Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 2001
Játékidő: 52:15
Értékelés: 3.5/5
A „The Prodigal Son” a brit progresszív rock-intézmény, a Nektar kilencedik stúdióalbuma volt, és az első több mint húsz év totális csend után. A Nektart sokan – mivel hosszú éveken át német földön működtek stúdiózenekarként – tévesen a krautrockhoz sorolják, pedig a zenéjükre a hetvenes évek fordulóján használt újító szintetizátor-technológiák, amelyekkel a hangulatzenének (ambient) teljesen új értelmet adtak, valamint a sci-fi szövegek miatt sokkal inkább illik a space rock megnevezés. A zenekar főnöke, a kultikus gitáros-énekes, Roye Albrighton a billentyűs Allan „Taff” Freemannel együtt éppen jókor döntött a legendás együttes feltámasztása mellett, vagyis akkor, amikor az ezredfordulón a progresszív rock iránti érdeklődés lassan újra éledezni kezdett. Albrighton és Freeman volt a „The Prodigal Son” utolsó két eredeti Nektar-tagja, a hosszú ideje dobos Ron Howdent pedig ideiglenesen (később visszatért) Ray Hardwick váltotta.
A „The Prodigal Son” nagyjából a régi Nektar-hívek kívánságai szerint épült fel, bár ahogy várható volt, nem tartalmazott lélegzetelállító csúcspontokat, és nem tartozott a zenekar legösszetettebb művei közé sem. Albrighton és Freeman az album dalainak többségét blues rockos ütemekre építette, majd monumentális szintetizátorfüggönyökkel és bonyolult ritmikai árnyalatokkal bővítette a basszusgitáron és a dobokon. Az összes basszusgitárszólamot maga Albrighton játszotta fel, akinek ez igazi újdonság volt, hiszen pályája során elsősorban kiváló gitárosként és énekesként ismerték, a rocktörténet egyik legjobb gitáros-énekeseként.
A „The Prodigal Son” dalainak többségén hallatszik, hogy a Nektar a jó borhoz hasonlóan érett: még mindig messziről felismerhetően szólnak, de egyszerre korszerűen és az új produkciós körülményekhez igazodva. Az általános hangulatot tekintve ez az album állt a legközelebb az 1973-as „Remember The Future” remekműhöz, ami mindenképpen jó jel volt arra, hogy a régi jó Nektar visszatért, ugyanakkor messze állt az egykor újító, összetett és kiszámíthatatlan kísérletezéstől. A „The Prodigal Son” így viszonylag könnyen emészthető hallgatnivaló volt azoknak is, akik az egyszerűbb, minimalistább rockdallamokra esküsznek. Azok többsége, akiknek a progresszív rock nem a kedvenc műfajuk, valószínűleg már a nyitó, kilenc perces szvit, a „Terminus/Oh My” hosszát látva megijedne, pedig alapvetően dallamos funky rockról van szó blues-hajlamokkal, intelligens ritmikai variációkra és pazar szintetizátorháttérre fektetve, amely könnyedén befészkeli magát az átlagos „Józsi” fülébe is. Albrighton a lenyűgöző kísérővokálok segítségével rögtön bebizonyítja, hogy hangja megőrizte minden védjegyszerű melodramatikus eposzi jellegét.
A „Now” – a lassú, nem sok jót ígérő intró ellenére – szépen kibontakozik a végére, egészében monumentális, nosztalgikus hangulattal és epikus refrénnel, amely a legjobb Nektar-ambient módra épül fel. Az „I Can’t Help You” még mindig kiváló teljesítmény, amely minden régi rajongót lenyűgöz, hiszen a komplex ambient-varázslat és a szellemes gitárfrázisokra, valamint epikus énekre épülő dallamosság megfelelő keverékét tartalmazza. „The Drinking Man’s Wine” egy finom, akusztikusgitár-központú pasztorális ballada, amelyen Albrighton hatásos, temperamentumos basszusgitárjátékát is csodálhatjuk, miközben a dallamos vokális harmóniákat ismét klasszikus módra éneklik.
A „Shangri-La” – a tibeti paradicsomvízióról elnevezett dalhoz illően – a várt epikus-éteri ambientet hozza, amelyben Albrighton szépen hangolja össze a finom akusztikusgitár-akkordokat a szenvedélyes elektromosgitár-futamokkal. Az ünnepélyes refrén viszont ezúttal nem sikerült a legjobban: a kissé émelyítő szerelmes szöveggel együtt némiképp patetikusan hat, ami a Nektarral korábbi pályafutása során sosem fordult elő; ez mindenképpen annak jele, hogy Albrighton és Freeman ekkorra már túllépett egy bizonyos életkori határon, és a nosztalgiázás közben néha kissé túlságosan elragadta őket a szentimentalizmus. A „Salt And Vinegar Rhytm And Blues” kétségkívül – főleg kissé „álmos” ritmikai szerkezete miatt – a legkevésbé van a legtöbb Nektar-rajongó ínyére. Alapvetően energikus, de kissé elnyújtott blues/hard rock, ütős gitárfrázisra építve, fő fénypontjai pedig a szellemes hammondorgona-rétegek és a remek vokális harmóniák.
A címadó szerzemény az album kísérletezőbb hangvételű, és ezért jobb pillanatai közé tartozik: az orkesztrálisan fűszerezett szintetizátorfüggönyök ambient nagylelkűsége mellett érdekes gitár- és basszusgitár-improvizációk, valamint hipnotikus vokális harmóniák uralkodnak benne. A gazdag, epikus-éteri hangulat rövid időre felidézi a hetvenes évek legjobb Nektar-teljesítményeit. A „Be Tonight” a space rockos előzményéhez képest – a játékos akusztikus dallam, a könnyed ritmusok, a szerelmes szöveg és a nosztalgikus refrén miatt – szinte pop rock. A záró „Day Nine” ígéretteleneül, újabb szentimentális balladaként indul, de idővel összetett progresszív rockerré alakul át monumentális dobátvezetésekkel, energikus gitárfrázis-sorozatokkal és fenséges vokális harmóniákkal, így jó záró benyomást kelt. A záró recsegés és a rádiófrekvenciák zúgása kissé fölösleges ráadásnak hat, bár valószínűleg így akartak space rockos rejtélyességet teremteni.
A „The Prodigal Son” albummal a Nektar az ezredfordulón meggyőző módon, több mint húsz év teljes stúdiótéli álma után feltámadt halottaiból, és bebizonyította, hogy zenei nyelvezete a 21. században is releváns, még ha hűséges rajongóinak már aligha tud igazán újat mutatni. A minden idők egyik legújítóbb zenekara a „The Prodigal Son” című albummal nem kápráztatott el egy esetleges új remekművel – ezt ennyi év után valahogy irreális is lett volna várni –, de mindenképpen elégedetté tette mindazokat, akik talán attól tartottak, hogy az új stúdióalbumról hiányozni fog a klasszikus, space rockosan éteri Nektar-ambient.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár, basszusgitár
Allan „Taff ” Freeman – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Ray Hardwick – dob, ütőhangszerek
Produkció
Nektar
Dallista
1. Terminus/Oh My (9:05)
2. Now (6:11)
3. I Can’t Help You (4:48)
4. The Drinking Man’s Wine (5:50)
5. Shangri-La (5:30)
6. Salt And Vinegar And Rhythm And Blues (6:15)
7. The Prodigal Son (6:41)
8. Be Tonight (3:58)
9. Day 9 (5:17)
