Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1992
Értékelés: 4/5
A kiváló „Bursting Out” (1978), a Jethro Tull első koncertalbuma óta bizony jó néhány év telt el az utódja megjelenéséig. Ez idő alatt a zenekar számos hullámvölgyön és csúcson ment át, folyamatos hangzásbeli váltásokon, rengeteg tagot cserélt, és egész sor többé-kevésbé érdekes és sikeres albumot készített. A Tull-mércével mérve viszonylag langyos blueskísérletet, a „Catfish Rising” (1991) című lemezt követően a Tull félig akusztikus turnéra indult, amely néhány, az akkori koncertviszonyok közt még meglehetősen egzotikusnak számító országot is érintett (Csehország, Törökország és Izrael biztosan köztük volt). Ian a turnéra egészen szokatlan, de annál érdekesebb lépésre szánta el magát: úgy döntött, hogy a zenekar négytagú felállásban lép fel, billentyűs nélkül, a dobok mögött pedig Dave Mattacks (Fairport Convention) ül. Ő a Fairport Convention-béli haverja, Dave Pegg basszusgitáros ajánlására került a csapatba, aki akkoriban mindkét zenekarnál keresett kenyeret. Mattacks folk-rockos szemléletű, érezhetően könnyedebb dobolása – főleg a megszokott Tull-dobos, Doane Perry játékához képest – kiváló választásnak bizonyult ehhez a félig akusztikus turnéhoz. Emellett Mattacks időnként billentyűzni is tudott, így a zenekar hangzása szépen oszlott meg Ian fuvolája, akusztikus gitárja és mandolinja, Martin Barre elektromos és akusztikus gitárja, valamint Pegg basszusgitárja és mandolinja között. Egy olyan zenekarnak, amelynek a sorai közt a 70-es évek eleje óta volt billentyűse, a évtized végén pedig egyszerre kettő is, ez minden bizonnyal érdekes visszatérés volt az eredeti négytagú felálláshoz. Ennek megfelelően a legtöbb hangszerelést érezhetően leegyszerűsítették, vagy újakat adtak hozzá (akusztikus jellegűeket, természetesen), és visszatértek a zenekar eredeti gitár–fuvola felfogásához.
A turnéra igen érdekes, szokatlan dalválogatást állítottak össze az együttes teljes történetéből, főleg az akusztikusabb számokat, míg az ütősebb, rockosabb alapú dalok hangszerelését érezhetően visszavették, és többnyire akusztikus ingecskébe bújtatták őket. A zenekar az „A Little Light Music” lemezen sikeresen ötvözte a csendeset a hangossal, a gyorsat a lassúval, és rendkívül változatos dalcsokrot hozott létre, amelynek minden száma más helyszínen készült. Néhány dalt – például a „Life Is a Long Song”, a „Nursie”, a „One White Duck”, a „Look Into The Sun” és a „From a Dead Beat To An Old Greaser” – addig soha nem játszottak élőben, ami minden bizonnyal a koncertalbum egyik fő vonzereje. Összességében sok olyan szám van rajta, amelyet egyébként ritkán, vagy már soha nem adnak elő élőben. Az akkori „Catfish Rising” anyagából szerencsére csak két korrekt, középtempójú hard rock szám került fel, a „Rocks On the Road” és a „This Is Not Love”, ezek viszont a lemez legütősebb pillanatai is. A meglepetések egyébként szinte egymást érik. Az első mindenképp a régi blues rock himnusz, a „Someday The Sun Won’t Shine For You” újrajátszása, az első album, a „This Was” (1968) nyitódala, ahol persze Ian humoros szájharmonika-fújása nem maradhat el.
Kellemes meglepetés az akusztikus instrumentális „Under Wraps” is, ami szerintem az egyetlen említésre méltó alkotás az azonos című elektronikus katasztrófáról („Under Wraps”, 1984). A zenekar másik két, ritkán játszott dala a szimpatikus, szexuális célzásokkal teli „Nursie” („Living In the Past”, 1972), valamint az akusztikus ballada, a „One White Duck” a „Minstrel In the Gallery” (1975) című kiváló proglemezről, amelyre az utóbbi években (ismeretlen okokból) a koncerteken elég ritkán emlékeznek. Jókora meglepetés az angol hagyományos népdal, a „John Barleycorn” (amelyet egyebek közt a Fairport Convention és a Traffic is feldolgozott) nagyon jó előadása is. Ezt George Dalaras görög zenei sztár unszolására játszották el (ő a dal alatt közreműködik is, az ének az album olasz és görög kiadásán hallható). A Tull-gurmék örömére szolgál a rég elfeledett blues hard rock szám, a „Look Into The Sun” („Stand Up”, 1969) kiváló előadása is, amely az egyik első kislemezük volt, és most bluesosabb hangszerelésekkel gazdagították, valamint a himnuszos „Christmas Song” (amelyet Ian szarkasztikusan így konferál fel: „a lelki felemelkedés varázslatos ideje és az időszak, amikor nem illik tobzódni az ivásban, zabálásban és a háromféle állattal való szokásos hancúrozásban…szóval, figyelmeztetlek, David Pegg”), továbbá a „From a Dead Beat To an Old Greaser” („Too Old To Rock ‘n’ Roll, Too Young To Die”, 1976), amelyet szintén a naftalinból húztak elő. Nagyon jó kísérlet a „Pussy Willow” („The Broadsword and the Beast”, 1982), Ian leghíresebb szexuális utalásának instrumentális változata is, amely szerintem még a stúdióverziónál is jobb, főleg a remek barokkos hangszerelések miatt.
A bevett klasszikusokból csak maroknyi szerepel, és azok is érezhetően átalakított, a megfelelő helyeken kiegészített akusztikus hangszeléssel, mint a „Living In the Past”, az „A New Day Yesterday”, a „Bouree” és a kötelező „Locomotive Breath”. Nem feledkezhetem meg a „Too Old To Rock ‘n’ Roll” remek reggae-változatáról sem, amelynek mandolinos bevezetője ízléses. A szám végén Ian elmeséli egyik legjobb szarkasztikus anekdotáját a gazdag gyűjteményéből: hogyan utazott „Martin a koncertlátogatók pénzén egy karibi szigetre, ahol az a híres nőcsábász többek közt rengeteg vonzó nővel ismerkedett meg. Martinnak ugyanis az a szokása, hogy minden éjjel 200 nőt fogad az ágyában…bocsánat, 200 nőt a gondolataiban”. Érdekes tény az is, hogy ez a Tull egyik ritka felvétele, amelyen nem szerepel a koncerteken kötelező klasszikus, az „Aqualung” („Aqualung”, 1971), engem személy szerint egy cseppet sem zavar, mert az album elsősorban olyan művek bemutatására épült, amelyeket egyébként nem szoktak játszani. Az újrakiadás a láthatóan jobb hangzáson kívül semmi újat nem hoz, például egyetlen bónuszfelvételt sem, de egyfelől így még jobb, mert megmarad az eredeti kiadás hiteles szelleme.
Az „A Little Light Music” minden számos erénye és sajátossága ellenére – köztük az újraaranyozott klasszikusok és a homályosabb művek kiváló előadása – nem mérhető a nagyszerű „Bursting Out”-hoz, amely a 70-es évek egyik legjobb koncertalbuma volt, ugyanakkor mindenképp rendkívül érdekes, szokatlan koncertlemez, amelyen a Tull néhány kevésbé ismert művet is bemutat, az ismerteket pedig új köntösben adja elő. Örömteli az is, hogy Ian énekteljesítménye megint közelebb áll az aranykorához, mint holmi furcsa Mark Knopfler-klónhoz. Személy szerint mindig érdekes számomra hallani bizonyos Tull-alkotásokat – amelyeket általában már annyiszor hallottunk – más megvilágításban. Iannek ez az évek során annyira a szívéhez nőtt, hogy a koncerteken már teljesen megszokottá vált, hogy egyes számokat kissé átalakítanak, vagy új hangszerelést kapnak. A fickó ugyanezt a hozzáállást alkalmazza a saját zenekari fellépésein is. Az „A Little Light Music” sajátos, rendkívül laza, akusztikus beállítottságú koncertlemez, amely leginkább egy nyári teraszos lézengéshez illik desszerttel és koktéllal, ugyanakkor elég energikus pillanatot is kínál a különféle szabadidős mozgásformákhoz.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, mandolin, szájharmonika, akusztikus gitár, ütőhangszerek
Martin Barre – elektromos gitár, akusztikus gitár
Dave Pegg – basszusgitár, mandolin
Dave Mattacks – dob, cintányér, xilofon, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
George Dalaras – ének a „John Barleycorn” című számban az olasz és a görög kiadáson
Producer
Ian Anderson
Dallista
1. Someday The Sun Won’t Shine For You (3:59)
2. Living In The Past (5:08)
3. Life Is A Long Song (3:37)
4. Under Wraps (2:30)
5. Rocks On The Road (7:05)
6. Nursie (2:27)
7. Too Old To Rock: Roll Too Young To Die (4:44)
8. One White Duck (3:15)
9. A New Day Yesterday (7:34)
10. John Barleycorn (6:34)
11. Look Into The Sun (3:46)
12. A Christmas Song (3:46)
13. From A Dead Beat To An Old Greaser (3:51)
14. This Is Not Love (3:53)
15. Bourée (6:06)
16. Pussy Willow (3:32)
17. Locomotive Breath (5:52)
Album hossza: 77:39
