Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Bronze Records
Megjelenés: 1982
Értékelés: 3/5
A „Conquest” turné után az Uriah Heepben az alapító Mick Box (gitár) mellett már csak Trevor Bolder basszusgitáros maradt. Mindketten az új lemezre szóló szerződéssel a zsebükben egyenesen a vegetáló David Byronhoz mentek, akinek szólókarrierje nem éppen úgy alakult, ahogy kellett volna, azzal a kéréssel, hogy térjen vissza az anyazenekarához. Byron nemet mondott az ajánlatra, Bolder a Wishbone Ash ajánlatát kapta el, Box pedig teljesen egyedül maradt. A csalódott Mick két napra bezárkózott a lakásába, és holtrészegen vészelte át a csalódottságot. Az Uriah Heep ezzel klinikailag is teljesen halott lett. Az ügynökök megpróbálták rábeszélni Boxot a szólókarrierre, és a fiú már a The Mick Box Bandet tervezgette. Ám úgy érezte, hogy a következő lépés csakis az Uriah Heep feltámasztása lehet, amiben a számos, még mindig hűséges „heeprajongó” is biztatta. Elsőként régi cimborája, Lee Kerslake sietett Box segítségére még az aranykorból, aki Ozzy Osbourne mellől tért vissza. Utána az ausztrál Bob Daisley (Widowmaker) érkezett, aki korábban szintén Kerslake-kel játszott együtt Ozzy Osbourne „The Blizzard Of Ozz” (1980) című debütalbumán. A billentyűk mögé John Sinclair állt be a zenekarba (korábban a Heavy Metal Kidsben és a Lionben játszott), az ötödik tag pedig Pete Goalby (Trapeze) lett, aki már az Uriah Heep meghallgatásán is megjelent, hogy Lawtont leváltsa, de a zenekar akkor John Slomant választotta.
Az így feltámasztott Uriah Heep új figura a rockszíntéren. A hetvenes évekhez már csak a többszólamú vokális hangszerelések kötik, amelyek akkoriban nagyon népszerűek voltak, és különösen az akkor roppant népszerű AOR-színtéren keresték őket. A dalok viszont újra visszakapták a megfelelő adag dinamikát, rockos ütőerőt és irigylésre méltó hangulatot. Az N.O.W.B.H.M. fejlődésének hatására a Heep „elmetalosodott”, és a modern, „eighties” produkcióban a zenekar történetében először tolták drasztikusan előtérbe a gitárriffeket. A billentyűk ízléses new wave szintipop dallamokat hoznak, ami szintén nagyon trendi volt, az orgonatámadások pedig erősítik a lemez egyébként is kemény hangzását. A dalok adrenalinlöketek, a lemez igazi rockterápia, amely kiérdemli a valódi „comeback” album címet. Az „Abominog” („utálatos, undorító” magyarul) rögtön a Too Scared To Run irányt kínálta, amelyet az Uriah Heep új arcával gyakorlatilag mind a mai napig megtartott (hét év telt el a „Sonic Origami” (1998), az Uriah Heep legutóbbi stúdiólemeze megjelenése óta). A produkció gyönyörű kontrasztokat hordoz a dallamos, vastag basszusvonal, Lee robbanékony dobjai és Mick tüzes riffelése között. Itt érdekes feltenni a kérdést, milyen lenne a Heep Hensleyvel. Hensley az „Innocent Victim” (1977) óta egyre gyakrabban nyúlt gitárhoz (a koncerteken is). Hensley kedvenc volt a zenekarban, mint a hangszerelések többségének szerzője, különösen Lawton korszakában. Aztán lassan a gitárt is átvette. Boxnak ez egyre jobban szűkítette a saját kifejezési terét. Az „Abominog”-gal viszont Box újra hosszú, átélt szólókat ontott, pszichedelikus slide gitárnak nyoma sincs, a gitárriffelés pedig robbanékonyabb, mint valaha. Ez az újonnan talált zenei lelkesedés és önbizalom frissességéről árulkodik annál a gitárosnál, akinek köré az új Uriah Heep épült. Több mint nyilvánvaló, hogy Box hosszú idő után végre újra teli tüdővel lélegzik. És nem kérdés, hogy vele együtt Kerslake is, aki éppen a Hensleyvel való nézeteltérések miatt hagyta ott a zenekart 1979-ben. Általában pozitív munkakémia érződött, és a zenekar minden tagja részt vett az „Abominog” összes dalának megírásában. Fele feldolgozás, de az Uriah Heep kezében újraaranzsálva egyenesen bombasztikusan szólnak. Közülük külön érdemes kiemelni a Hot Nights In The Cold Town című dalt, amely igazi AOR-szépség.
Egyedül a That’s The Way That It Is valamivel szelídebb, egyébként az „Abominog” végig igazi rockerzsivaj. A Heep modernül, frissen szól, a Hot Persuassion igazi heavy géppuska, amelyet tehéncsengő és mérges gitárriff támaszt alá a közepén. Goalby hangja bőrös, bársonyos, kissé karcos, fantasztikusan kerekített vonalakkal, mindig átélt, az újjászületett zenekar dallamosságába fenomenálisan illeszkedik. A lemezt a kiváló Think It Over zárja, amelyet a zenekar már Slomannel is játszott. Az „Abominog”-változat Goalbyval, a megvadult gitárral és a tökéletesre csiszolt zongoraaranzsmánokkal viszont végre az igazi. Az „Abominog” heavy AOR lemez fenomenálisan kidolgozott, lendületes rockszerzeményekkel, bőséges dallamossággal és igazi drámai felhanggal. A hetvenes évek számos óriása szó szerint új, „eighties” ruhában keveredett a színtéren, kereskedelmi sikerük ellenére, például a Genesis vagy a Yes. Az „Abominog” viszont kiváló rocklecke 1982-ből, amellyel az Uriah Heep nemcsak a nevét mentette meg, hanem megújult, mégis mindig felismerhető arcát is.
Felállás
Peter Goalby – ének
John Sinclair – billentyűk, háttérvokál
Mick Box – gitár, háttérvokál
Bob Daisley – basszusgitár, háttérvokál
Lee Kerslake – dob, háttérvokál
Producer
Ashley Howe
Számlista
1. Too Scared To Run (3:47)
2. Chasing Shadows (4:38)
3. On The Rebound (3:13)
4. Hot Night In A Cold Town (3:57)
5. Running All Night (With The Lion) (4:24)
6. That’s The Way That It Is (4:04)
7. Prisoner (4:27)
8. Hot Persuasion (3:45)
9. Sell Your Soul (5:22)
10. Think It Over (3:33)
Az album játékideje: 42:10
BónuszdalOK AZ 1997-ES REMASTEREZETT KIADÁSON:
1. Tin Soldier (3:49) single b-side
2. Son Of A Bitch (4:08) single b-side
3. That’s The Way That It Is (4:27) demo version, previously unreleased
4. Hot Persuasion (4:04) demo version, previously unreleased
