Indexi a Cankarjev domban (2007)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Ljubljana, Cankarjev Dom
A koncert dátuma: 2007. 10. 08.
Látogatók száma: 1500
Jegyár: 25 és 35 EUR között

Az Indexi a hatvanas-hetvenes években a hajdani közös állam egyik legnépszerűbb zenekara volt, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a színpadra való visszatérésük nagy esemény volt mindenkinek, aki szereti a zenéjüket. Az Indexi ugyan már 1999-ben is újjáalakult, de akkor nem volt ekkora az eufória. Amikor a Kameni Cvijetovi albumot ki akarták adni, rengeteg bajuk volt a kiadókeresléssel, mert gyakorlatilag egyetlen nagy kiadót sem érdekelt a visszatérésük. Aztán Davorin Popović és Slobodan A. Kovačević eltávozott az élők sorából, és megváltozott a helyzet. Az Indexi – ahogy az sokszor megesik – két tag halála után egyszerre ismét attrakció lett minden jugonosztalgikus számára.

Az Indexi mindössze egyetlen eredeti taggal tér vissza a színpadokra (aki a Kameni Cvijetovi albumon nem működött közre): Fadil Redžić basszusgitárossal, aki évtizedek óta a zenekar tagja. Kénytelen vagyok föltenni a kérdést, hogy van-e egyáltalán értelme folytatni Davorin Popović nélkül, aki a zenekar „hangja” és egyik legfelismerhetőbb arca volt. Popović ugyan nem sokat vett részt a szerzésben, de hangzásában nagyjából annyira fontos volt az Indexinek, mint Freddie Mercury a Queennek vagy Jim Morrison a The Doorsnak. Személy szerint úgy gondolom, hogy Davorint nem lehet pótolni. De nyilván sokan mások nem értenének velem egyet. A megmaradt Indexi-tagok úgy döntöttek, hogy a Davorin távozásával keletkezett űrt a volt Jugoszlávia „slágerénekeseinek” krémjével töltik ki. Én sokkal inkább az Indexi progresszív számainak a híve vagyok, ezért tudtam, hogy ez a lépés nem jelenthet semmi jót. Azt a fellépést is láttam, amelyet az Indexi nemrég Zágrábban adott, és tudtam, hogy a Cankarjev dom-beli koncert minden lesz, csak nem csemege a művészibb zene kedvelőinek, hanem jóval népszerűbb, sőt, merem állítani, kommerszebb program vár ránk. Már az énekesek neve is egyértelműen mutatja, hogy az „Indexivel” valami olyasmit akartak színpadra vinni, ami minél több hallgatót vonz: Hari Mata Hari, Zoran Predin, Aki Rahimovski, Branko Đurič, Željko Bebek, Tifa, Saša Lošič, Vlado Kreslin, Giuliano, Dado Topič, Toni Cetinski és a többiek. Ezeknek az énekeseknek a többsége annyira idegesítő, hogy borsózik a hátam, ha eszembe jut, hogy összekapcsolják őket azzal a zenekarral, amely a Modra Rijekával a volt Jugoszlávia egyik legszebb albumát megalkotta.

Szerencsére a benyomást valamennyire megmentette a zenekar egykori tagjainak egész sora, akiket személy szerint még mindig a szakma jobbjai közé sorolok. A legendás basszusgitáros Fadil Redžić mellé további legendák csatlakoztak, például Kornelije Kovač (Korni Grupa), a kiváló zeneszerző és billentyűs Ranko Rihtman, Nenead Jurin, Miroslav Šaranović, meg még néhány kevésbé feltűnő tag.

Tekintve, hogy az Indexi már negyven éve is népszerű volt, a közönség összetétele nem volt meglepő. Főleg az „öreg gárda” tagjai jöttek el, de akadt néhány fiatalabb rajongó is, aki valamilyen okból biztatni jött a legendás zenekart (gyanítom, hogy elég sokan közülük Giulianót jöttek biztatni).

A koncert a koncert első csúcspontjával kezdődött, a Plimával, amelyet Željko Bebek (Bijelo Dugme) énekelt. Arra számítottam, hogy a rekedtes hangja nem fog passzolni, de meglepően jól működött. Zoran Predin következett, aki afféle konferansziéként is működött. Ő is tisztességesen megoldotta a feladatát. A koncert kezdete egész ígéretes volt. A következő két szám (az egyiket Branko Đurić énekelte) már más képet mutatott, mert kommerszebb dalok voltak, de még így is emészthetőek maradtak. A Sarajevska Kišát, amelyet Tarik Filipović (a horvát Milliomos-műsor házigazdája) énekelt, szintén rendben volt, bár már eléggé sanzonba hajlott. Tifa is rendesen elénekelte a Krivac Si Ti című számot, de a színvonal egyre csak zuhant. A dalok egyre kommerszebbek lettek, az énekesek pedig egyre alkalmatlanabbak. Az alkalmatlanság csúcspontja az volt, amikor a Jutro Če Promijeniti Sve című számot Saša Lošić és Vlado Kreslin énekelte. Kreslin önmagában nem zavart volna ennyire, de Lošić egyszerűen nem való az Indexi zenéjéhez. Maradjon a könnyes balladáinál, hogy mindannyian boldogabbak legyünk. A színvonal ismét emelkedett egy kicsit, amikor Bebek visszatért a színpadra a Negdje Na Kraju U Zatišju című számmal. Jött az émelyítő Ti Si Mi Bila Naj, Naj, a benyomást viszont Halid Bešlič javította föl, és a Snijeg Pade Na Behar Na Voče című érdekes, arabos színezetű szám, amely egy hagyományos szevdalinka (muszlim szerelmes dal) feldolgozása. Aztán a koncert elment a fenébe. Dado Topič erőltetetten rockeres megjelenésével és rekedtes hangjával megmutatta, hogy nem való ehhez a fajta popzenéhez, Giuliano ugyan elvarázsolta a közönséget (különösen a női részét), de a nyafogó (és mesterségesen operai) hangjával majdnem rávett, hogy zsebkendőt tömjek a fülembe. A végén azért Toni Cetinski meglepett, aki egész jól elénekelte a Da Sam Ja Netko című dalt. A tomboló taps után ráadás következett, ami szerintem értelmetlen volt, mert olyan számokat játszottak, amelyek már elhangzottak. A színpadon ott állt mindenki, aki a koncerten közreműködött (kivéve Kornelije Kovačot, aki csodával határos módon eltűnt), és énekeltek, tapsoltak, vagy csak maguk elé bámultak.

A koncert célja kezdettől fogva egyértelmű volt. Nagy show-műsor volt, ahol az énekesek futószalagon váltogatták egymást, így a közönség végig a nagy sztárok bámulásával volt elfoglalva. Egymás után arattak óriási tapsot az estrádénekesek, és minél édeskésebb volt az énekes, annál jobban megőrült a közönség. Különösen feltűnő volt ez a „szépfiú” Giulianónál, akinél a nők már nem tudták türtőztetni magukat. A sztárimádatnak ez a mértéke egy ilyen jelentős zenekar koncertjén még tovább rombolja azt a hitelességet, amelyet az Indexi ezzel a koncerttel visszaszerezhetett volna (ha másként állnak hozzá), és amelyet az évek során kiérdemelt. A hangszeresek is sokat cserélődtek, elég sok billentyűs fellépett, a basszusgitárnál mindkét Redžić felváltva játszott, két dobos is volt, csak a gitáros volt végig ugyanaz.

Érdekesek (és nem túl meglepőek) voltak a közönség reakciói is. Azok a dalok, amelyeknek nagyobb volt a művészi értékük és kevésbé voltak dallamosak, jóval hűvösebb fogadtatást kaptak, mint az ütősebbek. Minél ostobább volt a szöveg, annál hangosabban énekelt együtt a közönség. Az érdekesebb számok, például a Snijega Pada és a Plima, valahogy nem váltottak ki hasonló hatást. Látszott, hogy van elég lelkes rajongó, aki ezeket is nagyon élvezte, de kisebbségben voltak. A rendkívül ostoba szövegű dalokat (például a Ti si mi bila naj, naj) viszont mennydörgő tapssal fogadták.

Ha már ilyen kitartóan morgolódom, szólok pár szót a ljubljanai polgármesterről is. Zavar, hogy a politika beleavatkozik a zenébe. Zavar, hogy megáll a koncert, hogy a ljubljanai „keresztapa” mondhasson pár szót, és megáldja ezt a fenséges eseményt, amely nélküle egyáltalán nem jöhetett volna létre. És zavar a közönség reakciója is, amely Jankovič úr minden egyes említésekor hisztérikusan tapsolt és ujjongott. Igaz, a polgármester volt a koncert díszvédnöke, de az embereknek nem kellett volna úgy viselkedniük, mint a birkák, amelyeknek követniük kell a pásztorukat (aki fél Ljubljanát felásatta).

Talán elég negatív lett a koncertbeszámolóm, de ez főleg azért van, mert ez a zenekar, és különösen a Modra Rijeka album sokat jelent nekem. Bár számítottam rá, hogy hasonló repertoárt fogok látni, azért reméltem, hogy játszanak még néhány jobb, illetve érdekesebb számot. Néhány dalnál, amelyeket egyébként eléggé szeretek, a benyomást elég gyenge és túlságosan modern hangszerelések rontották el. A legzavaróbbak mindenesetre úgyis az énekesek voltak (néhány kivétellel), mert Davorin Popovićot és az egyedülálló hangját nem lehet holmi cukros estrádénekessel helyettesíteni. A feladatukat jól látta el Željko Bebek, Halid Bešlić, Zoran Predin és (meglepő módon) Toni Cetinski, akik egész jól pótolták Popovićot, a többi „szépfiú” viszont eltorzította és bemocskolta Popović dalait, különösen Giuliano, aki a refréneket operai stílusban próbálta elénekelni (és háromszor hangosabban, mint korábban). Kreslin hangja túl durva Popović finomkodó stílusához, hasonlót lehetne mondani Dado Topičról is, akinek a hangja egyre durvább, és a hard rockhoz illik. Szóval, mit mondjak még? Az énekesek többnyire alkalmatlanok voltak, a zenét viszont nagyon jól és korrekten játszották. Sajnos nem volt igazán kiemelkedő pillanat, csak néhány érdekes hangszeres rész zongorán, orgonán és gitáron. Számomra személy szerint a Plima és az arabos színezetű Snijega Pada volt a csúcspont… A Leb I sollal ellentétben, akik a koncertjük első felében végre a progresszív korszakuknak is tisztelegtek, az Indexi ezt nem tette meg. Igaz, hogy a Leb I Sol ilyen zenét hosszabb ideig csinált, de az Indexi is büszkébb lehetett volna néhány art rock csúcsteljesítményére. Az Indexi gondoskodott a jó „népi” szórakozásról, de rossz művészi benyomást hagyott maga után.

Szöveg és fotók: Rok Podgrajšek

Setlist

1. Plima
2. Pružam ruke
3. U jednim plavim očima
4. Ispijmo zlatni pehar
5. Sarajevska kiša
6. Krivac si ti
7. Jutro če promijeniti sve
8. Žute dunje
9. Budi kao more
10. Sve ove godine
11. Predaj se srce
12. Negdje na kraju, u zatišju
13. Ti si mi bila naj, naj
14. Snijeg pada na behar na voče
15. Svijet u kome živim
16. Pjesma za Davora
17. Bacila je sve niz rijeku
18. Sanjam
19. Balada
20. Da sam ja netko