Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 44:45
Pontszám: 5/5
A Yes a nyilvánosság durva nyomása és egy sikertelen európai turné után 1980 végén feloszlott. White és Squire tovább tengődött egy Cinema nevű közös projekt égisze alatt. Égetően szükségük volt egy gitárosra, így került melléjük a dél-afrikai Trevor Rabin. Rabin kivételes muzsikus volt: tökéletesen uralta a gitárt és a billentyűket, ráadásul markáns énekhanggal is rendelkezett, ami Andersonéhoz képest jóval „nehezebb”, mélyebb hangszínek felé húzó volt. Bár az aranzsmánok nagy részét Rabin írta, kiderült, hogy az új anyag összetettsége miatt a pasas nem tud a színpadon a gitár mellett egyszerre billentyűzni is. Squire ezért visszahozta a Yes alapító tagját, a billentyűs Tony Kaye-t.
A Cinema tehát most három „yes-emberből” és egy friss ötletekkel teli fiatalemberből állt. A legnagyobb meglepetés akkor jött, amikor úgy döntöttek, énekest is keresnek (eredetileg arról volt szó, hogy Rabin énekli a főhangot), mert a zenekarba visszatért Jon Anderson. Rabinnak ez eleinte természetesen cseppet sem tetszett, mert attól tartott, hogy a fejébe kell majd építenie Howe agyi processzorát. Pontosan azt gyanította, ami részben meg is történt. Jon javaslatára a Cinema Yes-re keresztelte magát. Rabin elképzelése végül mégsem valósult meg egészen úgy, ahogy eredetileg gondolta. Az új Yes minden tagja a változásra vágyott, így Rabin teljesen szabad kezet kapott. Sőt, Rabin volt a zenekar átalakulásának és az új Yes anyagának megkomponálásában is a főszereplő. Anderson finom szopránját és a Rabin hozta torzított, metálos riffeket szinte lehetetlen elképzelni egymás mellett, mégis pontosan ez történt. A Rabin gitárja és Anderson éneke közti kontraszt éppen a megújult Yes legfőbb ismertetőjegye abban az új korszakban, amely a „Talk” (1994) lemezzel zárult. Ebben az időszakban a hangosabb, elektromos hangzás nagyon népszerű volt, az expresszív, élesebb hegyű gitárriffek pedig beépültek az újhullámos popzenekarok – a Duran Durantól a Frankie Goes To Hollywoodig, és persze Michael Jacksonig – dalaiba (Emlékeztek még a metálriffre a Beat It-ben?). Az AOR-bandák is nagyon divatosak voltak: kifinomultan vegyítették az új trendeket a nemes rockos elemekkel, aminek az eredménye egyszerűen felépített, de maximálisan kicsiszolt számok lettek, amelyeket az öreg rókák kivételes varázsa tett gazdagabbá. Valami hasonló történt a Yes-szel is.
Ha Steve Howe csatlakozása „The Yes Album” (1971) lemezen a zenekar első jelentős átalakulását jelentette, és általánosságban kijelölte azokat a kereteket, amelyekre a csapat zenéje a hetvenes években épült, akkor a „90125” Rabin elsőbbségével a következő évtizedre nézve valami hasonlót jelent. Mintha a Yes történetében, állandó változásaikban mindig a gitárosokon múlott volna minden. Rabin aranzsmánjai rövidek, tömörek, egyszerűek, ugyanakkor roppant kifejezők voltak. Rabin született slágergyáros volt. Olyan slágereké, amilyeneket a nyolcvanas évek kereskedelmi közege kívánt, amikor az összetett kompozíciók a fiatalabb generációk hallgatói körében teljesen elvesztették népszerűségüket. A Yes metamorfózisa friss, helyenként „metalizált” gitárhangzást hozott. Stílusban az új Yes az AOR vizei felé kanyarodott (Our Song vagy Hold On a legalapvetőbb „keringő – blues” ritmussal), tiszta táncos számok felé, mint az ultrapop sláger Leave It, de a metálos extravagancia valódi támadására is képesek voltak, ahogy azt az örökzöld Owner Of A Lonely Heart riffje megmutatja.
A „90125” egész hosszán jutott hely ízléses, természetesen csengő akusztikus aranzsmánoknak is. Ennek a felállásnak az egyik legszebb pillanata kétségtelenül a Changes, amelyben a hangulat a sokféle motívumon át folyton magasan hullámzik. A produkciót tekintve a „90125” a mai napig „tesztlemez” a profi stúdiókban. A producer nem más volt, mint Trevor Horn, aki a „Drama” (1980) lemezen szerencsétlen módon Anderson helyét vette át az énekmikrofonnál, és már akkor hozott néhány friss, ízléses trendi sablont, amelyeket a Yes sikeresen magába olvasztott. A klasszikus, „andersoni yes-es megközelítés” és Rabin újításainak kombinálására a Hearts a kifejező példa, amelynek refrénje alapvetően megerősíti, hogy a Yes története a The Beatlesszel kezdődött. A „90125” minden zsenialitást és zenei nagyságot magán viseli, amit az öreg rókák varázsoltak elő jól illő új ruhákban.
Ez az időszak azonban teljesen megosztotta a Yes rajongóit. A klasszikus Yes hívei végleg abbahagyták a zenekar hallgatását, mert szemükben szó szerint nevetségessé váltak. Elég volt felidézni a régi Yes minden epikus kompozícióját, és megpróbálni összevetni őket az újjal – egyszerűen nem találtál bennük egyetlen értelmes érintkezési pontot sem.
A teljes zenei átváltozás ellenére a nevet megtartották, hiszen a pénz az pénz, és a Yes név hozta. A „90125” című albumból ugyanis 8 millió példány fogyott. Az ilyen Yes tulajdonképpen mindennek a valódi tagadását érte el, ami korábban volt. A varázs teljesen más volt, a „90125” zenéjéből minden lépésnél áradó rezgés viszont mégis „otthonos” (valószínűleg Anderson jellegzetes hangja miatt). Mégsem lett volna semmi csoda, ha a Yes abban az időszakban No-ra keresztelte volna át magát.
Felállás
Jon Anderson – ének
Chris Squire – basszusgitár és ének
Tony Kaye – billentyűs hangszerek
Alan White – dob
Trevor Rabin – gitár és ének
Produkció
Trevor Horn
Számlista
1. Owner Of A Lonely Heart (4:27)
2. Hold On (5:15)
3. It Can Happen (5:39)
4. Changes (6:16)
5. Cinema (2:09)
6. Leave It (4:10)
7. Our Song (4:16)
8. City Of Love (4:48)
9. Hearts (7:34)
