Summon In Thunder

 Az idei ősz lezárja az év koncertciklusát, és az utolsó nagy albumok kivételes kínálatával gondoskodik arról, hogy 2007 végérvényesen a legtermékenyebb metaléves egyikeként vonuljon be a krónikákba. A metalkollázs kirakósában az északamerikai különc Himsa is megtalálja a maga helyét: új lemezükkel kiegészítették zenei áldozati oltárukat, és igazolják a feltevést, hogy a metalcore a világszövet egyes részein azért még egészséges, és legalább részben a gyógyulás is lehetséges. Alig egy évvel a Hail Horror után, amellyel azt jelezték, hogy visszatérnek a színtérre egy kitisztított, megújított, új adag kerozinnal megtöltött gyilkológéppel, tele robbanékony ritmusokkal, gitárriffekkel és szikrázó lázadással, már itt a következő lemez is – a Summon In Thunder.

Mi választja el a kicsiket a nagyoktól? Mindenekelőtt egy jó adag munkamorál, könyörtelen önfeláldozás, hit, és a tehetségből is bőven több a soknál. A Himsa ezt a brutális metalcore-kirándulást már az elején megalapozta. Nem csupán egy csillogó producerválogatottat hívtak meg közreműködni, hanem olyan embereket, akik tudják, hogyan kell a megfelelő elemeket elpusztíthatatlan vegyületté kovácsolni, a gyémánt szénkötéseinél is erősebbé. A produceri pálcát ezúttal már másodszor bízták régi ismerősükre, Steve Carterre, aki már a harmadik legutóbbi lemezüket, a Courting Tragedy And Disaster-t is producerelte, amely után összeomlott a zenekar régi, szerves magja. Semmit sem szabad a véletlenre bízni – ez a következő parancsolat, amelynek köszönhetően a Himsa mélyen bevésődött a metalcore műfaj alapjaiba. Részben teljesül a kellő énektudás feltétele is: John Pettibone torkából a végső keverésnél Devin Townsend, az ének sámánja csikarta ki a maximumot. Townsendet a szélesebb közönség a mára már megszűnt Strapping Young Lad énekeseként ismeri, most viszont az énektémák keverőpultját tekergette. John a mérges kölyökből, aki a torkából a hardcore-os ugatáson kívül mást nem tudott kipréselni, végre egészen tisztességes growlt hozott ki, ami arról árulkodik, hogy a golyói végre a helyükre kerültek, és a megfelelő helyeken, végérvényesen elkezdtek rendesen metalosan működni. Ha már a lemez vadul dallamos felvezetése után, a „Reinventing The Noose” hallatán az volt az érzésed, hogy a HIMSA legalább egy kicsit (szerintem az égbekiáltóan nyilvánvalóan) a svéd thrash core-os The Haunted és az ő legutóbbi lemezük, a The Dead Eye felé húz, akkor ez talán azért van, mert a végső keveréshez a legendás producer, Tue Madsen is hozzátette a magáét. Ő a The Haunted mellett a Dark Tranquility lemezeiért és Halford legutóbbi anyagaiért is „felelős”. A logikus következtetés az lenne, hogy az album legalábbis ebből a szempontból tökéletes, de tiszta vízió és a zenei tehetség minőségi többlete nélkül nem jutnának semmire – ez utóbbival viszont a Himsa gitárosa, Sammi Curr vitathatatlanul rendelkezik. Már az első akkordtól kezdve kiderül, hogy Curr és Kirby Johnson kompakt textúrájú gitárfalat szőtt, amely olyan zenekarok dallamosságával játszik, mint az Arch Enemy, ugyanakkor kristálykeményen hordozza a The Haunted – Cro-Mags – Slayer és a mai Napalm Death hentesi logikáját. Megszámlálhatatlan réteget lehet kihallani belőle, ezért a Summon In Thunder telitalálat az intenzív, amerikás ízű thrash metal minden rajongójának, amelynek fő parancsolatai a dallam és a könnyen megjegyezhető riffek. A legutóbbi három lemezükhöz képest, amelyek sok szempontból felismerhetetlen, szétválaszthatatlan hörgő masszák voltak (részben teljesen logikus, hogy a Himsa 2003-ban 4/5 arányban úgy döntött, hogy elhal, de az egészséges egyötöd egy tökéletesebb szörnyet volt képes teremteni a korábbi fenevadnál…).

A Himsa ezúttal sebészi pontossággal csiszolta ki a ritmusváltásokat, amelyeknek köszönhetően a hallott anyag nagy része megmarad az emlékezetedben. A lemez feltűnőbb meglepetései közé tartozik a „Skinwalkers”, egy majdnem akusztikus feszültségpont, amely a gránitkockák ütlegelése a már amúgy is jócskán megrepedt koponyádba – ez a nyugtató tapasz. Alig lazítottál el, a Himsa az irgalmatlan mészárló modorában az utolsó atomnyi harmonikus om-béli nyugalmadat is tökön rúgja, és folytatja a vad táncot, módszeresen hasítva az In Flames és az At The Gates magjait. Nincs abszolút befutó, hiszen a lemez akadás nélkül, teljes egészében egyenesen a fülekbe és az agyi csatornákba megy. Ha további meggyőzés kell: a „Haunter” egy nagyszabású bevezető után a második, sebészi pontossággal kimért buzogányütést mér egyenesen a két szemed közé. A gitárpárbajok úgy szólnak, mintha a cunami csapódna a partnak. Az első számtól a nagy fináléig, az albumnyitó címadó dalig, amely az utolsó arany szöget is beveri azoknak a frusztráltaknak az acélkeresztjébe, akik még mindig nem tudják megkülönböztetni a seggüket a fejüktől. A Himsa most a pokoli kehelybe a legtisztább szívvért és a legszikrázóbb haragot töltötte. A gondolkodásból és a várakozásból átlépett a tettekbe. A Summon In Thunder gyönyörűségkiáltásokat vált ki, és amikor a lemez véget ér, jöhet az ismétlés, a hallgatói önkielégítés újabb köre.

Még ha esküdt sötétlátó is vagy, és szervezetileg a metalcore szagát sem bírod, nemhogy a hangzását, garantálom, hogy a lemeztől legalább egy kicsit el leszel ragadtatva. Azért is, mert a zenekar egészében szétválaszthatatlan egységként működik, és mert ezúttal a már hallott klisék átlagos ismételgetése helyett azt tűzték ki célul, hogy kompromisszumok nélküli lemezt adjanak ki, amely úgy szól, mint Thor kalapácsának csapásai az égi üllőn. A szikrákból lángok lettek. A tűz fellobbant, és a Himsa e lemezének katarzisa többel is enyhíti a brutalitás iránti éhséget. A Himsa elűzte az utolsó lidércnyomásokat, és elkiáltotta a megváltás igéjét. Ave Zavetnikum! A Summon in Thunder az idei ősz győztese. Véleményem: nagyon mellette.