Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 51:14
Pontszám: 4.5/5
A Pink Floyd a nyolcvanas évek közepére szétesett együttes volt, amely hivatalosan már csak papíron létezett. A „The Final Cut” (1983) című koncepcióalbum után, amely basszusgitárosuk, énekesük és szövegírójuk, Roger Waters személyes végrendelete volt, és inkább hangzott az ő szólólemezének, mint a legendás zenekar közös munkájának, mindenki a saját szólóprojektjeinek szentelte magát. Waters, aki a „The Pros and Cons of Hitch Hiking” (1985) című albummal sikeres szólóelőadóként akart bizonyítani, a Pink Floyd történetét lezártnak tekintette, ezért nem számított rá, hogy a másik két tag közül bárki darázsfészekbe mer nyúlni nélküle.
A másik oldalon ott állt David Gilmour gitáros-énekes és Nick Mason dobos, akik torkig voltak Waters diktatúrájával, ami az „Animals” (1977) óta tartott. A két, már középkorú úr Gilmour harmadik szólóalbumának felvételei közben úgy döntött, hogy feltámasztja és életben tartja a legendás együttes nevét, ami végül Waters felháborodásához és a Pink Floyd név használati jogáról szóló bírósági perhez vezetett. Mindezt természetesen óriási médiapompa és hírverés kísérte, no meg a szennyes nyilvános kimosása. Gilmour és Waters a stúdióban már a hetvenes évek vége óta nem szólt egymáshoz, ez az eset pedig csak még mélyebbre ásta a köztük lévő gyűlöletet, és végleges szakításhoz vezetett. A viszony csak az utóbbi években nyugodott meg lassan, így a két egykor esküdt ellenség ma már újra beszélget egymással, és olykor még a színpadon is összeáll.
Nem kevés rajongó volt meggyőződve arról, hogy a Pink Floyd Waters nélkül, aki a basszusgitározás mellett a szövegírói szerepet is betöltötte, ő volt az ötletgazda, és az egyik vezető énekhang is, teljesen súlytalan. Egykori társai megesküdtek, hogy az ellenkezőjét bizonyítják. Először a Roger kérésére 1979-ben kirúgott eredeti billentyűshöz, Richard Wrighthoz fűződő nagy igazságtalanságot döntöttek jóvátenni, és felkérték az albumon való közreműködésre. Wright szívesen igent mondott, bár úgy döntött, hogy a projektben még nem teljes jogú tagként vesz részt, így a Pink Floyd továbbra is duó maradt.
Az album legértékesebb és legpompásabb közreműködője kétségkívül a basszusgitár nagymestere, Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel) volt, aki egyes számokban olyan ritmikai megoldásokkal járult hozzá, amikről Waters csak álmodhat. Fontos erősítést jelentek alkalmi zenészként Bob Ezrin producer és billentyűs, Jon Carin billentyűs, Carmine Appice dobos (Vanilla Fudge) és John Helliwell szaxofonos (Supertramp) is, akik tudásukkal és tapasztalatukkal alapvetően hozzájárultak az egész album rendkívül gazdag hangzásvilágához.
A projekt eredetileg Gilmour harmadik szólóalbumaként indult, és csak az alkotási folyamat közepén döntött úgy, hogy jobb lenne a Pink Floyd név alatt kiadni. A Waters utáni korszak Pink Floyd-ellenzőinek ez az egyik fő érve: hogy túlságosan úgy szóltak, mint Gilmour szólózenekara. Ez persze pontosan ugyanaz az érv, mint amit a Roger diktatúrájától frusztráltak hoztak fel. A tény az, hogy a Pink Floyd akkor volt a legerősebb, amikor mind a négyen szívvel-lélekkel benne voltak a dologban, és minden tag egyenrangú volt. Ezt sok évvel később, amikor már késő volt, és Wright sem élt többé, ők maguk is belátták.
Meg kell említeni, hogy az „A Momentary Lapse of Reason” ritka hibái közé tartoznak a szövegek, ahol hiányzik Waters cinikus-intellektuális, társadalomkritikai élessége, és nem érik el a várt szellemi mélységet, bár Roger örökös társadalmi torzulás-ostorozása, amelybe sötét hangulat és a múlt személyes démonainak felidézése vegyült, a nyolcvanas évek közepére már elég kimerült volt. Éppen ezért Gilmour melankolikus-szerelmes, kissé naiv, jóval optimistább világlátása, amely a legtöbb szövegben érezhető, üdítő változásként hatott, és ebből a szempontból hozzájárult az album különlegességéhez és egyediségéhez.
A nyitó instrumentális „Signs Of Life” titokzatos, feszült, kissé sötét hangulatot árasztanak, amelyet a vizet szelő evezőcsapások és Mason elektronikusan feldolgozott hangja teremt meg, utóbbi a „kis zöld emberkék” beszédére emlékeztet. A „Learning to Fly”, az album első kislemeze, amelyhez emlékezetes videó is készült egy észak-amerikai indiánról, aki a végén sasmadárrá változik, gyorsan első osztályú Pink Floyd-klasszikussá vált, sikeresen segített bemutatni az együttes új arculatát a duónak, és számos új rajongót is odacsábított. A hipnotikus refrént női vokálharmóniák kísérik, ami felidézi a zenekar legjobb korszakait. A szöveget áthatja Gilmour repülés iránti rajongása, ami amatőr pilótaként ered, és egyúttal találó metafora egy fontos életváltozásra. David esetében ez az új, váratlan szerep volt: a zenekarvezetőé. A többi régi iskolás progresszív rockegyüttessel ellentétben, amelyek a nyolcvanas években előszeretettel túlzásba vitték a szintetizátorok második generációját, a Pink Floyd megőrizte a billentyűk retró szimfonikus hangzását, így az album számainak többsége fenomenálisan jól kiállta az idő próbáját, és ma is frissen és modernül szól.
Az album mindazonáltal nem mentes a kisebb minőségi ingadozásoktól, ami különösen igaz a hidegháborús paranoiával átitatott, blues rockos gitárfinomságokkal teli „The Dogs of War”-ra, amelyet kislemezként is kiadtak, és ahol Gilmour zengő ordítozása nem hagy túl meggyőző érzelmi nyomot, valamint az „A New Machine” mindkét részére, amelyek a drámai atmoszféra építésében és a számok összekapcsolásában gyakorlatilag semmilyen igazi szerepet nem töltenek be. Gilmour vokóderen át hallható vigasztalan nyöszörgése úgy hangzik, mint valakié, aki épp egy átvirrasztott éjszaka után kelt fel. Elég jó volna, ha Gilmour-szólólemezről lenne szó, de a Pink Floyd megszokott mércéjéhez nem elég.
Az „A Momentary Lapse Of Reason” összes többi száma viszont tiszta balzsam minden proghangzás-gurmé számára. A fenomenális „One Slip”, az album harmadik kislemeze, egy pillanat alatt elbűvöl nosztalgikus és pozitivista hangulatával, amely a megsemmisíthetetlen Tony Levin barázdált basszusvonalával, felfedezetlen földi tájakat idéz a néző elé, és aki Chapman Stickjével sejtetlen ritmikai dimenziót ad ennek az örökzöld szerzeménynek. Gilmour hatalmas éneke különleges érzelmi esszenciával van tele, remekül összefonódik a dallamos gitárbetétekkel, miközben a megkent szintetizátorvonalak végig kiemelik e nagyon romantikus dal melankolikus mélységét.
Az „On the Turning Away” power ballada, az album negyedik kislemeze, amelynek szövege a depresszió és válság nehéz időszakaiban való életviteli küzdelemről szól (ami különösen aktuálissá teszi), optimizmussal és misztikus hangulattal telített, amilyet a Pink Floydtól a hetvenes évek közepe óta nem hallhattunk. Ebből a szempontból nagyon rokon a felejthetetlen, ébresztő klasszikussal, a „Wish You Were Here”-rel. A következő szerzemény, amelyet az első rész, a „Yet Another Movie” és a második, instrumentális rész, a „Round and Around” alkot, újabb kiváló alkotás többdimenziós mélységgel és hatalmas, misztikus atmoszférával. Wright szimfonikus szintetizátorfüggönyei mellett leginkább Gilmour jellegzetes, „síró” szólói ragadnak magukkal slide gitáron. A következő instrumentális, a „Terminal Frost” titokzatos hangulattal telített, amely jeges síkságokat és behavazott csúcsokat varázsol a szemünk elé. Az ilyen idilli hangulatképek Gilmour gitár-slide-jainak, Helliwell szaxofonszólóinak és Carin szimfonikus szintetizátortextúráinak harmonikus összjátékából születnek. Érdekes, hogy Mason itt kénytelen volt ritmusgépet használni, mivel a Pink Floyd dobosaként töltött háromévnyi pihenő után kissé berozsdásodott, és ezt megengedhette magának.
Az album csúcspontját a záró monumentális eposz, a „Sorrow” éri el, amely minden szempontból a zenekar története legfenségesebb teljesítményei közé tartozik, és egyúttal Gilmour karrierjének egyik legjobb szólóját tartalmazza. Gilmour többször elismerte, hogy a szövegírás sosem tartozott fő erősségei közé, de a „Sorrow”-t ritka kivételként emelte ki, amelyre büszke. Ebben egyet kell érteni: ez az album legjobb szövege, bár a dal nyitóversei „A harag szőlője” című irodalmi klasszikusból merítenek ihletet. Gilmour éneke itt a lehető legjobb szinten van, különösen amikor eléri azt az érzelmi tágasságot és melankolikus mélységet, ami síró gitárszólófinomságaival összhangban hihetetlen atmoszférát teremt, amilyet csak a Pink Floyd tudott létrehozni. Ez az a mesteri szerzemény, amellyel a duó végre elküldi a fenébe az összes hitetlen Tamást, akik azt hitték, hogy Waters nélkül már az első próbálkozásnál nagyot buknak, elvéreznek, és soha nem állnak talpra.
Az „A Momentary Lapse of Reason” nagyon is üdítő változást hozott Waters két egymást követő sötét vallomása után, és eloszlatta a depressziós légkört, amely fojtogatni kezdte ezt a legendás zenekart. Gilmour és Mason annak ellenére, hogy az album nem klasszikus, koncepciós mestermű, amilyenekhez a rajongók a múltban hozzászoktak, telibe találtak, és a zenekar történetének egyik legérdekesebb és egyben leginkább elfeledett termékét hozták létre. A Pink Floyd Gilmour ötletei nyomán meggyőzően felvette a lépést az akkori produkcióval és szintetizátor-technológiával, amelyet maximálisan kihasznált. Az új, „MTV”-generációs rajongókat is sikerült meggyőzniük, ami döntő fontosságú volt a zenekar jövője szempontjából. Waters nyafogása és az album lenézése ellenére az mind a rajongóknál, mind az akkori kritikusoknál jogosan lett kedvezőbb fogadtatású és nagyobb lelkesedést váltott ki, mint a „The Final Cut”, így Gilmour és Mason az egók csatájából végül győztesen került ki, és a Pink Floyd történetét még néhány évig új lendülettel folytatták.
Felállás
David Gilmour – ének, gitár, billentyűk, szekvenszer
Nick Mason – dob, ütőhangszerek, ritmusgép, hangeffektek
VENDÉGZENÉSZEK:
Richard Wright – billentyűk, kísérővokál
Bob Ezrin – billentyűk, ütőhangszerek, szekvenszer
Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick
Jim Keltner – dob, ütőhangszerek
Steve Forman – ütőhangszerek
Jon Carin – billentyűk
Tom Scott – altszaxofon, szoprán szaxofon
Scott Page – tenorszaxofon
Carmine Appice – dob
Patrick Leonard – szintetizátor
Bill Payne – Hammond-orgona
Michael Landau – gitár
John Helliwell – szaxofon
Darlene Koldenhaven – kísérővokál
Carmen Twillie – kísérővokál
Phyllis St. James – kísérővokál
Donnie Gerrard – kísérővokál
Produkció
Bob Ezrin és David Gilmour
Számlista
1. Signs Of Life
2. Learning To Fly
3. The Dogs Of War
4. One Slip
5. On The Turning Away
6. Yet Another Movie/Round And Around
7. A New Machine (Part 1)
8. Terminal Frost
9. A New Machine (Part 2)
10. Sorrow
