Kiadó: Vertigo Records / Universal Music Group
Megjelenés dátuma: 2013. 07. 01.
Producer: Rick Rubin
Az album hossza: 53.18 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0 / 10
A heavy metal legendás ősatyái, a Black Sabbath (szinte) klasszikus felállásban, új stúdióalbummal, a sötét hírnevükhöz illően „13” címmel támadtak fel halottaiból, pedig úgy tűnt, örökre a korai sírban fognak maradni, ahová szinte beleláttak őket hírhedt (eredeti) énekesük, Ozzy Osbourne számtalan hóbortjai. Ő az elmúlt évtizedben inkább egyre fonnyadóbb szólókarrierjével foglalkozott, meg egy agysejtekre sértő módon sértő valóságshow-val a legdiszfunkcionálisabb metalcsaládról. Persze a késésért nem csak Ozzy volt a hibás: a banda többi tagja is számos nehézséggel küzdött az elmúlt tíz évben, ami igazából meg sem lep, hiszen olyan zenekarról van szó, amelyről a legtöbben a mai napig hiszik, hogy valamiféle már-már baljós átok ül rajta.
A heavy metal úttörői a „13” első csíráit – ami mellesleg az első stúdióalbumuk Ozzyval a „Never Say Die!” (1978) óta, az első Geezer Butler basszusgitárossal a „Cross Purposes” (1994) óta, és egyben az első Black Sabbath stúdióteljesítmény a „Forbidden” (1995) után – már nem sokkal a „Reunion” (1998) koncertalbum után elkezdték szövögetni, amelyet az eredeti felállásban, Bill Ward dobossal vettek fel. Ward, aki régóta híres kiszámíthatatlanságáról, nemrég a szerződés aláírása körüli ostoba bürokratikus bonyodalmak miatt úgy döntött, hogy nem vesz részt a klasszikus felállás újraegyesítésében, így a vendégdobos szerepében az amerikai Brad Wilk (Rage Against the Machine, Audioslave) váltotta, ami – ahogy várható volt – sok régi rajongót felbosszantott, akik a klasszikus felállás teljes stúdióbeli visszatérését szerették volna.
A másik három metalpátriárka, élükön a gitáristen Tony Iommival, az egyetlen taggal, aki a zenekar minden inkarnációjában játszott, az elmúlt pár évben szorgalmasan csiszolta az új stúdióanyagot, a produceri teendőket pedig a híres Rick Rubin (Metallica, AC/DC, The Mars Volta és még egy csomó más) látta el. Rubin gondoskodott róla, hogy Iommi torzított gitárhangja erősen előtérbe kerüljön a produkcióban, és ezzel némileg rokon legyen az „aranykori” hetvenes évek gyakorlatával, mert a „13” stilisztikai visszatérés a klasszikus, Ozzy-korszakos Black Sabbath mércéihez – persze azzal a „hibával”, hogy a dobok mögül hiányzik Ward. Wilk ugyan tisztességesen elvégezte a dolgát a „13”-on, mégis sokan fogják hiányolni az említett dobos-legendát és az ő sajátos stílusát. Ez a hiányosság a fő oka, hogy a „13” nem a zenekar alkotói csúcsa, de még így is nagyon jó lemez, amely joggal sorolható a legjobb Sabbath-teljesítmények közé, és kétségkívül a legjobb, amit Ozzyval a „Technical Ecstasy” (1976) óta készítettek. Már ez az adat is elég ok arra, hogy a „13”-at 2013 egyik legnagyobb stúdióbeli meglepetésének, és az év legizgalmasabb „visszatérő” albumai közé soroljuk, David Bowie „The Next Day” című lemeze mellett. Rubin produkciója talán egy hajszállal túlságosan „csiszolt” a hetvenes évek klasszikus Sabbath-hangzásához képest, de ez csak a legmegrögzöttebb hangzáspuristákat fogja bökni.
Az öreg motoros Butler Ozzy kisebb segítségével elérte, hogy a „13” szövegei meglehetősen tipikusak, „sabbath-osak” legyenek, vagyis többé-kevésbé posztapokaliptikus színezetűek, korunk szellemében (zeitgeist), az okkultizmusról viszont az „érett években” inkább lemondtak, hiszen mindhárom tag valószínűleg már alaposan megelégelte az évtizedek során rájuk aggatott, megalapozatlan kapcsolatokat különféle sátánista társaságokkal. A „13”-on mindössze két szöveg „istenkáromlóbb”: a „God Is Dead?”, de abban is csak egy sor kérdőjel szerepel Nietzsche híres filozofálásainak nyomán, valamint a „Damaged Soul”, amelyben a sötétség hercege is szóba kerül. A szövegek többsége, például a „Dear Father”, amely az egyházi képmutatás kritikája, tele van éles társadalmi csípésekkel a szervezett vallások, a tudomány terrorja és a halál egyéb hozói ellen.
Már a nyitó „End of the Beginning”, az album második kislemeze, valóságos ugrás az időgépbe: mindazt tartalmazza, amivel a Black Sabbath a hetvenes évek elején hírnevet szerzett – Iommi ütős, hatalmas gitárfrázisát, a lassú, hömpölygő ritmusokat, amelyek kifejezetten sötét hangulatot teremtenek, és Ozzy tréfás-borzongató énekstílusát. Éppen ez utóbbi talán az egész album legkellemesebb meglepetése, hiszen annak a motorikusan leépült zombinak, aki az elmúlt évtizedben csak a felesége, a boszorkány bábja volt, és az utóbbi néhány szólóalbumot vállalati, MTV-áldással ellátott módon, személytelen, műanyag, futószalagon gyártott termékként hozta össze, nyoma sincs. Ozzy ismét úgy szól, mint az a kissé naiv és zavarodott fiatalember a hetvenes évek elejéről, aki véletlenül került egy sötét, posztapokaliptikus világba, amelyből nem talál kiutat.
A „God Is Dead?”, amely az album első kislemezeként jelent meg, átitatja a sötét, posztapokaliptikus, már-már morbid hangulat, amely az album nagy részét is uralja. Ezt a légkört Iommi brutális és teljesen egyedi gitárfrázisa vezeti fel, amely a szám elejétől a végéig végigvonul, vagyis az egész tökéletes feketeségbe van burkolva. Ozzy éneke, ahogy az dukál, paranoiásan gonoszan szól, főleg a „God Is Dead” refrénben. A meglehetősen ismétlődő, de hangulatilag erős központi motívum után átmenet következik egy szarkasztikus színezetű részbe, ahol némi gitáros és basszusgitáros improvizáció is hallható.
A „Loner”, amelyben az album folyamán először a pokoli gitárfrázisok és Ozzy dühe közepette néhány finomabb pillanat is hallható, szintén simán felkerülhetett volna a zenekar első hét stúdióalbumának valamelyikére. A szövegből – csak úgy, „poénból” – nem hiányzik Ozzy hagyományos „All right now” kiáltása sem, Iommi mester pedig alkalomadtán egy rövid, de ínycsiklandó szólóval is elkápráztat. A kissé pszichedelikus és lírailag teljesen posztapokaliptikus „Zeitgeist” az álmodozó, „kozmikus” hangulatával Bowie örökzöldje, a „Space Oddity” stílusában, valamint az akusztikus gitár finom akkordjaival egy pillanatra a „Paranoid” klasszikusát, a „Planet Caravan”-t idézi, ami biztosan megörvendezteti az örök romantikusokat. Az „Age of Reason”, amelyben Iommi úr ismét izzó és egyben szellemes gitárfrázisokkal brillíroz, teljes brutális fenségében lenyűgöz, és a háttérben felbukkanó, váratlan, finom gitáraranzsmák miatt kissé a „Sabotage” korszakot idézi. Különösen izgalmasan szól a középrészben a hirtelen tempóváltás, ahol masszív dobátvezetésekkel Wilk is jól megmutatja magát.
A „Live Forever”, amelyben a lassú, hömpölygő ritmusok dominálnak, hangzásában kissé az örökbecsű „Master of Reality”-s klasszikusra, a „Children of the Grave”-re emlékeztet. Ozzy feketébe burkolt fatalizmusa, amely a halál utáni életről szóló örök kérdést tartalmazza, kiválóan illeszkedik a komor és drámai hangulathoz. A „Damaged Soul” a „13” egyik legszórakoztatóbb kísérlete, amely a számos blues-os gitár- és szájharmonika-improvizáció miatt a kezdetekre, illetve az önmagáról elnevezett Black Sabbath-debütalbum valamelyik elfeledett darabjára emlékeztet. A szöveg nem is lehetne sabbath-osabb, hiszen a főszereplő Isten és az ördög között vergődik. Bár – az album legtöbb darabjához hasonlóan – ez a szerzemény is csaknem nyolc perc hosszú, egy pillanatra sem hat unalmasnak vagy elnyújtottnak. Az album szabályos, hagyományos változatának záródala, a „Dear Father” éles leszámolás a katolikus egyház pedofil képmutatásával, és a borzolt gitárfrázisok meg a dallamos basszusmenetek között számos finom hangszerelési ötletet rejt, miközben Ozzy hangja régen szólt ilyen megrázóan és őszintén az „áldozat” szerepében. A szám pontosan ott ér véget, ahol 1970-ben minden elkezdődött – viharral és templomi harang kongásával, amely a Fekete Szombat bevezetőjét jelzi –, így a kör bezárul. Az album rendes részének nem is választhattak volna jobb lezárást.
A „13” különleges kiadása a bónuszlemezen igazi finomságokat tartalmaz, hiszen mind a három bónuszszám minőségben teljesen egyenrangú a rendes anyaggal. A „Methademic” finom akusztikus bevezetővel indul, majd nagyon gyorsan átcsap az egyik legkeményebb és egyben meglepően felpörgetett tempójú Black Sabbath-szerzeménnyé Ozzyval. A Black Sabbath a hetvenes években ritkán szólt ennyire „felpörgetve”, ami különösen érdekes, miközben a szöveg Ozzy számára nagyon is jól ismert témát, a mindenféle bódító szerrel való visszaélést érinti. Nem kevésbé érdekes a dühös és komor „Peace Of Mind”, amely a középrészben meglepő, dallamos fordulattal büszkélkedik, a „Pariah” pedig az összes legjobb Sabbath-hangzáselem megtestesülése, és biztosan a rendes változat legjobb szerzeményei közé tartozna.
A Black Sabbath a „13”-on úgy szól, mintha az imént kelt volna fel a sírból, feltalált volna egy időgépet, és azzal visszautazott volna a hetvenes évekbe, amikor a végső nyughelyük még frissen volt kiásva. Mindazoknak, akik a „metálnagyapákat” már rég leírták, most be kell látniuk, hogy ezek már nagyon régóta nem szóltak ilyen jól, ami olyan fickóktól, akik a koruknál fogva akár sakkozhatnának egy nyugdíjasotthon parkjában, és zenei pályájukon már rég elértek mindent, amit csak lehetett, valóban fenséges teljesítmény. Több mint három évtized után olyan albumot alkottak, amely sok mindenben a klasszikus „doom & gloom” hangzás visszatérését jelenti, mégis teljesen más, mint a hetvenes évek Ozzyval készült lemezei. Egyúttal az egyik olyan ritka zenekar, amelynek egy új zenei műfaj megteremtését lehet tulajdonítani, jó leckét adott számos önjelölt örökösnek, mai bandáknak, amelyeknek zenei értelemben csak csekély komoly közük van az eredeti és szívből jövő heavy metalhoz, amilyet egy jóval romantikusabb korban játszottak. Még ha ez az utolsó stúdióalbumuk is – ami azt tekintve, hogy Tony Iommi már egy ideje súlyosan beteg, sajnos meglehetősen valószínű –, a lehető legjobb módon köszöntek el: igazi rocklegendák módjára, és így zárták be a befejezetlen kört.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. End of the Beginning
2. God Is Dead?
3. Loner
4. Zeitgeist
5. Age of Reason
6. Live Forever
7. Damaged Soul
8. Dear Father
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár
Geezer Butler – basszusgitár
Közreműködő zenész:
Brad Wilk – dob, ütőhangszerek
