Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 49:23
Értékelés: 3/5
John Wetton, Geoff Downes, Carl Palmer és Steve Howe – a nevek alapján a progresszív és melodikus rock történetének valószínűleg leghíresebb kvartettje legújabb stúdióalbumával lépett be fennállásának harmincadik évébe (az együttes ugyan 1981 elején alakult, a debütalbum azonban egy évvel később jelent meg). Aki emlékszik e szupersztárcsapat születésére, annak ez szinte hihetetlenül hangzik, hiszen senki sem gondolta, hogy az Asia ilyen sokáig kitart a színtéren, még ha gyakran teljesen különböző felállásokban is (az egyik oka, hogy a „igazi” Asia mellett manapság ott működik a kiszakadt John Payne’s Asia is). Innen a kissé megbotránkoztató albumcím is, amely a tájékozatlan, rosszindulatú kívülállókból, akik nem tartoznak a zenekar komoly rajongói közé, biztosan kicsal majd pár ízléstelen viccet a „perverz vén szivarokról a harmadik pubertás kellős közepén”.
A „kontroverz” albumcím ellenére meg kell jegyezni, hogy az eredeti Asia-felállás a 2006-os újraegyesülés óta már háromszor annyi ideje működik, mint az alakulásától a nyolcvanas évek közepi feloszlásig, és a tagok vén csontjai ellenére még mindig van elég erő bennük ahhoz, hogy felvegyék a versenyt jóval fiatalabb melodikusrock-iparosokkal is. A vén macskák ráadásul még mindig igazi munkamániások, mert az Asia mellett a saját zenekaraikra is jut idejük: Wetton nemrég újra tagja lett a feltámasztott UK-nak, Downes és Howe a Yes tagjai, Palmer pedig a saját kísérőzenekarát vezeti.
A „XXX” összes dalát – a „Judas” kivételével, amelyen Howe is otthagyta a keze nyomát – a régi Icon-cimborák, Wetton és Downes írták, akiknek a legnagyobb érdemük, hogy az Asia az újraegyesülés óta is együtt van, és lassan, de láthatóan fejlődik albumról albumra, pedig a tagok már mind a hatvanas éveikben járnak. Míg az újraegyesülést hozó „Phoenix” (2008) többé-kevésbé sietve összetákolt csalódás volt, az „Omega” (2010) már érezhető fordulat volt a jobb felé, és bizonyíték arra, hogy a legendás kvartett az új évezredben is sikeresen működhet, sőt visszahoz valamennyit abból a nyolcvanas évekbeli AOR-varázslatból, amely világhírnevet hozott nekik, miután a hívek többsége már azt kezdte kérdezni, van-e egyáltalán értelme a híres ötös újraegyesülésének. A „XXX” az „Omega” hangzásszabványainak logikus folytatása, ugyanakkor kissé tovább is lép az elődjénél, helyenként felidézve a nyolcvanas évek retró hangzását, elsősorban Downes sokszínű billentyűs textúráinak gazdagsága révén.
A „Tomorrow the World” remek, energikus nyitány, amely meglepő módon, a megszokott gyakorlattal ellentétben az album leghosszabb tétele is. A központi szintetizátortéma kellemes nyolcvanas évekbeli hangulatot teremt, a drámai többszólamúsággal megkoronázott refrén pedig tovább mélyíti az érzést, hogy a klasszikus Asia ismét közöttünk van. Wetton számos hullámvölgy után is magas formában tartja az énekhangját, és ugyanez igaz a basszusgitár-játékára. Downes a billentyűs textúrák finom lerakásával meggyőzően bizonyítja, miért ő az egyetlen Asia-tag, aki végig kitartott az együttesben. Howe felismerhető gitártrükkjeivel lelkesít, de elég belátó ahhoz, hogy ne szakítson ki magának túl nagy szeletet a hangzás tortájából, Palmer pedig a szokásos módon kiváló a nyakatekert dobátfutásaiban. A ritmikusan gazdag „Bury Me In Willow” békés, mégis diadalmas hangulatot ötvöz egy szép, védelmező Asia-refrénnel és klasszicizáló billentyűs-gitáros hangszerelésekkel, így egyetlen rajongót sem hagy hidegen. A szolid „No Religion” az egyik szerkezetileg igényesebb szám, enyhe kemény rockos beütéssel és néhány váratlan ritmusváltással. Ezt a dalt nem lehet „elsőre” megszeretni, de elég karakteres a refrénje ahhoz, hogy idővel hatékonyan megtapadjon a fülben.
A „Faithful” hangzásában érdekes, bár már szinte szokványos Asia-power ballada Wetton szívügyeiről, amely a gazdag szintetizátor-hangszerelések révén az „aranykori” nyolcvanas évek atmoszféráját teremti meg. A „XXX” egyik fő erénye a kiváló produkció, amely rendkívül gazdag hangzást és mind az öt hangszeres mester egyenrangú megszólalását biztosítja. Az „I Know How You Feel”, újabb power ballada a sorban, szintén hangsúlyozottan nosztalgikus lüktetésű. Az elég kiszámítható, kissé elaltató tempónak és a már-már idegesítően ismétlődő refrénnek szerencsére van néhány jó gitáros-billentyűs betétje, de így is az utóbbi három év kevésbé ihletett alkotásai közé tartozik. Szerencsére az ilyen pillanatokból nincs sok a „XXX”-en.
Az egyetlen, ami igazán hiányzik az albumról, legalább egy kiemelkedő, begyújtó himnusz a „Heat of the Moment” vagy a „Go” stílusában, vagyis olyan dal, amely egy pillanat alatt talpra állítaná a hallgatót, és stadionos eufóriába repítené. Az album minden száma szolid vagy jó, de egyik sem kiemelkedő szerzői teljesítmény ahhoz képest, amire a zenekar legjobb éveiben képes volt. Ehhez még a legközelebb a promóciós videóval is megjelent „Face On the Bridge” áll, amelyen a legendás kvartett sikeresen megidézi azt a régen hiányolt varázslatot, amellyel a nyolcvanas években megtöltötték a stadionokat, csak modern ízzel. Az ébresztő refrént dallamos billentyűs vonalak díszítik, olyanok, amilyeneket csak Downes tud kirázni a kisujjából, valamint „Bagoly úr” ravasz gitárpasszázsai.
Az „Al Gatto Nero”, magyarul „a fekete macska”, olyan dal, amellyel az Asia láthatóan az olasz rajongók kedvére akart tenni, hiszen a dal címe és néhány sora olaszul szól. Az ilyen olcsó húzás ellenére ez is egy meglehetősen szolid, nyolcvanas évekbeli beütésű szerzemény. A „Judas” a szó igazi értelmében melodikusrock-dráma, amely sokat ígér, de a végén inkább az egész potenciálját egy fogós refrénbe fekteti. A „Reno (Silver And Gold)” szövege, a különkiadás bónuszdaláé, ismeretlen okokból tiszta nyálas hízelgés a (kaliforniai) amerikaiaknak, de legalább zenei felépítésében az egyik érdekesebb darab, a legjobb Asia-hagyományokat idéző többszólamú, hipnotikus refrénnel. A záró „Ghost of A Chance” elsőre nem sokat ígér, mert tipikus nyafka balladaként indul, de idővel szépen kibontakozik a finom, zenekari hangzású billentyűs betétek és Howe kiváló gitárszólója jóvoltából.
A „XXX” szilárd teljesítmény, amellyel az Asia sikeresen, a jövőbe tekintve ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját és legendás, azonos című debütalbumának megjelenését. Akik esetleg az 1982-es magasröptű hangzási színvonal visszatérését várták, ismét csalódni fognak, mert ahogy várható volt, szó sincs semmiféle AOR-csúcsteljesítményről, és ez az album nem is kacsintgat a prog rock gyökerek felé, amelyek mindig is összekötötték a zenekar tagjait. Más oldalról viszont a kultikus kvartettnek végre sikerült meggyőző összhangot kialakítania, és megalkotta az újraegyesülés utáni legjobb albumát, amelyet örömmel lehet végighallgatni az elejétől a végéig anélkül, hogy közben akár egyszer is Payne változatára gondolnál az Asiából. Külön dicséret illeti a legendás Roger Deant is, aki hosszú idő után valóban minőségi borítót tervezett, amely az „Asia” és az „Alpha” albumok borítójának fúziójának hat.
Felállás
John Wetton – ének és basszusgitár
Geoff Downes – billentyűs hangszerek
Steve Howe – gitár
Carl Palmer – dob
Producer
Mike Paxman
Számlista
1. Tomorrow The World (6:47)
2. Bury Me In Willow (6:01)
3. No Religion (6:36)
4. Faithful (5:37)
5. I Know How You Feel (4:53)
6. Face On The Bridge (5:59)
7. Al Gatto Nero (4:36)
8. Judas (4:43)
9. Ghost Of A Chance (4:21)
