Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4.5/5
A „10,000 Days” – ha hinni lehet a zenekar háza tájáról az utóbbi hónapokban érkező információknak – talán a legendás kanadai art rockerek, a Saga utolsó stúdióalbuma. Bár még nem is olyan régen azt hittem, hogy a Saga-történetnek sosem lesz vége, és hogy ők is azon elpusztíthatatlan, szívós bandák közé tartoznak, amelyek addig játszanak, amíg a lábuk bírja, illetve amíg el nem jön a világvége, ez a lehetőség sajnos egyre valószínűbbnek tűnik. Ennek fő oka Michael Sadler énekes döntése: a három eredeti tag egyike az év elején úgy határozott, hogy az idei turné után elhagyja a zenekart, hogy több időt tölthessen a családjával (az ilyen távozásoknál szinte klasszikus indok). Mivel szerintem Sadler azon pótolhatatlan énekesek közé tartozik, akik nélkül elképzelhetetlen a zenekar hangzásvilága, egészen elképzelhető, hogy a rengeteg kiváló album után (főleg az elmúlt nyolc évben) tényleg elérkezett a búcsú ideje. Hogy mi lesz a vége, azt még nem tudni, de az már most biztos, hogy ha valaki mással a mikrofon mögött folytatják is, hangzásban soha többé nem lesz olyan, mint egykor. Egy ilyen karizmájú, ilyen érzelmi kifejezőerővel megáldott, ráadásul a zenekar hangzásába ennyire mélyen beépült énekest nem könnyű csak úgy lecserélni. A jövő majd megmutatja, mit döntenek a többiek: a gitáros és basszusgitáros Crichton fivérek, a billentyűs Jim Gilmour és a dobos Brian Doerner. Mindenesetre egy korszak végéhez érkeztünk, amelyre még sokáig nosztalgiával fogunk emlékezni, és amely rengeteg remek lemezt hagyott ránk, mindössze két félresikerült pillanattal. Abban, hogy mennyit tettek a kanadai rockzenéért és az art rockért általában, a Saga teljesen összemérhető a sokkal ismertebb és hírhedtebb kortársukkal, a Rush-sal. A Rush esetében is többször úgy tűnt már, hogy elérkezett az „út” vége, aztán mégis talpra álltak, méghozzá a legnehezebb pillanataikból. Így hát még mindig van remény, hogy a Saga története nem ér véget, és Sadler döntése csak átmeneti (az a feltevés, hogy ezzel akarták növelni a koncertek látogatottságát, itt egyáltalán nem légből kapott). Soha ne mondd, hogy soha.
Bármit hoz is a jövő, Sadler búcsúja, illetve a zenekar esetleges megszűnése előtt a Saga kiadott még egy kiváló és rendkívül érdekes albumot, amely – a legtöbb eddigi lemezüktől eltérően, amelyek általában elég dallamosak voltak, és a hallgatót nagyon hamar megnyerték maguknak – minden egyes meghallgatással egyre jobban nő a fülben. A cím a zenekar megalakulása óta eltelt napok számából ered. A Saga idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját, így Sadler távozása a rajongóknak még drámaibb. A „10,000 Days” ennek megfelelően több szempontból is meglehetősen szimbolikus, visszatekintő album: sok szövege idézi fel a zenekar történetének egy-egy korábbi eseményét, de megjelennek benne a klasszikusabb, filozofikus kérdések is, a „honnan jövünk, merre tartunk” jegyében. Zeneileg az előd, a „Trust” (2006) – szerintem az egyik legjobb lemezük – sokkal egyenesebb, pörgősebb és kompaktabb dalokra épült, míg a „10,000 Days” több összetett progresszív elemmel, rengeteg ambient pillanattal, hosszabb hangszeres szekciókkal, valamint a gitárok és billentyűk kissé lágyabb vonalvezetésével a „Network” (2004) című albumhoz áll közelebb. Ez azt jelenti, hogy ezúttal elsősorban azok jönnek majd ki jól, akik mindig is azt akarták bizonyítani, hogy a Saga art rockjában a progresszív rockos oldal mindig hangsúlyosabb volt, mint a dallamos/pop-rockos. A „10,000 Days” hangulata az elődhöz képest is teljesen más, mert több nyugodt, finomabb pillanatot kínál, amelyek „álmodozásra” hívják a hallgatót. Ennek oka főleg az, hogy Gilmour régen kapott ilyen sokszínű ambient billentyűs palettát és ennyi teret a legtöbb dalban, miközben Ian Crichton jellegzetes gitárzúzása a produkcióban ezúttal a legtöbb dalnál kissé háttérbe szorult. Ennek ellenére bőven akad rajta energikusabb, ütősebb pillanat is, több jellegzetes hard/dallamos rockos elemmel, amelyek felidézik néhány korábbi, kompaktabb munkájukat. Bár szerintem eddigi legmélyebb albumuk, nincs helye rajta gyásznak vagy túlzott drámázásnak. Ha van is benne búcsúérzet, az ünnepélyes és méltóságteljes. A kedvelt kibernetikus szöcskét, amely a 90-es évek vége óta újra és újra feltűnt a borítóikon, ezúttal egy óriási idegen koponya váltotta fel, amelyet űrhajósok fedeztek fel valamilyen ismeretlen bolygó sivatagának közepén. Az album hátoldalán a háttérben egy piramis látszik, ami arra utal, hogy kihalt lényről van szó, amely az emberi történelemre is hatással volt. A futurisztikus titokzatosság aurája mindig is a kedvelt eszközük volt a zenei kifejezésmódhoz, amely gyakran különleges „világűr” hangulatra és sci-fi koncepciókra épült.
A Saga az egész albumon a megérettség új fokát sugározza, amelyet a fáradhatatlan hajtás évei (a történetük során eddig legfeljebb három év „szünet” volt két album között) és az állandó hangzásbeli fejlődés hoztak el. A „Lifeline”-t ambient billentyűk és hangminták nyitják, titokzatos hangulatot teremtve, míg át nem hasítja egy ütős gitárriff. Zömmel lassú ritmusra épül, miközben a billentyűk finom rétegei, az élénk riffelés és a melankolikus ének valami különleges varázslatot teremt. A nyugodt refrén, ahol az ambient függönyök kísérik az éneket, tényleg úgy szól, mintha egy másik bolygóról jönne. A szinte kibernetikusan hangzó billentyűs és elektromos gitárszólókkal a futurisztikus érzés tökéletes. Nem kevésbé remek a „Book of Lies”, amelyet egy szokatlan billentyűeffekt nyit, majd beront az ütős motívum energikus énekkel és rengeteg szintetizátorral. Itt is „világűr” refrénbe botlunk. A szokatlan billentyű- és ütőhangszeres effekt mellett a dal fő vonzereje az rendkívül energikus dobáttörés, valamint egy hosszabb, összetett hangszeres szekció, amely az album egyik prog rockos csúcspontja. A kiváló dalok sorát a „Sideways” folytatja, érdekes nyitómotívummal, amelyet gitárriff és zongora összefonódása alkot. A szimfonikus hangszerelés szépen ül a ugrálós ritmuson. Az epikus, többszólamú szekció után kiváló, diadalmas refrén érkezik, az album egyik legdrámaibb pillanata.
A „Can’t You See Me Now?”-t etno hangzású billentyűs hangminták, groove-os gitárriff, lassú ritmus és az éneken drámaian fokozódó építkezés nyitja, szövegében pedig a modern politika szarkasztikus kritikája. A billentyűk ambient függönyei a refrénben a melankolikus énekkel együtt felejthetetlen hangulatot teremtenek. A második részben Ian remek gitárszólója következik, rengeteg kiváló dobátmenettel, amelyek Doerner kiválóságát igazolják. Mindazok, akik a Sagától gyakran vártak összetettebb progresszív rockot, de üres kézzel maradtak, biztosan odalesznek a kiváló hangszeres „Corkentellis”-ért, amely technikai-művészi szempontból a legjobb dolgok közé tartozik, amit valaha létrehoztak. Az ízes hangszeres szekciók, a csúcsminőségű billentyű- és gitárszólók, a kiszámíthatatlan ritmusváltások, valamint a kivételes dob- és basszusgitár-munkával megspékelt összetett részek az utolsó kétkedőt is meggyőzik arról, hogy a Saga prog rock banda. Az ambient kirándulások és az energikus, virtuóz szárnyalások váltakozása egyszerűen eláll tőle a lélegzet. Teljes győzelem a négy kiváló hangszeres előadásában. Ez a szerzemény egyben érdekes látomást kínál arról, hogyan szólhatna a Saga a jövőben, ha énekes nélkül folytatná – szimfonikus prog rock zenekarként ambient és space rock elemekkel.
A „More Than I Deserve” gyönyörű ballada, amely Sadler kivételes énekteljesítményének, a kísérő vokáloknak, az ambient billentyűknek és az akusztikus gitár csodás dallamának kombinációjával az album egyik legszebb pillanata. Ebben a számban Mike a szövegen keresztül rendkívül átéltem köszöni meg minden hűséges rajongónak, hogy ennyi éven át támogatta őt és a zenekart. A „Sound Advice” szinte az a klasszikus Saga-alkotás, amely a 80-as évek elejéről származó ütősebb munkáikat idézi. Az ütős riff, az ugrálós ritmus és a szarkasztikus ének ismét felidézi azt a Sagát, amely a legtöbb híve emlékezetébe beivódott – a dallamos art rock mestereit, a kiszámíthatatlanság mindig jelen lévő összetevőjével. A címadó „10,000 Days” szimfonikus hangszereléssel és az akusztikus gitár gyönyörű dallamával átitatott ballada. Csodálatos, visszatekintő pillanat, amely az egész múltra visszanéz – minden eddigi eredményükre, minden hullámhegyre és hullámvölgyre. A himnikus, többszólamú refrén ünnepélyes hangulatot ad neki, miközben az akusztikus gitár és a billentyűk összefonódása rendkívüli finomságot áraszt. Az „It Never Ends” pedig megerősíti, hogy a végső epilógustól függetlenül a Saga-történetnek sosem lesz vége, és hogy még ha az album után fel is adják, zenéjük sokáig élni fog. A remek nyitómotívum után, amelyben a gyorskezű billentyűtextúrák ütős riffbe olvadnak, mágikus, világűrbeli hangulat következik, amelyet egy titokzatos ének teremt masszív ritmusra fektetve, valamint a gitár és a billentyűk varázslatos összjátéka. A kiváló, epikus refrén az „everything was changing, never ends” sorral tulajdonképpen szépen megadja a választ a zenekar jövőjére. A Saga karrierje egyik legmélyebb alkotásával zárja az albumot.
A „10,000 Days” megjelenése után joggal teheti fel magának a kérdést az ember, hol itt a logika abban, hogy egy zenekar, amely ezzel az albummal bebizonyította, hogy még mindig tele van alkotókedvvel és munkaenergiával, ezzel a lépéssel integessen búcsút a híveinek. A „10,000 Days”-szel ugyanis a Saga ismét megalkotta egyik legjobb albumát (ezt egyébként az előző két lemezről is állítottam, de még egyszer megteszem), egyúttal eddigi leginkább kifejezőerejű, legmélyebb lemezét, amelyen nagyobb teret kapott a progresszív rockos összetevő. Nem emlékszem, hogy bármelyik korábbi albumukon ilyen erős érettségi energiát sugároztak volna, mint itt. A kanadai art rock társaik, a Rush „Snakes & Arrows” albuma és a Porcupine Tree „Fear Of a Blank Planet” lemeze mellett szerintem 2007 egyik legjobb prog rock albuma. A Saga tényleg olyan, mint a jó bor – minél öregebb, annál jobb. Ha ez annak a zenekarnak a végső felvonása, amely ennyi éven át örvendeztette meg az eklektikus rock rajongóit, akkor ez a lehető legjobb búcsú. Sadler távozásával lezárul egy fejezet, de a Saga-történetnek a jövőtől függetlenül sosem lesz vége.
Felállás
Michael Sadler – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár
Jim Gilmour – billentyűk, kísérő ének
Brian Doerner – dobok
Produkció
Jim Crichton
Dallista
1.) Lifeline
2.) Book Of Lies
3.) Sideways
4.) Can’t You See Me Now?
5.) Corkentellis (instr.)
6.) More Than I Deserve
7.) Sound Advice
8.) 10,000 Days
9.) It Never Ends
