Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Budgie
Kiadó: Noteworthy Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
A kultikus walesi banda, amely legtöbb albumán egyedi érzékkel alkotott olyan dalokat, amelyeket egyszerre jellemzett az ütőerő, az összetettség és az újítókedv, ráadásul számos akasztófahumoros, cinikusan fűszerezett dal- és lemezcímet is a nevéhez köthetünk, több mint 20 év után újra életre kelt. Pedig a legtöbbünk már beletörődött, hogy ezek a zenei szempontból iszonyúan nehezen bekategorizálható vén rókák (mondjuk úgy, hogy art rockot játszanak) örökre a „régi szép idők” részei maradnak. Az új Budgie-albumról szőtt álmaink most beteljesültek, de milyen lett az eredmény? Az új lemez, amely a banda számos rajongójának örömére a megszokott, ütődött Budgie-borítót és a 70-es évek klasszikusaihoz méltó címet kapta, beváltotta a nagy várakozásokat, és megválaszolta a hosszú idő utáni hangzással kapcsolatos kérdéseket? A 80-as évek és a legutóbbi albumuk, a „Deliver Us From Evil” (1982) óta, amely kereskedelmileg a legkönnyebben emészthető lemezük volt, és fontos szerepet játszott a brit heavy metal új hullámának alakulásában, az új Budgie újjászületett, anélkül hogy feladta volna messziről felismerhető hangzását, csak most modern produkcióval turbózták fel. A tollas főnök, Burke Shelley mellett, akinek hangja az évek során sokkal kifinomultabb és sokkal kevésbé frenetikus lett, valamint a régi motoros dobos, Steve Williams mellett, aki továbbra sem enged masszív dobstílusából, a „You’re All Living In Cuckooland” lemezen mutatkozik be először az új gitáros, Simon Lees, aki a régi gitárost, John Thomast váltotta. Nagy hezitálás nélkül mondhatom, hogy komoly nyeresége a zenekarnak, hiszen éppen ő adta játékával azt a modern hangzást, amitől a banda az új hallgatói generációknak is izgalmassá vált. Sikerült a Budgie-nak a modern produkciót egyesítenie a felismerhető stílusával, amelyet főként Shelley egyedi éneke, a koszos riffek, a szokatlan szólók és a gyakran változatos ritmusszekció szólaltat meg? A válasz több mint igen, és a nosztalgikusok el lesznek ragadtatva az egyik legjobb munkájuktól, bár persze nem a legjobbtól (a „Never Turn Your Back On A Friend” (1973) meggyőzően továbbra is a legnagyobb remekművük).
Az album a kiváló, szikrázó „Justice”-szal nyit, amely rögtön megadja a rájuk jellemző ütős, fűszeres és eredeti riffeket, Shelley egyedi énekét, a koszos ritmusszekciót, valamint egy sötét, de remek gitárszólót. A „beavatatlan” hallgató így azonnal választ kap arra, miért becsülték annyira a Budgie-t a 80-as évek elején a brit heavy metal új hullámának hívei is. Egy rövid, elektronikus hangulatú intro után a „Dead Men Don’t Talk” újra bevezet minket az artisztikus hard rock egyedi keverékébe, ezúttal funky ritmusra építve. A klasszikus Budgie illata még erősebbé válik, és Lees gitárjátéka is nagyon közel kerül ahhoz, amit egykor a legendás Tony Bourge művelt. A romantikus balladaszerű „We Are All Livin In Cuckooland” a melankólia és a cinizmus kivételes elegyével az album egyik csúcspontja, nagyon retrón szól, és szerintem idővel Budgie-klasszikus lesz belőle. Különösen lenyűgöző Lees kiváló akusztikusgitár-dallama és Shelley éneke, amely szépen bizonyítja, hogy remek énekes akkor is, ha egy kis romantikus pátoszt kell beleadnia. A „Falling”-ban, amely tehénkolomp-csengéssel indul, a Budgie visszatér a hard rockos kísérletezéshez. A koszos ritmusszekció, az ütős riff és a kissé paranoiás ének ezúttal is rendkívül hatásos kombinációnak bizonyul, amely sikeresen ötvözi a retro és a modern elemeket. A középső részben pedig különösen levett a lábamról Lees jazzes színezetű szólója. Innentől az album megint kicsit lecsendesedik. A „Love Is Enough” rövid balladaszerűség Shelley melankolikus hangjára és akusztikus gitárra építve, semmi különös, és olyan, amilyet a korábbi albumokon is hallhattunk. Minden bizonnyal a leggyengébb munka a lemezen. Annál inkább elvarázsol a teljesen retro irányú „Tell Me Tell Me”, ahol újra remekül keveredik az álmodozó pszichedélia, a koszos metálriffek és a szellemes gitárszólók. Sokféle hangulatot felvonultató szám, amely kétségkívül megérdemli a Budgie-klasszikus státuszt. A „(Don’t Want To) Find That Girl” is simán lehetne valamelyik korai Budgie-albumon. Összetett hard rockról van szó, amely ragyogóan ötvözi a bluesos ritmust, a koszos riffeket és néhány kisebb trükköt akusztikus gitáron és billentyűn. A vége felé Lees még egy vad szólóval örvendeztet meg, amely biztosan boldoggá teszi a banda minden rajongóját. A „Captain” egy újabb azok közül a megnyugtató, egyedi, pszichedelikus színezetű darabjaik közül, a szövege pedig mintha a 70-es évek elejéről lenne kihúzva. A tréfásan elnevezett „I Don’t Want To Throw You” az album közvetlenebb tételei közé tartozik, elég egyszerű ritmussal, remek középső szólóval és számos jó, ütős riffel. Az utolsó dal, az „I’m Compressing The Comb On a Cockorel’s Head” zenei felépítésében, hangulatában és persze a kiütően ütődött címében is méltó az aranykorhoz, kétségkívül a teljes album csúcspontja, és az összes közül a legjobban idézi fel a klasszikus 70-es évekbeli Budgie-t. Menetelés hangjai után (talán egy bóbitásszajkó-sereg indul hadjáratra a kakasok ellen?) Shelley frenetikus éneke lep meg (igen, pont olyan, mint a kezdetekkor), majd fokozódó ritmus és koszos riff jön, amelyhez csatlakozik néhány a legszellemesebb szólók közül, amit az elmúlt években egy heavy irányultságú zenekartól hallottam (egy ponton a gitár kotkodácsolást és csiripelést utánoz). Art rock a legjobb formájában.
A „You’re All Living In Cuckooland” az egyik legsikeresebb visszatérés egy (legalábbis stúdiókiadványok terén) már-már leírt legendás zenekar részéről. A Budgie olyan albumot készített, amely minden szempontból lenyűgöz, hiszen tartalmaz minden felismerhető elemet, ami a múlt legjobb munkáin elkápráztatott minket, mellette pedig néhány új ötletet is, amilyeneket korábban nem lehetett náluk hallani. Mindezt sikeresen kombinálták modern produkcióval is, ami leginkább a gitárszólamokon érződik. Bár az album egészében meglehetősen retrón szól, én pont ezt vártam csendben, hiszen bármilyen kísérlet potenciális slágerek gyártására (mint a „Deliver Us From Evil” esetében) biztosan kudarcot vallott volna. A Budgie így újra rátalált önmagára mint kreatív erőre, végleg abbahagyta a kereskedelmi áttörés miatti aggódást, és kiváló albumot készített, amely a sok régi rajongó lelkesedése mellett biztosan újakat is hoz. A mi kelta tollas barátaink újjászületve és eltökélten léptek az új évszázadba, hogy ismét megmutassák a zenei világnak: a hangos zene is lehet nagyon szellemes. Minden arra mutat tehát, hogy a jövőben is újabb művekkel örvendeztetnek meg minket. Az innovatív hard rock, illetve art rock szerelmesei: a bóbitásszajkó újra figyel titeket, és emlékeztet, hogy kakukkfészekben éltek, ahol a média nagy része folyton próbál (zenei) kakukktojást a nyakatokba varrni. A Budgie véget vet ennek az állapotnak. Nem vagytok boldogok?
Felállás
Burke Shelley – ének és basszusgitár
Simon Lees – gitár
Steve Williams – dob és ütőhangszerek
Produkció
Burke Shelley & N. Thomas
Számlista
1. Justice
2. Dead Men Don’t Talk
3. We’re All Living in Cuckooland
4. Falling
5. Love Is Enough
6. Tell Me Tell Me
7. (Don’t Want To) Find That Girl
8. Captain
9. I Don’t Want to Throw You
10. I’m Compressing the Comb on a Cockerel’s Head
