Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Udine / Teatro Nuovo Giovanni da Udine / Olaszország
A koncert dátuma: 2017. február 9.
Látogatók száma: 800
Az udinei Teatro nuovo Giovanni falai között ezúttal világformátumú zenei legenda vendégeskedett. Rick Wakeman, az angol billentyűs varázsló, aki elsősorban a progresszív rock ikonjaként, a Yes tagjaként lett híres, a múlt század hetvenes évei óta a zenei világ legtehetségesebb, legeredetibb, legkompetensebb és legkarizmatikusabb egyéniségei közé tartozik. Keith Emerson, Jon Lord, Tony Banks és Richard Wright mellett ő alkotja a rocktörténelem legnagyobb tiszteletnek örvendő billentyűseinek elitjét. A klasszikus képzettségű Wakeman nem sokkal azután, hogy alkalmi zenészként és a progresszív folkrockos legendák, a Strawbs tagjaként felhívta magára a figyelmet, az elektronikus billentyűs hangszerek meghonosítása terén végzett úttörő munkájával lett ismert, a hetvenes évek első felében pedig különösen újszerű ötletével nyűgözte le a közönséget: a rockbandet klasszikus zenekarral és kórussal házasította össze. Rick első három stúdióalbuma, „The Six Wives of Henry VIII” (1973), „Journey to the Centre of the Earth” (1974) és „The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table” (1975) némi iróniával máig a legjobbjai, ami annál érdekesebb, ha tudjuk, hogy azóta több mint száz szólóalbumot adott ki.
Rick ezúttal rövid turnéra indult ‘Yet Another Evening With Rick Wakeman’ címmel, amely összesen négy állomásból állt. Az egyik a nyugati szomszédainknál, az udinei Teatro nuovo Giovanni di Udine rendkívül kellemes közegében volt. Rick erre az alkalomra teljesen egyedül állt színpadra, kísérőzenekar nélkül, egy nagy Fazioli koncertzongorán, kottára pedig semmi szüksége nem volt, hiszen a remekműveit fejből játssza, még ha az éjszaka közepén ébresztenék fel és rángatnák ki az ágyból, akkor is. A továbbra is rendkívül karizmatikus billentyűs nagymester a szünetekben rengeteg tréfás poénnal szórakoztatott minket, amelyekből sosem fogyott ki, így nem csoda, hogy annak idején a rajongók körében a Yes legkedveltebb tagja volt, idősebb korában pedig a BBC „Grumpy Old Men” című tévéműsorában is megnevettette a közönséget. Rick egy cseppet sem szégyellte bevallani, hogy az évek során megtanult olasz szavai mind különféle tésztafélék nevei.
A zenén kívül a másik, amit Rick a legjobban imád, a történelem, amelyet a szólóalbumain is gyakran érintett, és ezt ezen az estén külön is megemlítette. A kultikus bemutatkozó lemezről kivételes tűzzel és finomsággal egymás után játszotta el a „Catherine of Aragon” és a „Jane Seymour” című számokat. Összehangolt billentyűjátéka végig a fülnek való költészet volt, és teljesen mindegy volt, hogy a „The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table” terjedelmes, komplex eposzának zongoraváltozatáról, vagy a The Beatles egyszerűbben megszólaltatható klasszikusainak ‘feldolgozásáról’ volt szó. Rick különösen az emlékezetes rockklasszikusok, a „Space Oddity” és a „Life On Mars?” előadásával nyűgözött le minket, amelyekkel korán elhunyt barátjára, David Bowie-ra emlékezett. Éppen Bowie ösztönözte Ricket a hatvanas évek végén arra, hogy a szerzeményeit először zongorára írja meg. Bowie ugyanis azt a logikát követte, hogy ha egy dal zongorán jól szól, akkor biztosan jól fog szólni más hangszereken is.
Rick természetesen nem feledkezett meg a Yes-korszakából való művekről sem, pedig pályafutása során ötször is otthagyta a zenekart. Ezen az estén három Yes-dalt választott, köztük némileg meglepő módon a „The Meeting”-et az Anderson Bruford Wakeman Howe projekt 1989-es, egyetlen, önmagáról elnevezett albumáról. Valamivel nagyobb lelkesedést váltott ki az ismertebb két sláger, az „And You And I” és a „Wonderous Stories”, utóbbi zongoraváltozatban különösen érdekesen szólt. A Beatles-slágerek, a „Help!” és az „Eleanor Rigby” mesteri feldolgozása szintén kellemes színfoltja volt az estének, a csúcspontot viszont a „Journey to the Centre of the Earth” című epikus csemege hosszabb szekciója jelentette, amellyel Wakeman nagy stílusban zárta a koncert rendes részét. A ráadás előtt valójában le sem ment a színpadról, inkább megviccelte a kötelező ráadások hagyományát, majd eljátszotta a „Merlin the Magician” című számot. A második ráadásban alaposan meglepett mindannyiunkat a „White Rock” előadásával, amely az 1977-es, azonos című albumon található. Ez a lemez az ausztriai Innsbruckban 1976-ban rendezett téli olimpiáról szóló műsor zenéje volt.
A minden idők egyik legjobb billentyűsének tartott zenész az udinei szólóestjén is megmutatta, hogy zongorán továbbra is a saját súlycsoportjában játszik, akár a szólókarrierje legnépszerűbb klasszikusairól, akár a rocktörténelem különféle slágereiről van szó. Bár Wakeman mester teljesen egyedül, kísérőzenekar nélkül lépett fel, az egyes standardek tisztán zongorás változatban rendkívül kellemes és érdekes ambient élményt nyújtottak, amelyet nagyon élveztünk, még ha Wakeman fellépése vizuálisan persze minden volt, csak nem izgalmas. A hosszú ezüst köpeny ezúttal nem volt Rick vállán, egyébként is fizikailag elég sokat ‘engedett magából’ a hosszú évek alkoholfüggőség elleni küzdelmei után, de a keze legalább az a testrésze maradt, amelyre még mindig nagyon büszke lehet. Rick idős korára is rendkívül aktív szólózenész, aki időnként szívesen belevág különféle mellékprojektekbe is. Az újabb együttműködése Jon Andersonnal és Trevor Rabinnal ismét felkavarta azok érzelmeit, akik a ‘igazi’ Yes-t hiányolják. Rick következő, tíz brit állomásos turnéja az új, „Piano Variations” (2017) című albumát népszerűsíti, amely 1975 óta a legjobb brit eladási listás helyezést hozta Ricknek, és ezzel kereskedelmi szempontból nagy meglepetést okozott neki is és a jó zene számos rajongójának is.
Képgaléria
