Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Renaissance
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 39:24
Értékelés: 4/5
A legendás brit progresszív rock úttörő, a Renaissance manapság gyakran kimarad a minden idők legfontosabb és legbefolyásosabb prog rock zenekarait felsoroló listákról, ami bizonyos mértékig minden bizonnyal igazságtalan. A zenetörténetbe elsősorban a női vezetőénekes fronttal működő progresszív rock zenekarok legsikeresebb (és sok zenei gourmand szerint legjobb) képviselőjeként írták be magukat. A teljes pályafutásukat végigkísérő állandó tagcserék jócskán megnyirbálták kereskedelmi hatókörüket, bár olyan örökzöldekkel, mint a „Carpet To The Sun”, az „Ashes Are Burning”, a „Mother Russia” és legnagyobb slágerük, a „Northern Lights”, mindörökre beírták magukat a hetvenes évek szimfonikus progresszív rockjának legizgalmasabb és legminőségibb képviselői közé.
Az azonos című debütáló albumot az a felállás vette fel, amely kevesebb mint két évig maradt együtt, majd teljes átalakuláson ment keresztül. Az eredeti Renaissance Keith Relf gitáros-énekes és Jim McCarty dobos terméke volt, akik korábban a legendás blues/pszichedelikus rock csapat, a The Yardbirds tagjai voltak. Relf és McCarty olyan zenei kollektívának képzelte el új zenekarát, amely a klasszikus zene, a folk és a rock elemeit olvasztja össze – ez a stílusbeli keverék pedig valamiképp a Renaissance hangzásvilágának kulcsfontosságú része maradt egész pályafutásuk alatt. Ehhez csatlakozott még Louis Cennamo basszusgitáros, John Hawken zongorista/csembalós, valamint Relf húga, Jane, aki kiegészítő énekesként lépett fel. Mielőtt 1971-ben megérkezett volna a legendás énekesnő, Annie Haslam, aki segített kialakítani a Renaissance felismerhető hangzását, a női ének – a vitathatatlan minőség ellenére – afféle „második hegedűs” szerepet töltött be.
Ami a Renaissance-t már az 1969-es, azonos című debütáló lemezén – amely jobb sok ismertebb és népszerűbb prog rock nagyágyú elsőjénél – a szimfonikus prog rock kulcsfontosságú újítói közé emelte, az a klasszicista, gyakran barokkos színezetű zongoraaranzsok és Relf folk rockos gitárvariációinak sikeres összeolvasztása volt. Valószínűleg nem kell külön hangsúlyozni, hogy a The Yardbirds arról volt híres, hogy soraiban megfordultak korának legtehetségesebb gitárosai. Relf az említett legendás zenekarban egyébként „csupán” frontember, szájharmonikás és időnként akusztikus gitáros volt.
Rövid zenei pályafutása alatt, amely 1976-ban, alig 33 évesen tragikusan véget ért – egy szakszerűtlenül bekötött elektromos gitár okozta halálával –, nem kapta meg az igazi lehetőséget, hogy gitárosként tovább fejlődjön, és talán elérje a híres egykori The Yardbirds-sorstársak, Eric Clapton, Jeff Beck és Jimmy Page technikai szintjét. A rocktörténet így elsősorban kiváló énekesként fogja számon tartani. Az eredeti Renaissance hangzásvilágának művészi mélységéhez ugyanis a gyönyörű énekharmóniák és a Relf testvérpár kellemes vokális kontrasztja járult hozzá jelentősen. Az alton éneklő Jane a „Renaissance” albumon egy hajszállal meggyőzőbbnek bizonyult a bátyjánál, és kár, hogy ragyogó énekesként a későbbiekben nem lett ismertebb.
A nyitó, több mint 11 perces szimfonikus prog rock eposz, a „Kings And Queens” már az első pillanatban rendkívül ambiciózus, ifjonti lendülettel és bizonyítási vággyal teli kollektívaként mutatja be a Renaissance-t. A drámai és komplex zongoraaranzsok, valamint a szétszórt dobütemek egyengetik az utat Keith dallamos éneke előtt, amely az epikus refrénben bontakozik ki igazán. A hatalmas kísérő énekharmóniák folyamatosan mélyítik az éteri, titokzatos hangulatot, amely tökéletes összhangban van a félig mitikus, félig valódi királyokról és királynőkről szóló trubadúrszöveggel. A komplex tempóváltások és a számos hangszeres variáció szép bizonyítéka annak, hogy a Renaissance egyszerre esküdött fel a dallamos énekre és az improvizációktól átszőtt kísérletező kiszámíthatatlanságra.
A pszichedelikus elemekkel átszőtt „Innocence” szokatlan, jazzes színezetű improvizációval nyit, majd a zenekar tagjai zongorával és gitárral egészen váratlanul rendkívül szépen megkomponált központi dallamot formálnak. Hawken barokkos zongoraklasszicizmusa Relf pasztorális fűszerezésű gitárfrázisaival párosulva kulcsfontosságú az igazi ódon brit hangulat megteremtésében, amelyben állandóan valamiféle titokzatos aura lebeg, miközben a McCarty–Cennamo ritmusduó több mint nyilvánvalóan a jazz iskolájához húzott.
A gyönyörű balladán, az „Island”-en – amely rövidített változatban kislemezen is megjelent – Jane Relf kivételes énektehetségét csodálhatjuk meg, gyönyörű zenekari aranzsok és epikus kísérő énekharmóniák díszítik. Annak ellenére, hogy a Renaissance gazdag pályafutása során egy csomó kiváló, pasztorális hangulatú balladát hozott létre, az „Island” az egyik legjobb teljesítményük marad. Hawken barokk zongoraszólója érdekes színt visz a ritmikailag is rendkívül mozgalmas közbülső hangszeres részbe. Jane a főénekesi pálcát a melodramatikus „Wanderer”-en is megtartja, amely számtalan kiszámíthatatlan ritmikai variációt és szinte táncos trubadúraranzsot tartalmaz, amelyektől VIII. Henrik angol király udvarában sem szégyenkeztek volna. Éneke ezúttal még jobb, és ő az a romantikus eposzi hangulat fő forrása, amellyel a Renaissance egyébként az egész albumon nem fukarkodik.
A rendkívül komplex „Bullet” az album két hosszabb szimfonikus prog rock eposzának egyike, és újabb szép bizonyíték arra, hogy az eredeti Renaissance technikailag is igen magas színvonalú banda volt, hiszen hemzseg benne a jazzes improvizáció. Keith teátrális színezetű énekét szellemes kísérő vokalizálás támasztja alá, miközben az egzotikus ütőhangszerek jó társaságot nyújtanak a szétszórt zongoraaranzsoknak. Keith szájharmonikás variációi a komplex hangkollázson belül egy leheletnyi bluest is behoznak. Ennek a kísérleti kompozíciónak a második fele a pszichedelikus-jazzes improvizációk miatt kissé hátborzongató és kaotikus is, ami az szinte mindig optimista és „fényes” hangulatú Renaissance-tól egyébként elég ritka volt. A „Renaissance” néhány CD-kiadásán bónuszként két dal szerepel: az örökzöld „Island” rövidített kislemezváltozata, valamint a klasszicista romantikus ballada, „The Sea”, amelyben a hatalmas kísérő énekharmóniák segítségével ismét Jane Relf ragyog a főénekben.
A Renaissance az azonos című debütáló lemezével, amely meglepően jó minőségű dokumentuma az epikus érzékenység, a művészi újításvágy és a komoly technikai felkészültség sikeres ötvözésének, bebizonyította, hogy már az első lépéseinél teljesen egyenrangúan versenyezhetett korának legjobb progresszív rock zenekaraival. Némi kezdő naivitás – főleg a meglehetősen egysíkú szövegek terén – ugyan akadt, de egy ilyen fiatal és idealista kollektívánál ez teljesen természetes volt. Végezetül egy érdekesség: a „Renaissance” 1978-ig az egyetlen albumuk volt, amely már megjelenése után azonnal felkerült a brit slágerlistára, ami jól mutatja, mennyire népszerűek voltak pályafutásuk nagy részében a hazai kritikusok körében.
Felállás
Keith Relf – ének, gitár, szájharmonika
Jim McCarty – dob, ütőhangszerek, kísérő ének
John Hawken – zongora, csembaló
Louis Cennamo – basszusgitár
Jane Relf – ének, ütőhangszerek
Produkció
Paul Samwell-Smith
Dalok listája
1. Kings and Queens (10:56)
2. Innocence (7:07)
3. Island (5:58)
4. Wanderer (4:02)
5. Bullet (11:21)
Képgaléria
