Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Queen
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 49:56
Értékelés: 4.5/5
Who wants to love forever
Who wants to dream forever?
A „A Kind Of Magic” a kultikus sci-fi, a Highlander soha hivatalosan ki nem adott zenei anyaga alapján született (a szlovén cím, a Gorjan, sokkal esetlenebbül hangzik), Russell Mulcahy rendezésében, Christopher Lambert főszereplésével, aki Connor MacLeodot, a nagy melankóliákkal, megszámlálhatatlan emlékkel és szarkasztikus beszólásokkal teli skót halhatatlant alakítja. A klasszikus rock rajongói számára jóval kevésbé érdekes „Flash Gordon” (1981) szó szerinti értelemben vett filmzene volt, ezzel szemben az albumról nem minden szám szerepelt a filmben, vagy ha igen, kissé más formában. Ezért a „A Kind Of Magic”-ről, amelynek nagy szerepe van abban, hogy a sci-fi látványfilm halhatatlan státuszt vívott ki magának, reálisabb kvázi-koncepcióalbumként beszélni, amelynek dalai többnyire a film különböző epizódjaiból merítenek ihletet.
A Queen számára fontos stílusbeli fordulatot jelentett: vissza a klasszikus rockos és art rockos gyökerekhez, el a szintetikus poptól, amely a 80-as évek közepére egyre inkább eluralkodott a zenéjükben. Mondhatni átmeneti album volt a szintetizátorokkal átszőtt, pop rockos 80-as évekbeli Queen és a klasszikusabb, lassan újra ébredező, népszerűbb arcuk között, a 70-es években ápolt art/hard rock mestereké. A régi rajongók ezt a lépést akkoriban minden bizonnyal türelmetlenül várták. Bár néhány dal az albumon még mindig közelebb áll a szintetikus laphoz, mint a klasszikus rockhoz, a többi jelezte, hogy a progresszív rock hősei lassan visszatalálnak oda, ahol mindig is a legjobbak voltak.
Tekintve, hogy a pályafutásuk átmeneti korszakáról van szó, meglepő, milyen erős anyagot hoztak össze, néhány legnépszerűbb, örökzöld dalukkal az élen, mint a „One Vision”, a „A Kind Of Magic”, a „Friends Will Be Friends”, a „Who Wants To Live Forever” és a „Princes Of The Universe”, amelyek ma is szítják a képzeletet és az alkotói kedvet hallgatók és fiatal bandák tömegeiben szerte a világon. Mint a 80-as évekbeli albumaik többségének, a „A Kind Of Magic”-nek sincsenek hiányosságok nélkül. Az egyes dalok minősége elég ingadozó, főleg az album első felében, ahol két szám is a szokásos színvonaluk alatt marad. A sokkal jobb második félnek köszönhetően azonban végül a klasszikusaik közé emelkedik, és szerintem ez a legjobb 80-as évekbeli albumuk. Különleges báját a nagyon jó hangulat, valamint a zene és a szövegek filmes motívumokkal való összefonódása adja, amelyeket aki látta a filmet, könnyen felismer.
A Queen már a nyitódallal jelzi, hogy lassan visszatér az otthonosabb hard rockhoz és art rockhoz. Az energikus hard rockos sláger, a „One Vision”, amely az Iron Eagle című filmben is felbukkant, meggyőző felvezetés, bár nem kínál semmi különöset, főleg a korábbi kiváló heavy rockos művekhez és erős nyitódalokhoz képest. Átlagos, de szolid, középtempós szerzemény egyszerű felépítéssel, May jellegzetes gitárriffelésével, erős szintetizátoros háttérrel, Mercury szokás szerint lenyűgöző énekével és a jellegzetes, többszólamú refrénnel, amely hihetetlen gyorsan befészkeli magát a fülbe. A dal állítólag közvetlenül azután született, hogy Mercury, a Live Aid jótékonysági koncerten átélt felejthetetlen fellépéstől inspirálva, szó szerint rákényszerítette a többieket, hogy bevonuljanak a stúdióba, és gyorsan rögzítsék. A Live Aid utáni élményről az idealista szöveg is tanúskodik, amely azonban Freddie jóvoltából hamarosan afféle humoreszkbe csap át, a felejthetetlen „fried chicken” lezárással.
Erre az energikus hard rockos nyitányra nosztalgikus pop rockos mese következik, az ezoterikus ultraslágér, a „A Kind Of Magic”, amely a „Radio Ga Ga” és az „I Want It All” mellett szerintem a három legjobb pop rock szerzemény a pályafutásukban. A címét és a központi refrént Taylor szavai szerint a film egyik párbeszéde ihlette. Idősebb testvéréhez, a „Radio ga Ga”-hoz hasonlóan a „A Kind Of Magic” is szinte teljesen Taylor gyereke, bár a végső formájába Mercurynak is volt némi beleszólása. A dal hihetetlen nosztalgikusságának titka a csábító, varázslatos hangszerelésben és a felejthetetlen refrénben rejlik, amelyet szokás szerint Mercury elpusztíthatatlan énekkarizmája és gazdag kísérő vokálok koronáznak meg. A misztikumhoz titokzatos szintetizátoreffektek is hozzátesznek, amelyeket itt a különleges vendég, Spike Edney játszott. A dal a filmben kissé más változatban szerepel, a stáblistán.
Az émelyítő ballada, a „One Year Of Love”, amelyet John Deacon basszusgitáros írt, kissé letöri az album egyébként többnyire kiváló hangulatát, és elvesz belőle pár hitelpontot. Deacon itt a szintetizátorokat is megszólaltatta, May gitárját pedig Steve Gregory vendég szaxofonja váltotta fel. A zenekari hangszerelésről, amely a dal egyik ritka fénypontja, Lynton Naif gondoskodott. Nagyon jól sikerültek, de a dal baja a szájbarágós szövegben és a unalmas központi dallamban van, noha Mercury az énekében szokás szerint mindent belead. A „One Year Of Love” a filmben egy bárjelenet közben szól, amikor MacLeodot hirtelen elfogja a melankólia.
Az album leggyengébb dalának címe pedig a reménytelen motown (a pop és a soul keresztezéséből született műfaj) kísérletet, a „Pain Is So Close To Pleasure”-t illeti, amely ritmusa és refrénje alapján akár stripbár zenéje is lehetne, ha nem épp a melegklubok világáé (minden tiszteletem Freddie meggyőződésének és irányultságának). Minden gyengesége ellenére ez az egyik utolsó Queen-szerzemény, amelyben Freddie falsettóban énekel. A Queen pedig nem lenne Queen, ha nem csinálna az albumon legalább egy átlag alatti dalt, amely nem tetszhet mindenkinek, ez viszont csak az örök, kivételes stílusbeli sokszínűségükről tanúskodik.
A hangulat gyorsan javul a nagyon jó himnikus balladával és slágerrel, a „Friends Will Be Friends”-szel. Ez folytatta a társadalmat ébresztgető dalok hagyományát, Mercury jellegzetes zongorakíséretével és hihetetlen énekesi képességével, amellyel érzelmi tüzével a legmegátalkodottabbakat is talpra állítja. Rendkívül megindító ballada, amely bármilyen társasági eseményen kísérőzene lehet, és hűen követi az ismertebb ébresztő himnuszaik hagyományát, mint a „We Will Rock You” és a „We Are The Champions”.
Az album legjobb pillanata pedig a felejthetetlen ballada, a „Who Wants to Live Forever” érkezésével jön el, szerintem a legmegrázóbb és legmegindítóbb balladájuk egyáltalán. Nemcsak az album legjobb dala, hanem minden idők egyik legszebb szerelmes balladája. A szintetizátorokról és az első versszak énekéről itt May gondoskodott, a drámai zenekari hangszerelést pedig Michael Kamen vezette zenekar adja. A zenekar Deacon és Taylor helyett az összes basszusvonalat és ütőhangszeres részt is átvette. A dal hihetetlen, epikus-melankolikus méreteket ölt, amikor belép Mercury hangja, és megrázó módon közvetíti az életre szóló üzenetet az örök szerelemről, amely legyőzi a halált. Míg a zenekari hangszerelések rendkívül melankolikusak, a központi refrén hihetetlenül ébresztő és pozitív. A dal filmes változatában az első versszakot is Mercury énekli. Ott a dal MacLeod első feleségére és élete szerelmére való emlékezései közben hangzik fel.
Alapos hangulatváltás következik a végletekig felforrósodott „Gimme The Prize”-zal (egyes kiadásokon Kurgan’s Theme néven is ismert, a film főgonoszáról elnevezve). Ez hirtelen fordulat a heavy metal felé, és pályafutásuk egyik legkeményebb szerzeménye. Az előtérben May súlyos metalos riffelése, Taylor kíméletlen dobcsapásai és Mercury szokatlanul dühös éneke áll, amely közelebb van ahhoz a stílushoz, amelyet általában Ronnie James Dio (Dio, ex-Rainbow, ex-Black Sabbath) ápol. A háttérben a dal nagy részében a két főszereplő hangja hallatszik, a főgonosz Kurgané és MacLeodé, a híres „there can be only one” mondásával. Rövid időre szellemes riffelés is becsúszik a skót himnusz motívumával, mielőtt belép a remek szóló. A filmet ismerők közben számos más hangot is felismernek a filmből, amelyek egy-egy jelenetet idéznek a szemük elé. Szerintem ez az album legjobban elhanyagolt száma.
A szórakoztató diszkókísérlet, a „Don’t Lose Your Head” rövid, ártalmatlan pop rockos közjáték, amelyben az egyik versszakban különleges vendégként a népszerű brit énekesnő, Joan Armatrading kapcsolódik be a kísérővokálba. May szintetizátorai itt erősen előtérbe vannak tolva Taylor ismétlődő ritmusgépe és a központi riff fölött. Egyes részeken a dal Mercury néhány szólószerzeményére emlékeztet. A dal címe és refrénje humoros utalást tartalmaz a filmre, ahol a kardpárbajban a legfontosabb az volt, hogy a fej a helyén maradjon. Rövid időre felbukkan abban a jelenetben, amikor Kurgan elrabolja Brendát, MacLeod barátnőjét és szerelmi érdeklődését.
A záró epikus heavy metal klasszikus, a „Princes Of The Universe”, amelyet a film központi témájaként használtak, később pedig a Highlander-folytatások központi témájaként is, igazi csemege mindazoknak, akik az epikus fantasyt keresik a zenében. Kétségkívül ma is hatalmas inspiráció a power metal bandák légióinak. A hangsúlyos power metalos jegyek ellenére, mint az epikus refrén, a vad gitár, a drámai ének és a fantasyszöveg, a szerkezet folyamatos váltakozása, főleg a számos hirtelen motívumváltás és ezzel a hangulatváltások közelebb állnak a progresszív metalhoz, ha nem egyenesen a progresszív rockhoz. A kiváló első rész után a dal az első váltásnál kissé veszít drámai tüzéből, a befejezés azonban megint nagyon jól sikerült. A kevésbé ismert számaik közül ez biztosan az egyik kedvencem, kultikus alkotás és az album tökéletes lezárása.
Bárhogy is fordulnak a dolgok, és annak ellenére, hogy nem mentes a gyengébb pillanatoktól (mint a legtöbb albumuk), nem kétséges, hogy a „A Kind Of Magic”-et ma joggal tartják a klasszikusaik közé tartozó albumnak, és az akkori idők egyik legjobb pop rock, ha nem klasszikus rock lemezének. A régi hívek számára hatalmas megkönnyebbülést jelentett, és az együttes részéről várt lépést a helyes irányba, hiszen a hard rockos betétek, valamint az epikus és misztikus témák újra visszatértek a zenéjükbe. A „The Miracle” (1988) mellett kétségkívül ez a legjobb 80-as évekbeli albumuk. A megjelenése után még következett az utolsó turnéjuk azon egyetlen igazi Queen-felállásban, amilyen sajnos a zenerajongók túlnyomó többsége számára soha többé nem lesz. Ez volt még az utolsó nagy diadaluk és a boldog, gondtalan napok vége, mert Mercury a nyilvánosság elől gondosan titkolt pozitív HIV-diagnózisa után a nehéz napok egymás után következtek.
Felállás
Freddie Mercury – ének, zongora, kísérővokál, szintetizátor
Brian May – elektromos gitár, kísérővokál, szintetizátor
Roger Taylor – dobok, elektronikus dobok, kísérővokál, szintetizátor
John Deacon – basszusgitár, elektromos gitár, szintetizátor
VENDÉGZENÉSZEK:
Spike Edney – kiegészítő billentyűk
UMI & BBC B – számítógépes billentyűk
Joan Armatrading – kísérővokál a „Don’t Lose Your Head” című dalban
Steve Gregory – altszaxofon a „One Year of Love” című dalban
Lynton Naiff – zenekari hangszerelés a „One Year of Love” című dalban
Michael Kamen és a National Philharmonic Orchestra – zenekari hangszerelés a „Who Wants to Live Forever” című dalban
Produkció
Queen, Mack és David Richards
Számlista
1 One Vision (5:08)
2 Kind of Magic (4:23)
3 One Year of Love (4:26)
4 Pain Is So Close to Pleasure (4:19)
5 Friends Will Be Friends (4:07)
6 Who Wants to Live Forever (5:13)
7 Gimme the Prize (Kurgan’s Theme) (4:32)
8 Don’t Lose Your Head (4:35)
9 Princes of the Universe (3:30)
