A Fuzz Universe Zágrábot is megrázta (2010)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. 12. 02.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 140,00 HRK (18,00€)
Két nappal azután, hogy az ördögi gitárvarázsló karrierje során másodszor járt a szlovén fővárosban, hasonló megtiszteltetés érte Zágrábot is. Paul Gilbert (Mr. Big, Racer X) mindenben lenyűgözött a fellépésével, ezért a bűnös gondolat egy esetleges zágrábi ugrásról semmi szín alatt nem akart kimenni a fejemből. Sőt: egyenesen villámlani kezdett benne. Amikor kijövök az Eventim egyik irodájából a jegyemmel a kezemben, nem győztem csodálkozni, hogy Zágrábban 11,00€-val olcsóbb, mint a ljubljanai koncert volt.
Valamivel hét óra után járunk néhány perccel. Bár a jegyen nyolc órai kezdés szerepel, nincs min sietni. A zágrábi Boogaloo klub az évek során elválaszthatatlan barátommá vált. Mindig remek hangulat, forró közönség, és egy olyan helyszín, ahol nagy a koncertintenzitás, a megvadult fejekből meg csak úgy gőzölög a felforrt pára.
Most azonban a Boogaloo rácáfolt a várakozásaimra. Kicsivel kilenc előtt parkolok le. Belépve elképesztő látvány fogadott. A színpad előtt alig két sor telt meg, a parterre-be pedig még bárasztalokat is betettek. Néhány ember a keverőpult körül ácsorgott, a klubban mindenütt üresség. A Hard Time Pišta gitárosa és énekese ünnepélyesen köszöntötte a közönséget. Elárulta, hogy Paul Gilbert menedzsmentje szigorúan akusztikus előzenekart követel. Bármi jó, ami nem árammal „megy”, még ha csak gusle is. Így lépett színpadra Pišta szavai szerint a legjobb horvát akusztikus gitáros, Branko Bogunović – Piš. A fickó alig fél óránál valamivel több ideig melegítette a közönséget: először néhány saját szerzeménnyel, amelyek country-folk-ragtime csavaros darabok keverékei voltak, bőséges „fingerpickinggel”, aztán merészen átdolgozott változatokat játszott klasszikus előadóktól, például a The Police-tól (Every Little Thing She Does) és a Led Zeppelintől (Stairway To Heaven, Kashmir). Nagyon szimpatikus, szórakoztató és végtelenül hiteles élmény volt.
A Paul Gilbert (gitár, ének), Craig Martini (basszusgitár, vokál), Jeff Bowders (dob) és a Gilbert-turné sokoldalú légiósa, Tony Spinner (gitár, ének, vokál) alkotta kvartett valamivel fél tíz után ugrott fel a színpadra. A számok sorrendjét egy kicsit megkeverték a ljubljanai élményhez képest. A színpad magasabb, hosszabb és szélesebb volt, a fények és a reflektorok játéka teljesen más hatást keltett. Paul fekete pólót vett fel, Ljubljanában fehéret viselt. Mondhatjuk, hogy egy hajszállal ünnepélyesebb volt, mint Ljubljanában, de egy hajszállal kevésbé intim is.
A hangzás nagyon szolid volt. Elöl időnként hangos! Hát persze, az emberek azért állnak a koncerteken legelöl. Mert szeretik, ha hangos! Hogy lefújja a fejedről a tetőt a plafonig! A zenekar viszont jóval visszafogottabban lépett fel, mint Ljubljanában. Egyszerűen érezni lehetett, hogy a zágrábi közönség nem fogékony Gilbertre annyira, mint ahogy azt Ljubljanában két nappal korábban könnyedén átéltük és megállapítottuk. Amikor Paul a társaságával nekilátott a repertoár egyetlen Mr. Big-számának, a Green Tinted Sixties Mind-nak, a Boogaloo alig 300 fős közönsége is csak épphogy megrezzent. Nem is beszélve a közönyről, amely a Yes-klasszikus, a The Roundabout felkonferálásakor és előadása közben fogadta őket. Spinner és Gilbert ismét elkápráztatott a nehezebb (leginkább a legnehezebb) részek ügyes harmonizálásával. Gilbert természetesen Rick Wakeman szerepét játszotta el – ez tulajdonképpen a legizgalmasabb eleme Gilbert verziójának –, Spinner pedig a dal éneklése közben nem gitározik. A szám első hangja Craig Martinit illeti, amikor megüti az „kihúzott” húrt, majd a basszusgitáron lecsavarja a potmétert. Kiváló megidézése az eredetinek. Spinner („Bobby Kimball II.”) éneke ennél a pontnál is nagyon hálásan működött.
Az Olympic után Gilbert megállt, és első, utolsó, egyben soha többé meg nem ismétlődő alkalommal szólt pár szót a közönséghez: azt mondta, hogy a színpad már alaposan felmelegedett, és ezért a hangszerek nyúlnak. „A zenekart ez nagyon aggasztja, ezért köteles behangolni a hangszereket” – tette hozzá Gilbert, miközben a gitár nyakán a hangolókulcsokkal bajlódott. Ilyen humoros megjegyzésekből Paultól sajnos a továbbiakban már nem jutott nekünk. Ahogy említettem, a zenekar kissé tartózkodónak tűnt. Egy ilyen langyos közönség mellett, amilyennek ezúttal a zágrábi bizonyult, más elvárás ábrándos is lett volna. Ha csak a The Doors örökzöldjével, a Light My Fire-rel sikerül felrázni őket a rendes műsor végén, az elég szomorú koncerthangulat. Gilbert például nem szőtte bele a Beatles-dalok vezérfrázisait, mielőtt belevágott volna a két Racer X-számba, a rövid, pajkos Johnny Cash-paródiát pedig ezúttal nem kaptuk meg, pedig Ljubljanában eljátszotta.
A Muddy Waters, Jimi Hendrix és AC/DC feldolgozásokkal túlzsúfolt ráadás ismét kissé zavaró volt, még ha a zenekarnak emiatt sikerült is valamivel több visszacsatolást kicsikarnia a közönségtől. A közönség még a Down To Mexico című számot is felismerte. De sajnos. Ezúttal az az elem, amely a Paul Gilbert-show egyik legfőbb ismertetőjegye – a „bolondozás és kamaszos csibészség” érzésére gondolok, vagyis arra a színvonalra, amelyet Paul általában a színpadra hoz –, egyszerűen kasztrált volt.
A kvartettet átjárja a profi zenészek rutinja. Ezért a közönség visszafogottságára tett összes megjegyzést kiválóan elfedte az anyag bravúros előadásával. Paul ismét elállította a lélegzetünket egyedülálló pontosságával, sebességével, abszolút kontrolljával, és azzal, hogy uralt minden, bármilyen ravasz helyzetet, amelyet a magasan képzett gitárosok általában nehezen kezelnek. A férfiban ott van az a csipetnyi spontaneitás. Szilaj ujjainak vad száguldásából feltörő, féktelen kitörések ügyesen egyensúlyba kerülnek a masszív hangfal hallgatható futamaival. A koncert hangulata is nagyjából így lüktetett dinamikusan.
Gilbert bebizonyítja, hogy valóban tökéletes zenész. A két legutóbbi album számai adták a színpadon bemutatott saját anyagának zömét. A stúdióváltozat mindenképpen szórakoztató, de a koncerten kapod meg az igazi zenei csemegét, a „Paul Gilbert módra” elkészített, egyedi receptúrát, amelyet feltétlenül meg kell ízlelned. A lelkesedés tehát megmarad! A zágrábi látogatás után is! Gilbert pedig a színpadon látottak, valamint jelenlegi kreativitása és ihletettsége alapján kétségkívül élete formájában van. És hamarosan jön a turné a Mr. Biggel! Úgyhogy maradjunk továbbra is feszülten résen. Éberen és főleg fogékonyan.
fényképek: Aleš Podbrežnik
Setlista
1. Silence Following By A Deafening Roar 2. Fuzz Universe 3. Olympic 4. Rock Me Baby 5. The Last Rock And Roll Superstar 6. Scarified 7. Norwegian Cowbell 8. Green Tinted Sixties Mind 9. Will My Screen Door Stop Neptune 10. Technical Difficulties 11. Paul Vs. Godzilla 12. The Roundabout 13. Batter Up 14. Light My Fire —ráadás— 15. Propeller 16. I Want To Be Loved 17. Little Wing 18. Down To Mexico 19. I’m Not Addicted 20. Go Down
Képgaléria















