Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Raunchy
Kiadó: Lifeforce Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 65:02
Értékelés: 1/5
Igazi rejtély, hogyan lehet, hogy a Raunchy ennyi év után is még mindig a sztárok színpadelőtere szélén henteredik, pedig olyan szépen kicsiszoltak, hallgathatók, és ilyen széles közönségnek megfelelnek! A dán metalfenomén, amely az elektronikát és a szerves metalgitárokat keveri, és a Raunchy névre hallgat, 2001 óta kínálja a zenei kifinomultság gyöngyszemeit, az első anyag csírái pedig egészen az 1994-es távoli évekig nyúlnak vissza. Ha az első produktum, a Velvet Noise album, majd a sorban következő – a Confusion Bay vagy a Death Pop Romance – még friss volt, az elmúlt pár évre nézve kifejezetten ki lehet emelni, hogy ez már nem így van. A Raunchy a sablonos iparoskodásba süllyedt, ezt követi az „új” zenei hangok és a még „nem hallott” lemezek egyre langyosabb fogadtatása.
A probléma magja éppen az, hogy a Raunchy tetszeni akar, nemde? A sor legutolsó tagja az ambiciózus és esztétikailag igen szépen megformált lemez, az A Discord Electric, de már az első hallgatás után szinte azonnal világossá válik, sajnos, hogy valami nagy forradalomban, a zenei fejlődés lajtorjáján való előrelépésben vagy legalább őszinte dühben ezúttal nem lesz részünk. A göteborgi hangzás dán értelmezése ezúttal is a metalizált pop és az elektronikus játékszerek arzenáljához nyúl. Az utóbbiból sok van, az előbbiből, az őszinte metalrészekből viszont krónikus a hiány. A Raunchy az A Discord Electric lemezen tucatnyi kiszámítható dalocskát tojt, amely csak olyat tud megrázni, aki addig kizárólag hazai popon edzette a fülét. A hatfős zenekar szinergiája az elmúlt hat évben, mióta az első énekes, Lars Vognstrup kilépett, ugyan alaposan összecsiszolódott, de a hallottak eredője meglehetősen jóindulatú és üres – sajnos … A névvel és a valami szemtelen, borotválatlan, ütős ígéretével ellentétben ezúttal is meglehetősen átlagos popos sortüzeket kaptok. De szép sorjában.
A giccsparádé megnyitója az ütős, szépen megprodukált Dim The Lights And Run. A gyengéd ének világos színei és a légies gitárok riffjei dúskálnak, és úgy, ahogy az Emil Bulls zenéjében megszoktuk, azonnal, hipnotikusan próbálnak kapcsolatot teremteni az élvezeti idegközpontotokkal. A szegényes, érdes énekek gyenge fuvallata szimbiotikusan olvad a szép dalolással, meg az elmélyülési kedv is. Mindennek ellenére Kasper szűzien tiszta „intonációja” még valahogy a produktum legmarkánsabb oldala. Naiv, de természetes, diétásan hangolt és pozitív, és legalább ő érzi, amit eladnak nektek, ha ti már érintetlenek maradtok … A Tilsted–Christensen gitárpáros pompázatos epikus effektekkel és a szokásos sztereotip ujjmozdulatokkal szolgál a gitárnyakon. A kiszámíthatóság terén a Rumors Of Worship sem hagy cserben, amelyet könnyen be lehet sorolni a metalcore szürke középszerébe vagy a masszív „malcore” ürülékek közé, amelyekből a „futószalagokon” aztán tényleg nincs hiány. Ostobaság lenne azt is felróni a dalok halmának, hogy a hiányos tartalom légüres tereit töltik ki. Kezet a szívre téve a hallottak nagy része simán kihagyható. Erre példa a már hallott Rumors Of Worship klónja, a Night Prty, a kettő olyan, mint a sziámi ikrek. Szomorú, hogy a lemezen ez a rakás szar eltakarja a nagyon rendes dalokat, mint az energikusan rammsteines The Great Depression meg a hozzá elég hasonló, de legalább életteljesebb Ire Vampire. Hallgatás közben az az érzésed, hogy a zenekarnak a dalok készítése és felvétele közben csak a formális követelmény járt a fejében: legyen meg a dalok hossza és az elvárt számuk. A tucat helyett kaphattunk volna egy sűrített válogatást egy felpörgetett, kigyúrt EP-n, így viszont a forma felhígítja az esszenciát, a jó és újító dolgok fő kivonatát. Az igazi férfiak nem EP-ket vesznek fel, hanem inkább a jövedelmezőbb nagylemezek gyártására adják a fejüket? Hmmm …
Összefoglalva: a gitárok és a dobok szerves hangzása itt alárendelt szerepben van – általában a lemezről beszélek –, mert a domináns összetevő és mindennek a súlypontja a hideg elektronika. Ha titeket ez nem zavar, újabb sokk vár a szervezetetekre. A Raunchy a honfitársaival, a Hatesphere-rel vagy a Mercenary-vel ellentétben inkább rádióra van kalibrálva, de legalább én ennél a dallamosságnál olyan átkozottul hideg és érintetlen maradok, hogy kezdek kételkedni a saját ízlésemben (vagy inkább a tömegek széles körének ízlésében). Tektonikus elmozdulást ezúttal nem érezni, mert nincs. Az A Discord Electric inkább egy csorba fogú fenevad, amelynek hallgatása után nagyon gyorsan kiverhetitek a fejetekből az összes „mély” poént, a tarkótok mélyén viszont ott csípnek az elég fülbemászó, de nyomorúságos refrének emlékei. A lemez a hiányos, alultáplált tartalmához képest túl hosszú. Az egyik ritka dicséret pedig az, hogy a Raunchy legalább nem hint homokot a szemünkbe, és hangosan, őszintén nem annyira a metal-, mint inkább a popégen követeli a helyét – Lady GaGa, Robbie Williams és a Tokio Hotel oldalán. A minőségi pop amúgy tapsot érdemel, és le a kalappal mindenki előtt, akinek annyi kereskedelmi érzéke van, hogy meg is él a zenéből. Valamiből élni kell, kifizetni a számlákat, és még félre is tenni a nehéz válságidőkre, nemde? A metal viszont nehezen tud elképzelni ilyen nem életképes hibrideket. Keveseknek sikerült, az A Discord Electric pedig messze áll a Rammsteintől, a Metallicától és a hasonló meglepetésektől. A Raunchy közelebb áll a hazai Game Overhez, ahol a zene és a tartalom mellékes. Sajnos, és több szerencsét (meg tökös bátorságot) legközelebb!
A kritika a Rock Hard Slovenija és a RockLine együttműködésében készült.
Felállás
Kasper Thomsen – ének
Jesper Tilsted – gitár
Lars Christensen – gitár
Jeppe Christensen – billentyűk
Jesper Kvist – basszusgitár
MortenToft Hansen – dob
Produkció
Jacob Hanse, Jeppe Andersson & Raunchy
Dalok listája
1. Dim The Lights And Run
2. Rumors Of Worship
3. Nght Prty
4. Street Emperor
5. Blueprints For Lost Sounds
6. Shake Your Grave
7. Tiger Crown
8. Big Truth
9. The Great Depression
10. The Yeah Thing
11. Ire Vampire
12. Gunslingers And Tombstones
