1981-ben az Iron Maiden lassan közeledett ahhoz a gigantikus fordulóponthoz, amelynek 1982 március végén lehettünk tanúi. Ám a nagy karrierfordulat előtti időszak sem telt el gyökeres változások nélkül, és ezek a „Killers” album felvételei idején is végigkísérték a zenekart (RockLine kritika). A „Killers” a megjelenése után (az Egyesült Királyságban 1981. február 2-án, az Egyesült Államokban 1981. június 6-án) háttérbe szorult, mivel nem tudta megismételni, sem túlszárnyalni a stúdiós bemutatkozó lemez listás helyezését. Pedig dalszerzés, előadás, ötletek, kreativitás és hangszerelés terén, a produkcióról nem is beszélve, jóval kiforrottabb volt, és lényegesen túlnőtt az ígéretes elődje auráján. Enyhe feledésbe merüléséhez persze nagyban hozzájárult a harmadik album, a „The Number of the Beast” sikere. A „Killers” bizonyos értelemben afféle átmeneti lépcsőfoknak tekinthető a zenekar diszkográfiájában és fejlődésében, ahogy mondjuk a Deep Purple-nél a „Fireball” (1971) vagy a Jethro Tullnál a „Benefit” (1970). Mi a közös ebben a három albumban? Mindhárom kiváló, mégis igazságtalanul háttérbe szorult, hiszen mindegyiket olyan lemez követte, amely örök dicsőséget hozott az adott zenekarnak.
Steve Harris, az Iron Maiden hősies főnöke 1976-tól kezdve azért küzdött, hogy a zenekart a zenei tömegek figyelmének középpontjába juttassa. Egyik klubos lebujból a másikba vitte a bandát, és nem ismerte a feladás vagy a meghátrálás szót. Az Iron Maiden nevű bárka kormányrúdját szilárdan tartotta irányban, a zenekar pedig átvészelte a tomboló punk, a mod mozgalom és a feltörekvő new wave és szintipop hangzások viharait. A hűséges, odaadó zenészekből álló kis csapatot végig maga mellett és életben tartotta a zenei víziójába vetett hittel, miközben sok zenésznek távoznia kellett, hogy helyet adjon azoknak, akik mellett Harris akarata gránitkemény ellenálló képességre és szilárd megvalósulásra lelt.
Így érkezett el a régi 1980-as év áprilisa, amikor a zenekar a „Iron Maiden” című bemutatkozó albummal a 4. helyet szerezte meg a brit eladási listán. Ezzel lassan a N.W.O.B.H.M. mozgalom zenekarainak élvonalába tört, és az új műfaj nagy reménységei között találta magát, akik új zenei időket hirdettek. A heavy metal virágkorát. 1980. augusztus 24-ig az Iron Maiden főzenekarként turnézott, utána pedig előzenekarként csatlakozott a Kisshez annak „Unmasked” turnéján. A turné utolsó koncertjét Norvégiában adták, 1980. október 13-án Drammenben. Ez volt az utolsó koncert Dennis Stratton gitárossal. Stratton, aki akkor már majdnem betöltötte a kerek 30-at, nemcsak korban lógott ki a Maiden-bandából, hanem zenei ízlésében is. A rock’n’roll lágyabb oldalát kedvelte, a Queent, a 10 CC-t, az Eagles-t, a REO Speedwagont hallgatta … Harrisnek és az Iron Maiden menedzserének, Rod Smallwoodnak ez már jó ideje ősz hajszálakat okozott. Ezért úgy döntöttek, hogy kiteszik Stratton szűrét.
1980. november 20-ig, amikor az Iron Maiden-turné második szakasza elkezdődött, a zenekarnak egy hónap szünete volt, és ez idő alatt megjelent a harmadik kislemez is, amellyel a koncertturné promócióját akarták megtámogatni. A „Woman In Uniform” feldolgozása mellett döntöttek, amely eredetileg az ausztrál punkrockerek, a Skyhooks dala. A kislemez 1980. október 27-én jelent meg, és Nagy-Britanniában a 35. helyig jutott. Az ötlet a Zomba kiadótól jött, amely lefoglalta a londoni Battery stúdiót, producernek pedig az AC/DC-vel végzett munkájáról ismert Tony Plattet hívták be. Harris eleinte nagyon szkeptikus volt, mivel a dal stílusában jelentősen eltért attól, amit az Iron Maiden játszott. Ugyanakkor arra gondolt, hogy épp Platt mint producer segíthet abban, hogy a banda még keményebb hangzást találjon. Tegyük hozzá, hogy a bemutatkozó lemezüket az Iron Maiden tagjai teljesen maguk producelték. Ám pont az történt, amit Harris nem akart. Amikor a banda Platt-tel már felvette a saját verzióját, Platt üzenetet kapott a Zombától, hogy úgy dolgozza át és igazítsa a dal hangzását, hogy az igazi rádiós slágerként üssön. A „Woman In Uniform” kislemez Dennis Stratton legutolsó munkája az Iron Maidennel. Stratton végig ott ült Platt mellett, amikor az utólag puhította és igazgatta a banda által már felvett verziót. Amikor Harris tudomást szerzett erről a „hangzásbeli szépítgetésről”, dühbe gurult, kirúgta Plattet, és maga keverte újra a dalt. Az eset után Harris a nyilatkozataiban azt dühöngte, hogy semmilyen „külsős” jöttment soha, de soha többé nem fog belebaszkodni a zenekar zenéjébe. A kislemez B-oldalára az Iron Maiden az „Invasion” felfrissített verzióját tette, amelyet a 12 colos bakelitkiadáson még a „Phantom of the Opera” koncertváltozata egészített ki (a német kiadáson ezt a „Drifter” helyettesítette). A „Woman In Uniform” volt a zenekar egyetlen „feldolgozás-kislemeze”. Harris a legkevésbé sem volt rá büszke. Ezért csak 2015-ben érte meg a remaszterelést. Addig egyébként a kislemez nehezen volt beszerezhető, hiszen korábban mindössze két hivatalos újrakiadást ért meg: megjelent a „The First Ten Years” dobozban (1990), majd a „Killers” album 1995-ös, limitált példányszámú 2CD-s újrakiadásán. A kislemez borítóján egy egyenruhás nő látható Sterling géppisztollyal a kezében, aki több mint nyilvánvalóan az akkori miniszterelnökre, Margaret Thatcherre emlékeztet.
Belép Adrian. Nem a Running Wild kabalafigurája, hanem egy Adrian keresztnevű, Smith vezetéknevű fickó. Őt az Iron Maiden már 1979-ben hívta a csapatba, ő azonban akkor az Urchin miatt nemet mondott. Smitht Dave Murray még gyerekkorából és a közös iskolai évekből ismerte. Még mielőtt Stratton kilépett az Iron Maidenből, Smith, Murray és Harris teljesen váratlanul összefutott az egyik londoni pubban, és a találkozót arra használták, hogy újra szóba hozzák a közös munkát. Az Urchinnál akkoriban káosz uralkodott, és Smith hite a zenekarban egyre fogyott. Ezért az újabb ajánlatot már nem utasította vissza. Smith érkezésével az Iron Maiden megkapta első igazi klasszikus felállását. Első fellépését Smith az „Iron Maiden” turné harmadik szakaszán adta, amely 1980. november 21-én kezdődött az angliai Uxbridge-ben (Brunnel University), és egy hónappal később zárult a nem kevésbé angol Rainbow Theatre-ben, London kellős közepén.
Smith még egy hete sem volt a zenekar tagja, amikor a banda a turné utolsó szakaszának negyedik koncertje után már be is jelentkezett a stúdióba, hogy elkezdje az új album felvételeit. A Willesdenben (Észak-London) található Battery stúdióba érkezve Smitht erős feszengés járta át. Épp csak csatlakozott egy zenekarhoz, amely már nagyon ismert volt. Ezért joggal tette fel magának a kérdést, beválik-e egyáltalán gitárosként az Iron Maidenben. Smith így új társaival, Harrisszel, Murrayvel, Clive Burr-rel és Paul Di’Annóval belevágott annak az albumnak a megalkotásába, amely a bemutatkozó lemezhez képest érezhető átalakulást hozott a zenekar számára, mind zenei karakter, mind hangzás tekintetében.
De nem Smith volt az egyetlen új arc, aki akkoriban belépett az Iron Maiden történetébe. Az új albumhoz a zenekarnak sikerült megnyernie Martin Birch producert. Már az elsőhöz is őt szerették volna, de ő akkor a Black Sabbath-szal és a „Heaven And Hell” (1980) albumukkal volt elfoglalva. A karizmatikus producer akkoriban az egyik legkeresettebb volt a szakmában, köszönhetően annak, ahogy modern fejjel látta az akkori hangzásbeli trendet, amely egyre nagyobb adag romboló decibelt követelt. De mit beszélünk csak arról az időszakról! Birch addigra már több mint egy évtizednyi hangzásbeli újítást tudhatott maga mögött, amelyekkel lelket lehelt a rockkorszak gigantikus zenekarainak hangzásába, élükön a Deep Purple-lel, a Blue Öyster Culttal és a Rainbow-val, hogy csak néhány hetvenes évekbeli nehézsúlyút említsünk. Steve Harris mindig is olyan tiszteletteljes félelemmel viseltetett Birch iránt, hogy oda sem mert menni a nagyra becsült producerhez, hogy rákérdezzen egy esetleges közös munkára. Meg volt győződve róla, hogy egy olyan szerény, fiatal reménységekből álló kvintettel, mint az Iron Maiden, Birch szóba sem állna. Smithnek, aki még csak emésztette a zenekarhoz csatlakozás sokkját, a híres producerrel való együttműködés újabb adag stresszt jelentett, és Adrian egyszer így emlékezett: „Fenomenális producer volt, ugyanakkor félelmetes is. A nagy renoméja miatt. Azon a héten, amikor felvettünk, a lámpaláztól és az izgalomtól alig ettem valamit.” Smith kételyei és minden félelme azonban teljesen fölöslegesnek bizonyultak. Precizitása és magas fokú muzikalitása, amelyet ötletes és karakteres szólókban bontakoztatott ki, Birch meggyőző produceri manővereivel párosulva több mint briliánsan illeszkedett Harris víziójába. Ráadásul a felvételre kerülő dalok közül jó néhány már alaposan bejáratott darabja volt a zenekar koncertrepertoárjának. Az Iron Maiden már 1976-ban és 1977-ben elkezdte beépíteni őket a koncertműsorába. Két olyan dal, amelyet az Iron Maiden már nagyon korán játszani kezdett, de a stúdiós bemutatkozásnál „átugrott”, az „Innocent Exile” és a „Wrathchild” volt. Mindkettő Harris valaha írt legrégebbi szerzeményei közé tartozik, ugyanis már 1973-ban születtek.
A „Wrathchild” című dalt a „metálos muthák” addigra már ismerték, hiszen 1980-ban megjelent az EMI Records által kiadott „Metal For Muthas” válogatáson. Az Iron Maiden szándékosan nem tette fel a bemutatkozó lemezre. Új verziót vettek fel, amely az eredetinél is intenzívebben és még kompromisszummentesebben szólt, és ez igazolta, mire képes az Iron Maiden a megújult felállással.
Villámgyorsan fussunk át a többi dalon. A „Killers”-t lezáró „Drifter” kétségkívül a lemez leginkább old school szemléletű darabja, sőt halvány blues-boogie beütés is lengi be, a kellő gúnyos élt azonban – a felpörgetett tempó mellett – főleg Di’Anno védjegyévé vált, átütő hangja leheli belé, amelyben az énekes ezúttal sem spórol a magányos lányok után ácsingózó, tesztoszterontól fűtött mohóságával. Az új idők és a zsigerből jövő rock’n’rollos vagányság ideális elegyét hozza az „Innocent Exile” is. Az énekes a debütáló lemezen nyújtott, több mint korrekt teljesítményéhez képest is még határozottabbat lépett előre minőségben. Különösen érdekes a „Prodigal Son”, amely egyértelműen kilóg mindabból, ami a „Killers”-en található. Sőt. Az egész zenekari pályafutásból. Félakusztikus dal prog-folkos pasztorális beütéssel, de okkult szöveggel – remekül szól akkor is, ha csak akusztikus gitáron játszod, főleg, ha a szöveget is el tudod énekelni. De térjünk vissza az Iron Maidenhez. Ez az egyetlen dal a zenekar Paul Di’Anno-korszakából, amelyet az Iron Maiden soha nem játszott élőben. A legmélyebb nyomot azonban a pokolian gyorsan lenyomott dalok hagyják, amelyek a legtöbb tüskés, vad zajt és egyúttal rendkívül aprólékos kivitelezést kínálják. Ebből a szempontból a legvonzóbb pontok közé tartozik az „Another Life” és a „Purgatory” – két ijesztően gyors romboló, egyben a vadállatian vicsorgó N.W.O.B.H.M.-karakter igazi prototípusai.
A címadó dal a „Killers” művészi diadala. Különösen merész felépítésű, és rokonítható a debüt mini-epikus szvitjével, a „Phantom of the Opera”-val, ám pokoli jellege teljesen elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy Adrian Smith Murray mellé beáll a gitártandembe. A hátborzongató, Edgar Allan Poe egyik rémtörténete ihlette „Murders In The Rue Morgue”-gal együtt olyan dalpárost alkot, amelyet nem nehéz összekötni Derek Riggs fantasztikus borítójával – bár ahhoz talán még jobban illene egy metróaluljáró képe. Edgar Allan Poe büszke lenne. A rajongók többsége számára mindkét dal a lemez legnagyobb kedvencei közé tartozik. Míg a címadó dal a lemez felvételei idején született, a „Prodigal Son” és a „Murders In The Rue Morgue” még a stúdiós bemutatkozó, az „Iron Maiden” felvételeinek idején készült.
A „Twilight Zone”, a „Killers” első kislemeze, amely az európai kiadáson nem szerepel – az amerikai változaton, illetve a lemez 1998-as CD-újrakiadásán jelent meg –, újabb briliáns pillanat, egyben kissé alulértékelt nyakszaggató. A rendkívüli magasságok miatt, amelyeket a frenetikus Di’Anno akkoriban könnyedén elért, ez a dal kiváló próbatételnek bizonyult: ezzel tesztelte az Iron Maiden 1981 szeptemberében a titkos meghallgatásokon Bruce Dickinsont. Bár Adrian Smith sehol sincs feltüntetve egyetlen, a „Killers”-re felkerült Iron Maiden-dal szerzőjeként vagy társszerzőjeként sem, a „Twilight Zone” legjellegzetesebb témáját mégis ő írta. Adrian később azt is elmondta, hogy a dal nagyon gyorsan született meg. Az Iron Maiden rendkívül gyors számnak szánta, és (Smith elmondása szerint) olyan gyors ritmusra építette, hogy az előadása már a kezelhetőség határát súrolta.
A „Genghis Khan” a bemutatkozó lemez „Transylvania” című dalának instrumentális utódja, amely dallamvilágában az arabeszkekre kacsint. Csakhogy jóval gyorsabban szól, még több dühöt szabadít fel, még több ritmikai fordulatot tartogat, így újabb teljes értékű bizonyítéka a zenekar művészi fejlődésének. A „Genghis Khan” a „Purgatory” kislemez B-oldalára került.
A „Killers” már a nyitánnyal jelezte ambícióit. A zenekar a valamivel több mint egyperces, „The Ides Of March” címre keresztelt nyitó instrumentálist azért tette erre a helyre, hogy teátrálisan fokozza a feszültséget. A „The Ides of March” intro szinte megegyezik a Samson „Thunderburst” című szerzeményével. A darabot Steve Harris abban az időben, pontosabban 1977-ben írta, amikor rövid ideig Barry Purkis dobolt az Iron Maidenben – a ketrecek és maszkok közismert kedvelője, hírhedt becenevén „Thunderstick”. Ő hamarosan a Samsonhoz csatlakozott. Ők a saját verziójukat „Thunderburst” címmel a „Head On” albumra tették fel. A Samsonban akkoriban egy fickó énekelt, akit még Bruce Bruce-nak hívtak, de ez már egy másik sztori.
Mint kiderült, minden Harris elképzelései szerint alakult. Birch sikerrel teljesítette küldetését, és bravúrosan vitte szalagra az új felállás szikrázóan sistergő lelkesedését. Nagy, élő, ugyanakkor feszes és vicsorgóan gúnyos hangzást adott a zenekarnak, amilyenről Harris mindig is álmodott. Ezen a lemezen találta meg az alapjait a Dave Murray–Adrian Smith gitárpáros. Di’Anno is még több rikoltó vámpírságot préselt ki magából a debüthöz képest, amiben az énekes huligános, egyre nagyképűbb személyisége tükröződött. A lemez emellett jóval több technikailag igényes hangszerelést hozott, ami főként azért vált lehetségessé, mert a Murray–Smith tengely magasabb technikai csiszoltságot ért el. Ez még nagyobb játéktempóban mutatkozott meg, amellyel az új gitárpáros nagy precizitásának köszönhetően gond nélkül lépést tartott. A dalok helyenként még tagoltabbá váltak, több ritmikai fordulattal. Minden a saját zenei nyelv kialakítása és a Harrist és társait ihlető hetvenes évekbeli rock elemeinek levetkőzése felé száguldott. A gitártémák vicsorgása, a tempó markáns növekedése, valamint a gitárakrobatikák jóval bőségesebb szólófűszerezése egyre kevesebb helyet hagyott a punkos körvonalaknak, amelyek szintén lassan kikoptak az Iron Maiden első korszakának karakteréből. Mindehhez hozzájárult Burr dobjátékának és Harris basszustémáinak fejlődése is.
A „Killers” tehát 1981. február 2-án jelent meg. A brit albumeladási lista 4. helyéig felkapaszkodó debüthöz képest a „Killers” csak a 12. helyen állapodott meg, ami csalódást okozott a zenekarnak. Ezt a helyezést sok évvel később, pontosabban jó 17 évvel utána csak a „Virtual XI” tudta „überelni”, ami persze nem esett nehezére. Jóval később Di’Anno egy interjúban leszögezte, hogy nem szereti a lemezt, és szerinte nem éri el a debüt szintjét: „Ne kérdezzétek, miért. Mindannyian gürcöltünk, mint az őrültek, de nem sikerült újrateremteni az első lemez varázsát.” Szavait mindenesetre fenntartással kell kezelni, hiszen a „Killers” volt az utolsó Iron Maiden-albuma, és az is közismert, hogy Di’Anno távozása nem éppen baráti légkörben zajlott.
A lemezt sok igazságtalanság érte, mégpedig – ki mástól, mint újra meg újra a (szerencsétlen) – zenekritikusoktól. Harris később ezt azzal is magyarázta, hogy egyes recenzensek olyan példányt kaptak, amelyen az egyik köztes keverés szerepelt, nem a végleges. A „problémás második Iron Maiden-album” címke, amely idővel mantrává vált, és amellyel a zenei sajtó túl gyakran odaszúrt a zenekarnak, ugyanis alaptalan volt: a lemez minden volt, csak nem „problémás”. A frusztráció csak annyiban érthető, hogy utána a zenekar a „The Number of the Beast”-tel robbant be. A „Killers” ugyanis átmeneti lépcsőfok a debüttel megszilárdított hangzás és a hírnév és halhatatlanság mezejére való kilövés között, amely 1982 márciusának végén következett be. Ezzel az átalakulással az Iron Maiden végleg lerázta magáról a punkkedvelőket is. A punk a „Killers”-en Birch produceri előrelépése ellenére is érezhető volt még, éppen Di’Anno énekesi attitűdje miatt, ám az Iron Maiden a harmadik albummal ezt is orvosolta. Harris ugyanis mindig is arra törekedett, hogy a zenekar a legkevésbé se szóljon punkosan.
14 nappal a „Killers” megjelenése után a zenekar nekivágott a „Killer World tour” névre keresztelt világ körüli turnénak. A turné 1981. február 17-én az angliai Ipswichben indult. 1981. április 2-án a zenekar a „vasfüggöny” közvetlen közelében állt meg, amikor az Iron Maiden Goriziában lépett fel. Nos, ugyanazon év szeptemberének elején pedig ténylegesen át is lépték, hiszen akkor éppen Gorizia felől léptek be Jugoszláviába. A zenekarnak ugyanis 1981. szeptember 6-ra fesztiválfellépése volt lekötve Belgrádban. Az Iron Maiden ezen a fesztiválon a főzenekar előtt lépett fel, amely nem más volt, mint a Bijelo Dugme. Közben az Iron Maiden szlovén területen is időzött, méghozzá tovább, mint gondolnád, de ezt tartogassuk egy külön sztorira, amelyről reméljük, mielőbb önálló cikkben olvashatsz.
Már senkinek sem volt újdonság, hogy Paul Di’Anno – egyébként rendkívül karizmatikus és különleges énekes – egyúttal makacsságáról, önfejűségéről, akaratosságáról és csavargó életmódjáról ismert figura is volt. Ráadásul egyre nehezebben fogta vissza magát, ha drogról és alkoholról volt szó. Énekesi formája a turnén egyre romlott, a zenekar pedig egyre kevésbé számíthatott rá. Az énekes valóságos kis ördöggé vedlett, akivel már nem lehetett normálisan együtt dolgozni. Harris így a színfalak mögött Smallwooddal már jó ideje kovácsolta a tervet az énekes leváltására. Di’Anno 1981. szeptember 10-én a dániai Koppenhágában énekelte el utolsó koncertjét az Iron Maidennel. A leváltására szőtt háttérterv olyan ügyesen valósult meg, hogy az énekes nem is sejtette: a koncert után végleg búcsúznia kell a zenekartól. Az Iron Maiden így 1981 októberének utolsó tíz napjában még öt koncertet adott Olaszországban, ahol már Bruce Dickinsont próbálta ki a felállásban. Ezt az 1982-es újév előtt még két londoni koncert követte: az első 1981. november 15-én a Rainbow Theatre-ben, a második 1981. december 23-án a Ruskin Armsban.
Ezen a turnén a zenekar először kelt át a nagy pocsolyán is: egész júniusban ők nyitották a koncerteket a Judas Priest „World Wide Blitz Tour” névre keresztelt turnéjának amerikai szakaszán. A Judas Priest akkoriban a „Point of Entry” (1981) albumot népszerűsítette. Mielőtt az Egyesült Államokba értek volna, a srácok még négy japán koncertet is lenyomtak. Innen származik a „Maiden Japan” koncert-EP. Mind a négy dal, amely felkerült rá, a zenekar 1981. május 23-i nagojai fellépésén, az Aichi Kosei Nenkinben készült.
A „Maiden Japan” EP soha nem készült volna el, ha a Toshiba-EMI-nél nem erőltetik ennyire a koncertlemezt. Még jó, hogy erőltették. Ez ugyanis a zenekar egyetlen hivatalos koncertdokumentuma, amelyen Paul Di’Anno énekel. Az EP eredeti, kezdetben csak Japánban megjelent változatán mindössze négy dal szerepelt. Az eredeti elképzelés szerint a borítón Eddie Di’Anno levágott fejét tartotta volna a kezében. Mivel azonban a megjelenés szinte napra egybeesett Di’Anno kirúgásával, Smallwood az utolsó pillanatban lefújta a dolgot. Így végül a szamurájkardos Eddie került a borítóra. Az EP ugyanis mindössze négy nappal azután jelent meg, hogy Di’Anno repült a zenekarból. 1987-ben a „Maiden Japan” újra megjelent a venezuelai piacon, és ehhez a változathoz már az eredeti motívumot használták. A világ más tájain nyomott egyes változatokon öt dal is szerepelhet: az eredeti „Running Free”, „Remember Tomorrow”, „Killers” és „Innocent Exile” mellé a „Wrathchild” is felkerült.
A „Killers” albumot két kislemez kísérte. Az első a „Twilight Zone” dalra épült, és 1981. március 3-án jelent meg. A kislemez másik oldalán a „Wrathchild” kapott helyet, de mindkét dal A-oldalas státuszt kapott. A „Twilight Zone”-t az Iron Maiden rendkívül erős dalnak tartotta, a „Wrathchild” viszont koncertváltozat, a zenekar karácsony előtti Rainbow Theatre-beli fellépéséről. A bulit videóra is felvették, és ebből külön klipet vágtak a „Wrathchild”-hoz. Harris szerint a zenekar számolt azzal, hogy a turné miatt hosszabb ideig távol lesz Nagy-Britanniától. Ha közben meghívást kapnak a Top of the Popsba, legalább ott lesz nekik ez a videó, amivel kihúzhatják magukat. Ezért döntöttek úgy, hogy ezt a változatot a „Twilight Zone” kislemezzel együtt adják ki. A brit kislemezlista 31. helye nem éppen az volt, amiről a zenekar álmodott.
Az album második kislemezének az Iron Maiden a „Purgatory”-t választotta, a B-oldalra pedig a „Genghis Khan” instrumentális szám stúdióváltozata került. A „Purgatory” eredetileg „Floating” címen futott, a zenekar a „Killers” felvételei idején teljesen átdolgozta. A kislemez a brit lista 52. helyéig jutott. Érdekes sztori, hogyan lett meg a borító. Derek Riggs eredeti festménye később a „The Number of the Beast” album borítóján kötött ki. Amikor ugyanis Smallwood kézbe vette Riggs képét, annyira odavolt érte, hogy kijelentette: „Ez a kép egyszerűen túl jó.” A rafinált menedzser ezért félretette egy későbbi alkalomra, ami telitalálatnak bizonyult, Riggstől pedig új motívumot rendelt. Így került a kislemezre az ördög bomló arca, alatta Eddie-vel.
A „Killers” tehát a megújult, Adrian Smith-szel kiegészült Iron Maiden rendkívüli potenciáljának kiáltványa. Egyben Paul Di’Anno hattyúdala is, aki egyedi énekesi karizmájával társszerzője annak a különlegességnek, amely ezt az albumot kiemeli a zenekar diszkográfiájából. A „Killers” minden lényeges szempontból felülmúlja a bemutatkozó lemezt. Az új albumon az Iron Maiden Martin Birch közreműködésével kezdte megtalálni saját hangzásának igazi körvonalait, azt a hangot, amely nem sokkal később globális eufóriát és a metal világméretű robbanását hozta el. A jóval vadabb és kompromisszummentesebb „Killers” még fókuszáltabban szól, és érződik rajta a zenekar tüze, hogy valóra váltsa az álmait. Ez a pillanat már csak jó egy évnyire volt.
Szerző: Aleš Podbrežnik
