Kiadó: EMI
Megjelenés dátuma: 1987. 9. 7.
Produkció: Bob Ezrin & David Gilmour
Az album hossza: 51.14 perc
Stílus: Art Rock/Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
A Pink Floyd az 1980-as évek közepére szétesett zenekar volt, amely hivatalosan már csak papíron létezett. A „The Final Cut” (1983) után, amely basszusgitárosuk, énekesük és szövegírójuk, Roger Waters személyes testamentuma volt, és inkább hangzott az ő szólóalbumának, mint a legendás zenekar közös munkájának, a tagok mind egyéni projektekbe kezdtek. Waters, aki a „The Pros and Cons of Hitch Hiking” (1985) című lemezzel sikeres szólóelőadóvá akart válni, a Pink Floyd történetét lezártnak tekintette, ezért eszébe sem jutott, hogy a másik két tag közül bárki is bele merne piszkálni a darázsfészekbe nélküle.
A túloldalon ott állt David Gilmour gitáros-énekes és Nick Mason dobos, akik torkig voltak Waters diktatúrájával, amely már az „Animals” (1977) óta tartott. A két, időközben középkorúvá érett fickó Gilmour harmadik szólólemezének felvételei közben úgy döntött, hogy feltámasztja és életben tartja a legendás zenekar nevét, ami végül Waters felháborodásához és a Pink Floyd név használati jogáról folyó bírósági perhez vezetett. Az ügyet természetesen óriási médiapompa és hűhó, valamint a szennyes nyilvános kiteregetése kísérte. Gilmour és Waters a hetvenes évek vége óta nem beszélt egymással a stúdióban, ez az ügy pedig csak mélyítette a köztük lévő gyűlöletet, és végleges szakadáshoz vezetett. Ez a viszony csak az utóbbi években csillapodott fokozatosan: az egykori esküdt ellenségek újra szóba állnak egymással, sőt néha a színpadon is összefognak.
Nem kevés rajongó volt meggyőződve arról, hogy a Pink Floyd Waters nélkül teljesen súlytalan, hiszen ő a basszusgitározás mellett a szövegírás kulcsfigurája, az ötletgazda és az egyik fő énekes is volt. Egykori társai megesküdtek, hogy az ellenkezőjét bizonyítják. Először azt döntötték el, hogy jóvátesznek egy nagy igazságtalanságot, amely az eredeti billentyűssel, Richard Wrighttal történt, akit Waters követelésére 1979-ben kirúgtak a zenekarból, és felkérték az albumon való közreműködésre. Wright örömmel igent mondott, bár úgy döntött, hogy a projektben még nem teljes jogú tagként vesz részt, így a Pink Floyd továbbra is duó maradt.
Az album legértékesebb és legkiválóbb közreműködője kétségkívül a basszusgitár nagymestere, Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel) volt, aki egyes számokban olyan ritmikai megoldásokkal járult hozzá, amilyenekről Waters csak álmodhat. Fontos erősítést jelentett a vendégzenészek között Bob Ezrin producer és billentyűs, Jon Carin billentyűs, Carmine Appice dobos (Vanilla Fudge) és John Helliwell szaxofonos (Supertramp), akik tudásukkal és tapasztalatukkal lényegesen hozzájárultak az egész album rendkívül gazdag hangzásvilágához.
A projekt eredetileg Gilmour harmadik szólóalbumaként indult, és csak az alkotói folyamat közepén döntötte el, hogy jobb lenne Pink Floyd néven kiadni. Ez a Waters utáni korszak ellenzőinek egyik fő érve is: szerintük a zenekar túlságosan Gilmour szólóbandájaként szólal meg, ami persze pontosan ugyanaz az érv, mint amit Roger diktatúrájától frusztráltak hoztak fel. A tény az, hogy a Pink Floyd akkor volt a legerősebb, amikor mind a négyen szívvel-lélekkel benne voltak, és minden tag egyenrangú volt, amit sok évvel később, amikor már késő volt, és Wright sem volt már az élők sorában, ők maguk is beláttak.
Meg kell jegyezni, hogy az „A Momentary Lapse of Reason” ritka hibái közé tartoznak a szövegek, amelyekből hiányzik Waters cinikus-intellektuális társadalomkritikai éle, és nem érik el a várt intellektuális mélységet, bár Roger örökös támadása a társadalmi eltévelyedések ellen, sötét hangulattal és a múlt személyes démonainak megidézésével keverve, a nyolcvanas évek közepére már eléggé kimerült. Épp ezért Gilmour melankolikus-szerelmes, kissé naiv, jóval optimistább világlátása, amely a szövegek többségében megjelenik, üdítő változatosságként hatott, és ebből a szempontból hozzájárult az album különlegességéhez és egyediségéhez.
A nyitó instrumentális szám, a „Signs Of Life” titokzatos, feszült és kissé sötét hangulattal telített, amelyet a vizet szelő evezők csobbanása és Mason elektronikusan feldolgozott hangja teremt meg, amely a „kis zöld emberkék” beszédére emlékeztet. A „Learning to Fly”, az album első kislemeze, amelyhez felejthetetlen klip is készült egy észak-amerikai indiánról, aki a végén sasmadárrá változik, gyorsan a Pink Floyd első osztályú klasszikusává vált, és sikeresen segítette a duót abban, hogy bemutassa a zenekar új arcát, és számos új rajongót is megnyerjen. A hipnotikus refrént női vokálharmóniák kísérik, amelyek a zenekar legjobb korszakait idézik fel. A szöveget áthatja Gilmour repülés iránti rajongása, amely amatőr pilótaként ered, és egyben találó metafora egy fontos életbeli változásra. David esetében ez az új, váratlan szerep volt: a zenekar vezetője lett. A legtöbb régi iskolás progresszív rock zenekartól eltérően, amelyek a nyolcvanas években előszeretettel túlzásba vitték a második generációs szintetizátorokat, a Pink Floyd megőrizte a retró szimfonikus billentyűhangzást, így az album számainak többsége fenomenálisan jól állta az idő próbáját, és ma is frissen és modernül szól.
Az album mindezek ellenére nem mentes a kisebb minőségi ingadozásoktól, ami különösen igaz a hidegháborús paranoiával átitatott, blues rockos gitárfinomságokkal fűszerezett „The Dogs of War”-ra, amelyet kislemezen is kiadtak, és amelyben Gilmour dörgő üvöltése nem hagy a legmeggyőzőbb érzelmi nyomot, valamint az „A New Machine” mindkét részére, amelyek a drámai hangulat felépítésében és a számok összekötésében gyakorlatilag semmilyen igazi szerepet nem töltenek be. Gilmour vokóderen át érkező megvigasztalhatatlan üvöltése úgy szól, mint valakié, aki épp egy átvirrasztott éjszaka után kelt fel. Egy Gilmour-szólólemezen elég jó lenne, de a Pink Floyd megszokott mércéjéhez nem.
Az „A Momentary Lapse Of Reason” összes többi száma viszont tiszta balzsam minden proggyomornak. A fenomenális „One Slip”, az album harmadik kislemeze egy pillanat alatt elvarázsol nosztalgikus és pozitív hangulatával, amely a megszelídítetlen földi tájakat idézi a szemünk elé a megsemmisíthetetlen Tony Levin barázdált basszusvonalával, aki Chapman Stickjével sejtetlen ritmikai dimenziót ad ennek az örökzöld szerzeménynek. Gilmour hatalmas éneke különleges érzelmi esszenciával van tele, amely remekül fonódik össze a dallamos gitárszólamokkal, miközben a síkosított szintetizátorvonalak végig kiemelik ennek a mélyen romantikus számnak a melankolikus mélységét.
Az „On the Turning Away” power ballada, az album negyedik kislemeze, amelynek szövege a depressziós, válságos nehéz idők közötti életről szól (ami még aktuálisabbá teszi), optimizmussal és misztikus hangulattal telített, olyannal, amilyet a Pink Floydtól a hetvenes évek közepe óta hiányoltak. Ebből a szempontból nagyon rokon a felejthetetlen, ébresztő klasszikussal, a „Wish You Were Here”-rel. A következő szerzemény, amelyet első része, a „Yet Another Movie” és második, instrumentális része, a „Round and Around” alkot, újabb kiváló alkotás többdimenziós mélységgel és hatalmas, misztikus hangulattal. Wright szimfonikus szintetizátorfüggönyei mellett Gilmour felismerhető „síró” szólói a slide gitáron nyűgöznek le leginkább. A következő instrumentális szám, a „Terminal Frost” titokzatos hangulattal átitatott, amely jeges síkságokat és behavazott csúcsokat idéz a szemünk elé. Az ilyen idilli hangulatképek Gilmour gitár-slide-jainak, Helliwell szaxofonszólóinak és Carin szintetizátoros szimfonikus textúráinak harmonikus összefonódásából születnek. Érdekesség, hogy Mason itt kénytelen volt ritmusgépet használni, mivel három év kihagyás után Pink Floyd-dobosként kissé berozsdásodott, és ezt megengedhette magának.
Az album csúcspontját a záró monumentális eposz, a „Sorrow” jelenti, amely minden szempontból a zenekar története legfenségesebb teljesítményei közé tartozik, és egyben Gilmour pályafutásának egyik legjobb szólóját tartalmazza. Gilmour többször elismerte, hogy a szövegírás sosem tartozott fő erényei közé, de a „Sorrow”-t ritka kivételként emelte ki, amelyre büszke. Ebben egyet is kell érteni vele: ez az album legjobb szövege, bár a szám nyitó sorait egy irodalmi klasszikus, A harag szőlője ihlette. Gilmour éneke itt a lehető legjobb szinten van, különösen amikor eléri azt az érzelmi szélességet és melankolikus mélységet, amely a síró gitárszóló-finomságokkal összhangban hihetetlen atmoszférát teremt, amilyet csak a Pink Floyd tudott megteremteni. Ez az a mesteri szerzemény, amellyel a duó végre elküldi melegebb éghajlatra az összes hitetlen Tamást, akik azt hitték, hogy Waters nélkül már az első próbálkozásnál nagyot buknak, elbuknak és soha többé nem állnak talpra.
Az „A Momentary Lapse of Reason” nagyon is üdvözölt felfrissülés volt Waters két egymást követő sötét vallomása után, és eloszlatta azt a depresszív légkört, amely fojtogatni kezdte ezt a legendás zenekart. Gilmour és Mason annak ellenére, hogy az album nem klasszikus, koncepciós mestermű, amilyenekhez a rajongók a múltban hozzászoktak, a lényegre tapintottak, és a zenekar története egyik legérdekesebb és egyben legelfeledettebb alkotását hozták létre. A Pink Floyd Gilmour ötletei nyomán meggyőzően felzárkózott az akkori produkciós és szintetizátortechnológiához, amelyet maximálisan kihasznált. Azt is tudták, hogyan győzzék meg a rajongók új, „MTV”-generációját, ami kulcsfontosságú volt a zenekar jövője szempontjából. Waters nyafogása és az album lekicsinylése ellenére a rajongók és az akkori kritikusok is joggal fogadták jobban, és lelkesedtek érte jobban, mint a „The Final Cut”-ért, így Gilmour és Mason végül győztesen került ki ebből az egók közti csatából, és új lendülettel folytatta a Pink Floyd történetét még néhány évig.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Signs Of Life
2. Learning To Fly
3. The Dogs Of War
4. One Slip
5. On The Turning Away
6. Yet Another Movie/Round And Around
7. A New Machine (Part 1)
8. Terminal Frost
9. A New Machine (Part 2)
10. Sorrow
Felállás:
David Gilmour – ének, gitár, billentyűs hangszerek, szekvenszer
Nick Mason . dob, ütőhangszerek, ritmusgép, hangeffektek
VENDÉGZENÉSZEK:
Richard Wright – billentyűs hangszerek, kísérő ének
Bob Ezrin – billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, szekvenszer
Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick
Jim Keltner – dob, ütőhangszerek
Steve Forman – ütőhangszerek
Jon Carin – billentyűs hangszerek
Tom Scott – alt szaxofon, szoprán szaxofon
Scott Page – tenor szaxofon
Carmine Appice – dob
Patrick Leonard – szintetizátor
Bill Payne – Hammond-orgona
Michael Landau – gitár
John Helliwell – szaxofon
Darlene Koldenhaven – kísérő ének
Carmen Twillie – kísérő ének
Phyllis St. James – kísérő ének
Donnie Gerrard – kísérő ének
