik legbutább blues rock (az pont akkoriban volt nagyon népszerű) kísérletet, elgázolt énekkel, jellegzetes blues gitárfutamokkal és patetikus szöveggel.
A második mini szvitet az „America Drinks” nyitja, amely záró folytatásával együtt az amerikai éjszakai társasági élet sajátos szatíráját adja. Tökéletes burleszk ez, amelybe Zappa a lehető legőrültebb cirkuszi hangokat csomagolja, főleg különféle éjszakai klubokból. Annak a teljesen részeg bandának a paródiája, amelyekkel fellépés közben találkozott, és amellyel a 60-as évek elején játszott. A „Status Back Baby” hangzásban parodizálja a 60-as évek brit popinváziót és a még elég friss groupie-jelenséget, abszurd hangok sorával, amelyek megszaggatják az egyébként fülnek elég barátságos dallamot. Az „Uncle Bernie’s Farm” az album egyik legmókásabb burleszkje, ahol a kacsázó ritmus és a bluesos gitárfutamok mellett xilofon és még leplezetlen nevetés is hallható, amelyet a rancs tulajdonosáról szóló, rendkívül groteszk szöveg éneklése vált ki, aki „műanyag” embereket vendégel meg a farmján. A „Son of Suzy Creamcheese”-ben visszaemlékeznek a kedvenc „hősnőjükre”, a képzeletbeli énekesnőre és alkalmi groupie-ra, aki mormon családból származik (itt Pamela Zarubica alakítja), és aki már a debütáló lemezükön, valamint néhány azt követő albumon is felbukkant. A „Brown Shoes Don’t Make It” Frank korai pályájának egyik legismertebb darabja, amely az albumon található, és egyben az egyik legérdekesebb is. A címének fő ihletője a korábban említett elnök és Frank régi „barátja”, Lyndon B. Johnson öltözködési szokása, aki egy interjún összeegyeztethetetlen barna cipőben és szürke kabátban jelent meg. Frank a számot egyszer jól jellemezte úgy, mint az egész album zenéjét, sebtében összekeverve és összesűrítve valamivel kevesebb mint nyolc percbe, hiszen sok olyan motívumot tartalmaz, amely már korábban felbukkant az albumon, néhány rendkívül abszurd pillanat mellett, amelyek ezt a hihetetlen avantgárd kollázst alkotják. Blues burleszkként indul, aztán olyan motívumok szakítják meg, amelyek akár valamelyik Looney Tunes-rajzfilmben is helyet kaphatnának (ezt Frank a későbbi albumokon is szívesen használta még sokat), majd sötét, dekompresszált hangok következnek, amelyeket a szándékosan „részeg” ének, „fingós” hangok és Don Ellis trombitájával megszólaló musique concrète köt össze. A közbeiktatott cirkuszi vokális abszurditások, mint az „oh, baby, baby” egy „koszos” lányról szóló buta szöveggel, ismét a tinédzserkultúrát satirizálják, de a bárjazz elemei sem hiányoznak. Az egyik legemlékezetesebb pillanat az, amikor a gyerek megkérdezi az apját, mit csinálna, ha a szóban forgó „koszos lány” az ő lánya lenne, és az hosszas gondolkodás után azt feleli, hogy csokiszirupval szépítené meg. Ha Frank valamin soha nem spórolt, az bizonyosan a híres „vécéhumora” volt. A kompozíció végén pedig egy teljesen megőrült fusion vár ránk. A záró éjszakai klubos groteszkben, az „America Drinks and Goes Home”-ban, amely az amerikai felső réteg dekadenciáját ábrázolja (közben játékgépek hangja, zsetonok csörgése és lelkes női visítás hallatszik), és ahol Frank a részeg slágerénekes szerepébe bújik zongorakísérettel, ismét megmutatkozik a legnagyobb társadalmi élősködők feletti gúnyolódása.
Az „Absolutely Free” kétségkívül a 60-as évek végének egyik legeredetibb és legkísérletezőbb albuma, amely nagy hatással volt a kísérleti zene általános fejlődésére és a progresszív rock megjelenésére. Megjelenésekor bizonyosan jókora sokkot és kihívást jelentett az akkori zenei közönségnek, amely még nem heverte ki a „Freak Out!” okozta meglepetést. Frank itt még egy lépést tett előre a kultikus debütálóhoz képest, és még több teret adott az improvizációnak és a konkrét zenélésnek (hosszabb „fingás”, „böfögés”, „horkolás”, „ugatás” és „csipogás” nélkül), miközben a politikai szatírájában kétségkívül még egyszer sokkal messzebbre ment, mint bárki akkoriban mert. Biztosan az egyik legfontosabb és egyben legjobb lemez a művész rendkívül gazdag alkotói pályáján, amely segített meghatározni őt mint zenészt és zeneszerzőt, aki mindig megelőzte a korát, és egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy komolyan vegyen bármilyen zenei trendet, amelyeket csupán eszközként használt a természetellenes, „műanyag” emberek társadalmának boncolgatásához, akik hűségesen követtek minden új divatot és vezért.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár
Ray Collins – ének, tamburin
Roy Estrada – basszusgitár, vokál
Don Preston – billentyűs hangszerek
Bunk Gardner – szaxofon, fúvósok
Jimmy Carl Black – dobok, vokál
Bill Mundi – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Don Ellis – trombita a „Brown Shoes Don’t Make It”-en
John Rotella – ütőhangszerek
Jim Fielder – gitár, zongora
Pamela Zarubica – vokál
Herb Cohen – vokál
Lisa Cohen – vokál
Kurt Retar – vokál
Terry Gilliam – hangeffektek
Produkció
Frank Zappa, Tom Wilson
Számlista
1. Plastic People (3:42)
2. The Duke of Prunes (2:13)
3. Amnesia Vivace (1:01)
4. The Duke regains his chops (1:50)
5. Call any vegatable (2:20)
6. Invocation and Ritual Dance of the Young Pumpkin (7:00)
7. Soft-Sell conclusion (1:40)
8. (Big leg Emma) (2:32)
9. (Why don’tcha do me right?) (2:37)
10. America drinks (1:53)
11. Status back baby (2:54)
12. Uncle Bernie’s Farm (2:11)
13. Son of Suzy Creamcheese (1:34)
14. Brown shoes don’t make it (7:30)
15. America drinks & goes home (2:46)
Az album hossza: 43:43
