Helyszín: Jarun, Zagreb, Horvátország
A koncert dátuma: 2012. 06. 29.
Látogatók száma: 50.000 (a teljes fesztivál alatt)
Jegyár: Fesztiváljegy (3 napra): 45 EUR
Június végén (június 28. – 30.) Zágrábban immár hagyományosan megrendezték az INmusic fesztivált. A jarun-tó idilli szigetén a fesztivál hetedik kiadása érdekes headliner-kombinációval szolgált, a többi fellépőnél viszont csalódást okozott. Magam csak az első napon érkeztem a helyszínre, mert kötelezettségeim miatt sajnos ki kellett hagynom a nyitó, úgynevezett „nulladik” napot, amelyen a Plan B lépett volna fel, de betegség miatt lemondták. Az utolsó pillanatban így a rijekai „őrültek”, a Let 3 töltötték be a helyét, akik a látogatók beszámolói szerint méltón pótolták az említett angol zenészt. A „nulladik” napot egyébként a Gorillaz Sound System névre hallgató audiovizuális show zárta (természetesen a projekt főszereplője, a blurös Damon Albarn nélkül). Az INmusic 2006 óta létezik. Szélesebb körben nyári felszabadultságáról, valamint a fellépők széles és minőségi műfaji palettájáról ismert. Így láthattuk már itt például a Morrisseyt, a Sonic Youth-ot, a The Stoogest, a Nick Cave and the Bad Seedst, a The Prodigyt, Mobyt, a Kraftwerket, az Alice in Chainst, Billy Idolt, a Massive Attacket, az LCD Soundsystemet, a The Flaming Lipst, a Jamiroquait, a Cypress Hillt, az Arcade Fire-t, a Grindermant, de a Hot Chip Jazzanova, Kiril Džajkovski, Yeah Yeah Yeahs, Tricky, Editors, Dimmu Borgir, Anthrax, Pendulum, Rise Against, Flogging Molly, Broken Social Scene, Audio Bullys, New Young Pony Club, Caribou, The Streets, TV on the Radio, Mastodon, Jello Biafra és Buraka Som Sistema neveket is. Az idei felhozatal az előző évekhez képest jócskán megcsappant, mert a fesztivál elvesztette fő szponzorát (a „T-Mobile” mobilszolgáltatót), Zágráb városa pedig továbbra is komoly összeget számláz a terület bérletéért (ami a fesztivál által a városnak nyújtott promóció szempontjából is teljes képtelenség). A fesztiválbelépők a fenti körülmények ellenére sem drágultak sokat, ezért a szervezőket ebből a szempontból csak gratulálni lehet. A fesztiválélet két nagy szabadtéri színpad, a „Main Stage” és a „World Stage” körül zajlott, a kisebb színpadok („Ko to tamo pjeva”, „Tko pjeva zlo ne misli”, „Night Stage”, „Nissan Jukebox”, „Kupola Axe Party” és „Jack Party”) pedig változatos zenével nappal korrekt kiegészítői voltak a két fő színpadnak, éjjel viszont átvették a mulatság stafétáját.
Az első napon a „World Stage”-et a fesztivál egyetlen szlovén képviselője, a Zebra Dots (korábban London) nyitotta meg. A meglehetősen kis létszámú közönség előtt profin abszolválták a fellépést, és bemutattak néhány dalt az idén ősszel megjelenő debütáló albumról. A zenekar néhány nappal korábban lett az Universal Music kiadó védence. El kell ismerni, hogy a korai órák ezúttal különösebben nem kedveztek az előadóknak, mert az elviselhetetlen hőség lehetetlenné tette a délutáni program normális követését. Kevéssel kilenc előtt aztán az angol folkszíntér aktuális neve, a Dry The River fiataljai foglalták el a színpadot. A 2009-ben Londonban alakult srácok idén márciusban adták ki kitűnő fogadtatású első lemezüket, a „Shallow Bed”-et, és jelenleg az angol folk rock legfelkapottabb nevei. A magas kritikai pontszámok tehát nem véletlenek. Sokan a Mumford and Sons értelmesebb, misztikusabb változatát látják bennük, nekem a színpadon a Tame Impala és a Fleet Foxes keverékének tűntek. Őket a gyönyörű harmóniák és a mély, erőteljes, ugyanakkor folkos módon egyszerű dallamok határozzák meg. Az énekes hangja egyenesen isteni, és a hegedűvel párosítva kellemesen símogatja a hallószerveket. A színpadi jelenlét messze áll az effajta fellépők „blöffjétől”: őszinte és szerény, laza és szórakoztató. A koncert csúcspontjai a nyitódal, a No Rest, a kiváló kislemez, a New Ceremony és a záró, varázslatosan monumentális Lion’s Den voltak. A zenekar, amely a fellépés után is egész este remekül szórakozott a fesztiválozókkal és nyitott volt a beszélgetésre, előtt mindenképp szép jövő áll. Szombaton, vagyis a második napon a Dry The River előző napi szerepéhez hasonlót kapott a Hype és főként a Retro Stefson. A Hype egyelőre meglehetősen ismeretlen horvát zenekar, amely 2009 őszén alakult. A banda négytagú. Robbanékony, garázsos alternatív rockot játszanak, amelyet kemény metálfogásokkal vegyítenek. Lenyűgöznek a mágnesesség kisugárzásával, amely villámgyorsan elönt és megbabonáz. Az este felfedezettjei. Utánuk a nagy főszínpadra léptek az izlandi fiatalok büszkeségei, a Retro Stefson. A Reykjavíkból érkező zenekar, amely eddig egy albumot, a Montañát adta ki, technikailag tökéletes és vérbeli játékával varázsolt el minket, miközben szokatlan módon ötvözi egymással a különféle műfaji alapokat. A műfaji hangulatokkal való játékban és váltogatásban odáig mennek, hogy időnként „önmagát kereső bandának” tűnnek, de ezt a hipotézist hamar megcáfolják, mert éppen a különböző elemek tarka beemelése bizonyul egyéni teljesítménynek.
El kell ismerni, hogy az INmusicon még jó pár érdekes zenekar lépett fel, de a legtöbbet a fesztivál nagy nevei miatti időütközés miatt nem láthattam. Elsősorban a Reptile Youth, Archie Bronson Outfit, Fanga, Vlasta Popić, Tamikrest és Iness Mezel zenekarokra gondolok.
A fesztivál fő négyesét a Franz Ferdinand, a New Order, a Mando Diao és a Gogol Bordello alkotta. Az első este a New Order előtt a „New York-i cigányok”, a Gogol Bordello melegítették a közönséget. A rendkívüli koncertenergiájáról és cigányos dallamvilágáról híres bandát 1999-ben alapította New Yorkban a frontember, Eugene Hütz. Hütz élettörténete rendkívül érdekes, roma felmenőihez híven a világban való vándorlás és az örök idegenség jellemzi, ugyanakkor mindebben a maga módján kozmopolita arculat is tükröződik (apja egyébként orosz, az ukrajnai Boyarkában született). Ez a zenéjükben is megmutatkozik, amely a világ etno-, punk-, dub- és rockörökségének igazi kis kincsesbányája. Zenéjüket leggyakrabban a Gypsy punk kifejezéssel határozzák meg. Hütz szövegeit gyönyörű elbeszélő technika (Cave, Cohen, Dylan mintájára…) és a szó hagyományos cigányos zeneisége jellemzi. A már amúgy is érdekes (angol nyelvű) szövegeket az orosz akcentus még ízesebbé és élőbbé teszi. Mindezek után nem csoda, hogy a roma zene és kultúra kiváló népszerűsítőinek számítanak. A Gogol Bordello nagyon gyorsan bemelegítette a zágrábi közönséget. Szenvedélyes, érzelmes és közvetlen zenei világuk, bombasztikus, slágeres dallamaik, elképesztő adag energiával és alkohollal megtámogatva, igazi kis adrenalin-, sőt bizonyos fokig kultúrsokkot váltottak ki az emberekből. Semmiféle kvázi civilizációs normának nem engedelmeskedve őrjöngtek, ugráltak, ittak és szó szerint ide-oda vetették magukat a színpadon, a zenei teljesítmény mégsem szenvedett semmit. Izzadság, bűz, kit érdekel? Vad kalandozás négyzetre emelve. Olajat a tűzre egész végig az eleven frontember, Hütz és az ecuadori MC és billentyűs, a vad Pedro Erazo öntött. A közönség sok elismerésével találkozott Sergey Ryabtsev hegedűs és Yuri Lemeshev harmonikás is, nekem viszont különösen az etióp származású, dubos basszusgitáros, a hatalmas Thomas Gobena és Oliver Charles dobos maradt meg emlékezetemben, aki metálos megközelítésével mintha egy másik világból érkezett volna, mégis remekül vezette, kontrollálta és összehangolta a megvadult társakat a színpadon. A dalok többnyire nagy tempójúak voltak, és sokat játszottak a feszültség és a hangerő dinamikájával. Különleges bájt Ryabtsev hegedűje adott nekik, amely a modern pop alapokhoz hozzátette azt az igazi „keleti” dallamvilágot, cigány temperamentumot és varázslatot, amelynek hallatán nem maradhattál hidegvérű. Felpörgeti a véred, még ha a legelőkelőbb úriember vagy is. Tizennégy dalt játszottak, ezek közül a legélénkebb fogadtatást a már népdallá vált Start Wearing Purple, Wonderlust King és My Companjera kapta. Emlékezetes maradt még a szurkolódal, az Immigraniada (We Comin’ Rougher), a cigányos Pala Tute és a záró Super Taranta, amely most különösen aktuális, hiszen az Euro 2012 megnyitóünnepségén is ez volt az egyik felcsendülő szám. A Gogol Bordello kiváló „party bandának” bizonyult, amely a többi úgynevezett társától eltérően az önálló szóra, a hangjegyre, a cigány kozmopolitizmusra és a jó kedvre épít.
Szombat este a pénteki Gogol Bordellóhoz hasonló szerepe volt a svéd Mando Diaonak. A svéd alternatívok (akik minden lemezzel közelebb kerülnek a popcímkéhez) 1999-ben alakultak a svédországi Borlänge-ben. A banda szellemi atyja a frontember, Björn Dixgård. Jó ideig tartott, és különféle neveken való játszadozás után, Gustaf Norén társfrontemberként való megérkezésével állt össze a felállás, és vette fel ezt a szokatlan nevet, amely Dixgård álmainak műve. A zenekar Dixgård és Norén munkájára és kölcsönhatására épül, ami Zágrábban is erősen jelen volt a színpadon. Ez a hagyományos „dalszerzői” páros, amilyet a történelemben először a The Beatlesnél láttunk, ahol John Lennon és Paul McCartney éppen egymással együttműködve hozta létre ennek az epochális zenekarnak a teljes életművét. Angliában ez aztán a sikeres együttesek afféle védjegyévé vált (The Rolling Stones, The Smiths, The Stone Roses, Oasis, Blur, The Libertines…). A Mando Diao is erősen ebből a brit örökségből táplálkozik, időnként úgy hangzanak, mint egy svéd – negyven évvel későbbi – Beatles tribute banda „saját” dalokkal. A hatások valóban erősek, láthatóak és hallhatóak, és bár fentebb kicsit megcsíptem őket, nem általános bandáról van szó. A srácokat, akik alternatív, garázsos, kritikailag kitűnően fogadott zenekarként indultak (első lemezük a „Bring ‘Em In”), ma dallamos, gördülékeny (de nem a popinstantok értelmében könnyed), modern rockzene jellemzi, amelyet táncritmusokkal és autentikus, fekete gyökerű zenével (például soullal) vegyítenek. Felismerhető „eurovíziós” dallamosságukat még egy nagyon markáns hatással és a hazai svéd örökséggel, az ABBA együttessel is összekapcsolhatjuk. A srácok erre büszkék, és interjúkban többször kifejezik a vágyukat, hogy e svéd óriások örökösei legyenek. Egyelőre nem áll rosszul a szénájuk. Ha kezdetben úgy néztek ki, mint a szintén svéd The Hives fiatalabb változata, mára hangzásban egyre közelebb állnak az ABBA-hoz. Zágrábban egyszerűen lenyűgöztek. A fellépés úgy sikerült, ahogy kell, bár Norén időnként túlzásba vitte a horvát látogatók lelkének simogatását. A srácok értenek a közönséghez: felpörgetik, ha kell, vadul megtáncoltatják, egy-egy melankolikus hangvétellel kis szomorúságot idéznek, szellemes szavakkal pedig gyorsan megnevettetnek. A koncert a végletekig megtervezett volt. A hétfős zenekar a színpadon mint egy jól megkent gép működött. Mindenekelőtt a tökéletes hangok és a kiváló baráti kémia nyűgözött le, amely az egész fellépés alatt uralkodott Dixgård és Norén között (a jelenlét időnként hasonló volt ahhoz a legendásához, amelyet Pete Doherty és Carl Barat teremtettek a koncerteken). A rendes műsorban tizenhárom dalt játszottak, a ráadásban még kettőt. A szettet a zongorával kísért instrumentális Dalarna nyitotta, amely álomszerű, hiteles és varázslatos, erdővel benőtt svéd tájakra repített minket. E nyitány után az egész zenekar szépen szabott ruhákban vonult a színpadra. Következett a God Knows, amely a bandán belüli bajtársiasságról és a különféle egyéni gondok közös leküzdéséről szól („Oh brother can you help me out”), legyen szó drogokról („I ain’t sleeping but I want my line”) vagy nőkről („Well I turned left just like you told me to / I get excited by the moves you do…/ Well I saw her standing all colored in red I / felt the blues just by the things she said”). Ezután a gyors tempójú, garázsos Welcome Home, Luc Robitaille jött, amely delíriumba hozta Zágrábot. Forróság. Nem csak az első sorok tinilányai lettek vizesek. A „beatlesesen” szóló Your Lover’s Nerve (egyébként a második lemez, a „Hurricane Bar” b-oldala) kicsit lehűtötte a hőséget, egy félresiklott románcot énekelt meg. Ezt a sodró Song for Aberdeen követte, amelynek különleges lüktetést adott a hangsúlyos dob-basszus vonal hipnotikus billentyűkkel keverve. A dal szerencsés módon, egy kis történeten keresztül szól a bosszúról és az ilyen következményekkel való szembenézésről (Now it’s payback / Now it’s me against the world). A koncert kezdett átfordulni a második felébe, és a dalok egyre összetettebbek lettek hangszereléssel. A melankolikus All my Senses a kihűlt, majd szétesett kapcsolatról szól („ Thinking all day long, honey what went wrong”). Ezt a Down in the Past követte, amely ismét feltornázta a hőséget, a lány és a srác mindig problémás viszonyát tematizálja. A balladisztikus You Can’t Steal My Loveban Gustaf kiváló gitárszólóval remekelt. A Mean Street a hatvanas évekbe vitt vissza minket, aki pedig játszott a Need For Speeddel, annak felidézte a játék élményét. A finálé előtt még két dal következett az első lemezről. Az első, a gyönyörű Mr. Moon a felnőtté válással küzd, a Sheepdog pedig ősi, ütős, garázsos riffjével nyűgöz le, amely tíz év játék után is friss és modern. Örök. Ezzel a számmal (és a The Banddel) élték át először a külföldi áttörést is. Az utolsó előtti Long Before Rock ‘n’ Roll a szexről szól, amikor az még valamiféle ártatlan cselekedet volt, a vad rock’n’roll időszaka előtt. Amikor még nem volt beszennyezve, hanem valami szent, intim volt, ami a lányokat és fiúkat sokkal jobban összekötötte. Ezért sem volt annyira magától értetődő. Másrészt a „szex” felfogásmódját úgy is érthetjük, mint az általános életfilozófia és a kapcsolatok metaforáját. A külső hőmérséklet-csökkenés ellenére a hangulat a Gloria első taktusainál érte el a csúcspontját, a záró három dal előtt. Az első, amely a hivatalos részt zárta, az utolsó lemezről, a „Give Me Fire”-ról származó rádiós sláger, a Gloria, egy nőről szól, aki végre függetlenné vált. Kiváló popdal, vörösbe és szenvedélybe burkolva, és ez a látogatók szájából is hallatszott. Sokan fejből tudták az egész dalt, mindannyian pedig szenvedélyesen kiáltottuk: Gloria. A ráadást az akusztikus If I Don’t Live Today, The I Might Be Here Tomorrow nyitotta, amely lecsendesítette a felhevült közönséget, és felkészítette a zenekar legnagyobb slágerére, a Dance With Somebodyra. Energiája és a dal táncos szerkezete mintha a fellépés nagy fináléjára lenne fenntartva. A közbeiktatott szólóbetétekkel jó tíz percre nyújtva a közönségnek adták mindenüket, a banda esszenciáját. A frontemberek már rég félmeztelenek voltak, az egyórás fellépés észrevétlenül elszaladt. Egy fellépés, amely nagyon meglepett: akár „zene minden generációnak” is nevezhetnénk. Forró, táncos és profi. A srácok bebizonyították, hogy jó pop rockot nem csak Angliában csinálnak.
Pénteken a nap fő előadójának címe a kultikus New Ordernek jutott. 1980. május 18-án a karizmatikus Ian Curtis öngyilkos lett. A Joy Division története véget ért. Mégpedig egy amerikai turné előestéjén, amely valószínűleg világhírt hozott volna nekik. A zenekar megmaradt tagjai, Peter Hook basszusgitáros, Bernard Sumner gitáros és Stephen Morris dobos nem törődtek bele ebbe a keserű sorsba, és a korábbi együttes romjain új felállást alapítottak New Order néven. Billentyűsként csak Gillian Gilbert csatlakozott hozzájuk, és a zenekar másfél évnél rövidebb idő alatt kiadta első lemezét „Movement” címmel (amely nyilvánvalóan még nagyon erősen a korábbi együttes hatása alatt állt). Ha a Joy Divisiont mint a poszt-punk első nevét Curtis morbid baritonja, költői depresszív szövegei és melankolikus dallamvilága jellemezte, amelynek lüktetést Hook markáns basszusa és Morris dobos „ritmusgép” fogásai adtak, a New Ordert a kísérletezőbb, táncosabb vizek felé való elmozdulás jellemezte, amelyből a populáris zene történetének egyik legnagyobb szenzációja született. A elektronikus zene egyik úttörőivé váltak, amely a nyolcvanas évek klubszínterének fellendülésével (ami egészen mostanáig tart) nagyon elterjedt és kedvelt lett a fiatalok körében. Jellegzetességük a rock- és dance-elemek rendkívül szerencsés keverése volt. Ez az egyedi szintézis ma is nagyon befolyásos, és példaképül szolgál számos, a legkülönfélébb műfajú és filozófiájú zenekarnak és előadónak. Mostanáig nyolc nagylemezt adtak ki, az utolsót 2005-ben. A zenekart két négyéves szünet jellemezte, a legutóbbi újraegyesülésben pedig Peter Hook basszusgitárossal támadt vita miatt nincs jelen. Zágrábban ez mégsem érződött. Basszusgitáron méltón helyettesítette Tom Chapman, a felállásba pedig tíz év után visszatért Gillian Gilbert is (akit akkor Phil Cunnigham helyettesített, aki továbbra is tagja a zenekarnak). A New Order olyan zenekar, ahol mindig a zene van az előtérben. És a gondosan megválasztott kísérő vizuális show. A zenészek a háttérben vannak. Bernard Sumner egyáltalán nem született frontember. A prezenciájú Curtisszel szemben ő maga a színpadi jelenlét-hiány definíciója. Időnként olyan érzésed támad, hogy egy teraszzenekart nézel, olyan ügyetlenül és mulatságosan hatnak a tagok a színpadon. Sumner semmiképp sem éli bele magát a frontember szerepébe, Gilbertnél az az érzésed, hogy antidepresszánsokon van (annyira nem reagál), Morris „csak magának” dobol, a hangzás mégis csodálatosan nem szenved. Hangzásban minden a tökélyig kidolgozott. A kép és a hang e látszólagos ellentmondása mellett hamar világossá válik, hogy éppen a zenészek e szokatlan színpadi jelenléte teremt egy különleges, szerencsésen egyedi show-t. A hangulat nagyon klubos volt. Ráadásul nyílt terepen. Egyszerűen varázslatos. Bárhová néztél, mosolygó arcokat és a New Order klasszikusainak ritmusára mozgó testeket láttál. Több mint méltón helyettesítették a New Order az eredetileg meghirdetett The Cranberriest, sőt, merem állítani, hogy a szervezők nyertek a lemondáson, mert egy érdekesebb és minőségibb zenekarral pótolták. Igazán leírhatatlan érzések árasztottak el minket, amikor hallottad ezeket a legendás dalokat.
A setlista tizenöt dalból állt, „best of”-nak is nevezhetnénk. A rendes részben tizennégyet játszottak, majd a ráadásban még a záró Temptationt. A setlistába két-három dalt a Joy Division elődegyüttestől is beválogattak, és éppen az ő Love Will Tear Us Apartjukat nevezhetnénk az est csúcspontjának. A koncertet az instrumentális Elegia nyitotta, amelyet Ian Curtis emlékére írtak. Ahogy a neve is mutatja, gyászdalról van szó, amely a szomorú és melankolikus komponensek mellett vidámabb, életerősebb, az élet felé világosabb hangszíneket is tartalmaz. Összetett óda a halálnak, az életnek és mindenekelőtt a szeretett személyek emlékének. Az Elegia szinte észrevétlenül ment át a Crystalba, és a szavak is sorra kerültek. A dalt a híres sor nyitja: „We’re like crystal, we break easy”, a folytatásban pedig leginkább a basszus hipnotikusan kifejező magas hangjai jellemzik. E dal videója után kapta a nevét a The Killers zenekar is. A látogatók igazi lelkesedéssel fogadták a következő dalt, a Regretet, amely ma is a kilencvenes évek igazi kis szinonimája, és gyakran megtalálható az 1990-es évek zenéjének különféle válogatásain. Tipikus négyperces „neworderes” dalról van szó, amely a basszus hangsúlyozott hangzására, atmoszférikus billentyűkre és metronómszerű dobokra épül, a háttérből pedig ebbe a harmonikus idillbe vág bele Sumner gitárjának „fülbemászó” nyitó riffje. A Regretet a Ceremony követte, az utolsó előtti dal, amely Ian Curtis tollából származik, és az egyik első, amelyet a New Order stúdióban rögzített. A dalnak mindenképp az est egyik csúcspontjának kellett volna lennie, de úgy tűnik, az emberek kicsit megváltozott hangzásában nem vették magukénak. A reakció langyos volt. Klasszikus rockkompozícióról van szó, amely éppen a feszültséggel való játék és az általa kiváltott rendkívüli energia miatt különleges. Ez végig dagály és apály hatását kelti, amely intenzíven felemeli a hallgatót, majd megnyugtatja, és ezt ciklikusan ismétli. Életszerű. A szöveg az egyik legerősebb, amit Ian Curtis írt, értelmezésében nyitott és összetett, pedig mindössze három versszakot tartalmaz. Reflektálva tekint vissza az addigi életre (az azonos örök visszatérése és az életciklus: születés – házasság – temetés) és a frusztráló társadalmi környezetre. Sajnálja a túl gyorsan meghozott élethatározatot és következésképpen az elveszett házassági szerelmet. Sebzett szíve a szorongástól egyre magányosabbá és zavarodottabbá válik. Az egyik oldalon a (már-már) elveszett tinikori szerelem, akivel házas és gyereke van, a másikon az új szerelem, az új vágyakozás. A dal vége öngyilkosságra utal. Nem sokkal e dal után Ian Curtis élettörténete sajnos túl korán véget ért.
Az Age Of Consent, mint következő, isteni basszusvonallal vitt el minket, amely aztán még napokig a fejedben forog. A dal a második albumról, a „Power, Corruption & Lies”-ról származik, és fizikai/szexuális viszonyról szól, amely az egyik szereplőnek valami többé nő („Won’t you please let me go / These words lie inside they hurt me so / And I’m not the kind that likes to tell you / Just what I want to do / I’m not the kind that needs to tell you / Just what you want me to”). A dal idén ünnepli a harmincadik évfordulóját, mégis nagyon korszerűen szól. Az egyik első szám, amely a New Order későbbi, elektronikusabb színezetű jövőjét előrevetítette. A következő dal még két évvel régebbi, és az egyike annak a kettőnek, amelyet ezen az estén eljátszottak, és még az elődegyüttes, a Joy Division szárnyai alatt született. Az Isolationről beszélek. A dal ipari „beatre” épül, amely akkoriban nagyon népszerű volt, és a „szintetizátor” magas vonalai kísérik. Ez is egyike Curtis nagyon intimista daloknak, amelyek életproblémáiról és állapotairól szólnak. De éppen a legintimebb, legszemélyesebb témákkal azonosulnak az emberek a legjobban, ezért innen is érteni kell a költészete iránti hihetetlen érdeklődést. Az elszigeteltséget nála a bipoláris szerelmi élet, a (önző) társadalomban való létezés súlya és a későn felfedezett betegség okozza, és szokatlan módon kapcsolja össze, ami az egészet még nehezebbé tette (epilepsziás volt). A következő dal, a Krafty a nyolcvanas évek hangzását és az életkedvet testesíti meg (pedig 2004-ben készült, és a következő évben mutatták be a ”Waiting for the Siren’s Call” lemez első kislemezeként)). A jobb jövőbe, az élvezetbe és a pozitív vibrációkba vetett reményt ösztönző dallam és szöveg mintha egy forró zágrábi júniusi estére lett volna kitalálva. A csalódások az élet részei; a világ kegyetlen és kizsákmányolással teli, ugyanakkor annyi szépet és a legszebbet is kínálja: a szerelmet. Az ütős refrén, amely háromszor ismétlődik („Give me one more day (one more day) / Give me another night (just another night) / I need a second chance (second chance) / This time I’ll get it right (This time I’ll get it right)”), mintha a felhevült, éneklésre éhes zágrábi torkoknak készült volna. A közönség végleg feléledt, és türelmetlenül várta a New Order legnagyobb slágereit. A végleges „best of” forgatókönyv előtt még eljátszották az „1963”at, a szerelmi viszony végéről (befejezéséről) és az örök szerelemről szóló dalt („Oh, Johnny, do you miss me? / I just want to feel for you / I will always feel for you”). Aztán elkezdődött.
Bizarre Love Triangle. Az 1986-os híres dal tovább növelte a látogatók mosolyát, Sumner pedig egy pillanatra letette a gitárt, és puszta énekessé változott. A frontember, aki természetes megjelenése szerint nem az, gitár nélkül valóban mulatságosnak, megnyirbáltnak hat. Mégis ennek is megvan a maga bája. Ilyennek fogadtuk el, és megszoktuk. A Bizarre Love Triangle tovább éli saját legendáját. A lassabb, kísérletezőbb „élő” változat is megőrzi híres esszenciáját. Kreativitástól duzzadó dal: az eklektikus elektronikus ritmusok és a fantasztikus dob-basszus vonal e csodálatos összeolvadása egyedi keveréket alkot, és ma is mondhatjuk, hogy modernebb a ma készülő zene 95%-ánál. Megelőzte a korát. A dal, mint mindegyikük, értelmezésében nagyon nyitott. A bizarr szerelmi háromszöget felfoghatjuk teljesen közvetlen dologként (klasszikus történet a harmadikról (itt lehet, hogy egy barátról van szó), aki felkelti a figyelmet és megszakítja egy pár mindennapi megszokottságát), de megérthetjük a metaforikus üzenetek különféle változataiban is (drogok, platonikusság,…). A refrén már rég népdallá vált (Every time I see you falling / I get down on my knees and pray / I’m waiting for that final moment / You say the words that I can’t say), és a háború utáni második generációt testesíti meg, amely békében született, mégis nyugtalan és önmagától félő. A külső veszélyek elmúltak. A létezési kérdések minden eddiginél jobban a felszínre bukkantak. Bár ez nem volt Sumner célja, a dal mégis egy kor szellemében nőtt fel, és ma is nyilvánvalóan tükrözi azt. Hosszú „introval” követte a szintén híres True Faith. Igazhitűség, amely felszabadít, ha csak rövid időre is. Hogy mi ez a dolog, azt megint ki-ki a maga módján értelmezheti. A szöveg úgy van megírva, hogy a legkülönfélébb válaszokat kínálja (I feel so extraordinary / Something’s got a hold on me / I get this feeling I’m in motion / A sudden sense of liberty / I don’t care ’cause I’m not there / And I don’t care if I’m here tomorrow / Again and again I’ve taken too much / Of the things that cost you too much / I used to think that the day would never come / I’d see delight in the shade of the morning sun…). A legnyilvánvalóbbak természetesen a drogok, egyébként is köztudott, hogy a New Order tagjai nagy élvezői voltak a pszichedéliának, az ecstasynak és a kokainnak. A hangzásvilág klasszikusan „neworderes”, a nyolcvanas évek végéről. Melankólia elektronikus szteroidokon. Ez még inkább igaz az „élő” változatra, amelyet Zágrábban előadtak. Igazi klubos táncos sláger. Erős „beat” és kifejező hipnotikus billentyűk. Az 586, mint következő dal, csak tovább növelte a táncos hangulatot. Kiváló hídként szolgált az utolsó négy dalig, és fokozatosan átment a Perfect Kissbe. A rajongók körében ezt a dalt tartják a legnépszerűbbnek, de 2006-ig nem játszották, mert egyszerűen túl bonyolult volt „élőben” előadni. Effektekkel és samplekkel teli dalról van szó (hallatszik többek között békakuruttyolás), amelyet Hooky jellegzetes basszusa vezet. A dal egész nagysága már az első, bevezető tizenöt másodpercben megmutatkozik, később csak fokozódik. Itt Zágrábban Tom Chapman lépett színre, aki kiválóan helyettesítette Hookyt, nemcsak hangzásban, hanem jelenlétben is. Nem ijedt meg a fellépéstől, megmutatta, hogy ő is szépen helyet tud szerezni a basszusnak a napon, amely a „pop-dance-rock-punk” színtéren oly sokszor hiányzik neki. A szöveget természetes, élénk elbeszélő hangvétel jellemzi, amelyet Sumner az első két versszak végén rendkívül szép és erős sorral ízesít: „I know, you know, we believe in a land of love”. Különösen híres pedig a harmadik versszak (When you are alone at night / You search yourself for all the things / That you believe are right / If you give it all away / You throw away your only chance to be here today / Then a fight breaks out on your street / You lose another broken heart in a land of meat / My friend, he took his final breath / Now I know the perfect kiss is the kiss of death), amelyet meglepő módon „élőben” soha nem adnak elő, és most sem tették. Sokan láthatnák a dalban (ismét) Ian Curtis történetét, vagy általában az öngyilkossági hajlamot, a lelki instabilitást, a tökély (főként a szerelem) (el)érhetőségét és a halál utáni életet. Csupa nyitott mű. Szabadon Umberto Eco nyomán.
Ezután jött az este két csúcspontja: a Blue Monday és a Joy Division leghíresebb dala, a „Love Will Tear Us Apart”. A Blue Monday megszámlálhatatlan remixet megélt szám, és ma is az elektronikus zene történetének egyik legfontosabb tánczenei darabjaként tartják számon. A nyolcvanas évek klubhimnusza. Antológiadarab, és a legnagyobb hatású dal, amit Sumner és társai valaha írtak. A szerkezete szokatlan: nagyon hosszú intró, amelyet a ritmusgép „döngölős” beatje és az effektezett dallam színez, a versszak és a refrén közti elválasztás pedig különös, a refrén ugyanis laza, folyton változik, így a kettő határa elmosódik. A szám klubviszonylatban meglehetősen nyugodt, elsőre talán érdektelen is. A hangulatát egy furcsa monotonitás, egyfajta álmodozás adja, ami viszont egy pillanatra sem untat, sőt: nem agresszív, csábítóan édes hangzásával fokozatosan rabul ejt, és utána még sokáig nem megy ki a fejedből. A közönség persze azonnal felismerte, és a dal magával ragadta őket. A vad ugrálás egy pillanatra lecsillapodott, és beköltözött mindannyiunk belső „beatjébe”. Megszellemült raverek. A legtöbb koncerttel ellentétben a New Order egy percnyi pihenőt sem hagyott. Sláger slágert követett, (tánc)lépés lépést. Felpörgetve. A magas fordulatszám ellenére a katarzis mégis csak az est utolsó előtti számánál érkezett el: az örök Love Will Tear Us Apart. Egy dal, amely réges-rég kinőtt a szűk műfaji keretekből, és (sajnos) még a Joy Division többi számát is, sőt magát a zenekart is beárnyékolta. Egy dal, amely a (zenei) Művészetet testesíti meg. Egy dal, amely egyesíti mindazt, ami a populáris zenében a legjobb. Különlegessége a tökéletes popdallam és Curtis időtlen, sötét költészetének egyedülálló elegye. Olyan költészeté, amely oly finoman ragadja meg az emberi tapasztalat mélységét és fájdalmát, hogy a súlya a legstabilabb érzelmi világú embereket is földre kényszeríti. Amikor megérzed és megérted, új világ nyílik meg előtted. Intim vallomás, amely jobban összeköt és szétválaszt embereket, mint bármelyik másik szám. Összeköt az élvezetében, szétválaszt az igazságában. Egyszerre a legőszintébb és legszomorúbb dal, amit szerelmi kapcsolatokról valaha írtak. Már több ezer feldolgozása létezik, és miért ne dolgozhatnák fel a saját szerzői is? Túl gyakran feledkeznek meg róla, hogy a hangzását éppen a New Order fiúk adták. Oké, Curtis hangja, jelenléte és költészete megismételhetetlen, a Joy Division energiája és atmoszférája is az, mégis: ha valakinek joga van egy „cover”-hez, akkor az a New Order. Talán még a kötelessége is. Az „eredetit” ugyanis Curtis öngyilkossága miatt már 32 éve nem hallhatjuk. Szép főhajtás ez a zenekar részéről az angyaluk, Ian Curtis előtt. Nincs dal, amely jobban meghatározná élete utolsó éveit. A sírkövére is ez a sor van felvésve. Epitáfium. A szöveg szerzője már nincs velünk, de a többiek itt maradtak. A New Order változata jócskán eltér az ismerttől. A „power” melankolikus siralomból az öröm ódájává, vad energiával teli dallá változik. A kontraszt a kimondott szó és a zene között még erősebb lesz (az összehasonlítás miatt; valójában átformálásról van szó). Az eredeti alkotást azonban nem torzítja el. Aki Curtist akarná utánozni, nevetségesen festene, ha nem rosszabbul. Itt a „tralala, šalala” iskolás éneklés sem segít. A forma egy dolog, de ha ennyire áthatja a tartalom, eggyé válik vele. És mivel az értelmezés tartalma megismételhetetlen, a forma is az. Ezt nem lehet megtanulni, csak (meg)érezni lehet. A fiúk ezért a maguk módján dolgozták fel, de megőriztek belőle egy cseppnyi „joydivisionos” aurát. A dal, amely az eredetiben a két szerelem közti szakadásról, a kihűlt kapcsolatról szól… a feldolgozásban más, táncos lüktetést kap. Ez persze már nem olyan mély és intim. Valahol a háttérben mégis megőrzi ezt a dimenziót. És éppen e két dolog, a táncos dimenzió, valamint az egyedi felépítés és szöveg együttese miatt fogadta a közönség már a bevezetőt is ilyen eufórikusan. Mindenki ugrált. Csodálatos érzések. Tisztító hatású. Az ötven felettiek, akik együtt nőttek fel vele, és a mai húszévesek is, akik a legkönnyebben tudnak azonosulni vele. Ilyen lelkesedés-robbanást koncerteken már rég nem láttam, pedig évente úgy ötvenet, sőt többet is megnézek. A kezdő sorokból („When routine bites hard, / And ambitions are low, / And resentment rides high, / But emotions won’t grow, / And we’re changing our ways, taking different roads…”) a záró sorokig („Love, love will tear us apart again. / Love, love will tear us apart again. / Love, love will tear us apart again.”) mindenki egy hangon énekelte a Joy Division e hatásos és zseniális költeményét. Ne feledjük őket. Aztán a zenekar hivalkodás nélkül lement a színpadról, majd a hangos „We want more” skandálás után a Temptationnel tért vissza. Az 1982-es kislemez a táncos dinamikát még tíz percre meghosszabbította. Rendkívül hosszú koncertverzió, amelyről a végén kiderül, hogy mégis rövid, annyira tele van élvezettel. Két csúcspontja van: az első az ismétlődő refrénnél („Up, down, turn around / Please don’t let me hit the ground / Tonight I think I’ll walk alone / I’ll find my soul as I go home”), a második a lecsengésnél, amikor elkezdődik a szemszínek felsorolása („Oh, you’ve got green eyes / Oh, you’ve got blue eyes
Oh, you’ve got grey eyes / And I’ve never seen anyone quite like you before / No, I’ve never met anyone quite like you before”). Ez utóbbiról azt kívánná az ember, hogy soha ne érjen véget. Ismétlődjön csak végig, Csak ismétlődjön! De sajnos minden jónak vége szakad egyszer. Még egy meghajlás, és Vége. Koncert nagy K-val. A nyolcvanas évek igazi legendái, akik ma is rendkívül pozitív vibrálást sugároznak. Reméljük, jön új album, és elsimul a vita Hookyval.
Szombaton pedig a ”headliner” szerepét a skót indie-matadorok, a Franz Ferdinand kapta. A srácok ma a modern rock’n’roll színtér egyik vezető oszlopát jelentik, és ez nem csak Skóciában igaz, hanem világszerte. Az érdekes és egymástól nagyon különböző személyes történetek mellett (felnövés Bajorországban, játék különféle jazz-, etno- és kísérleti formációkban, felszolgálói munka, zenei promóterkedés és producerkedés, festészeti tanulmányok, famunka,…) az is meghatározza őket, hogy a Franz Ferdinand név alatt a hasonló zenekarokhoz képest elég későn kezdtek működni. A The Strokes tagjai még tinédzserek voltak, a The Libertinesé szintén, a Ferdinandoknál viszont Alex Kapranos énekest és Nick McCarthy gitárost már vagy harmincévesnek, Paul Thompson dobost és Roberty Hardy basszusgitárost pedig úgy huszonöt tavaszt megélt embernek lehetett nézni. Ez a tény sokat számít, hiszen már az első lemez is nagyon érettnek hatott, semmi tinédzseres nem volt benne. Innentől a dolgok csak fokozódtak. A legutóbbi, harmadik lemez, az ‘Ulysses’ szó szerint lenyűgözte a kritikusokat világszerte, éppen az érett és meggyőző zenei nyelvezete miatt, amely a művészi egységességnek (a vizuális oldalról is gyakran maguk gondoskodnak) és az átgondolt, hangzási szintű koncepciónak köszönhetően teljesen önálló világot épít fel. A Franz Ferdinand tehát tíz éve alakult Glasgow-ban, és ugyanabban az évben (2004) lépett színre, mint a The Killers, valahol a punk-rock revival első (The Strokes, The Libertines, Interpol, The Walkmen…) és második gitárhulláma (Arctic Monkeys, The Kooks,…) között, amelyeket a média gyorsan felcímkézett az „indie” jelzővel (magáról a címkéről majd máskor értekezünk). Mind a mai napig három albumot adtak ki, ősszel pedig már a negyedik is érkezik. Számos díjat besöpörtek, köztük a nagyra becsült Ivor Novellót is az egyszerűen „Franz Ferdinand” címre keresztelt debütalbumukért. Egyedi dallamosságukról és pop-szerkezetű dalaikról ismertek. Nagyon jól hallgathatók, mégis alig van közük a steril, modern pop-produkcióhoz. Bár gyorsan a bőröd alá másznak, mégis olyan zenekar, amelyet nehéz megunni. A hatások könnyen felismerhetők, az eredetiség mégsem halványul el tőlük. A hatvanas évek örökségét (The Beatles, The Kinks…), a poszt-punkot és az újhullámot még a süket is kihallja, mégsem lehet az eredetiség hiányát felróni nekik. A felsorolt hatások sajátos keveréke, az intelligens és szellemes szövegek, Kapranos mély, jellegzetes hangja, a hangszerek uralása és más műfaji elemek finom adagolása (etno, jazz, elektronika)… egyedi zenei arculatot alkot, amely a pop forma ellenére is gyorsan felismerhetővé és minőségivé teszi a zenekart. Zágrábban a line-up bejelentése óta az egész fesztivál központi pontjának számítottak, és a szlovének többsége is csak a Franz Ferdinand fellépésének estéjére döntött úgy, hogy Zágrábba utazik. Várható volt, hogy ekkor lesz a legnagyobb és leghangosabb a közönség, és ez be is teljesült (bár a látogatók száma eleve kevesebb volt az előző éveknél). A közönség a tenyerükből evett. Minden Kapranos-féle felhívásra, amely interakcióra hívta őket, reagáltak, énekelték a refréneket, sőt egész versszakokat is, és összességében rendkívül pozitív energiát teremtettek, ami egyébként már a Mando Diao koncertje után is jelen volt. A fellépés alfája és omegája mindenképp a bájos frontember, Alex Kapranos volt, ezúttal kicsit megváltozott külsővel: újabban rövid „angol” bajusz díszíti (amely vastagsága és formája miatt már a „lópatkóra” emlékeztet), a frizurája pedig gombafrizura. A fellépést röviden dinamikusnak, energikusnak, velősnek és felesleges ballaszt nélkülinek lehetne leírni. A srácok pontosan tudják, mit csinálnak. Profi, de nem hideg. Sok kommunikáció nem volt a közönséggel, de ha volt, hatékony volt. Kapranos gesztikulációja rendkívül minimális, de akadnak benne hirtelen ugrások, határozott kézfeltartások. A zenekar tud „odacsapni”, ha kell; a garázshangzást hatékonyan átvitték a szabadtéri színpadra is, de a csendesebb hangok sem idegenek tőlük.
A setlist pontosan annyi mindenből állt össze egyensúlyban, amennyiből egy kiforrott zenekar teljes tája kirajzolódik. A már megőszült New Orderrel ellentétben nem „best of” összeállítás volt, mégis eljátszották a közönség által kívántak többségét. Fesztiválviszonylatban igen terjedelmes szettet nyomtak le (tizenhét dal), és négy új dalt mutattak be, ezek közül különösen kiemelkedett a Brief Encounters, amelynek nagyon fényes jövőt jósolok. Az újak közül ez ugrott ki leginkább (pedig Kapranos viccelődött, hogy Brazíliában jobban játszották, és akik ott voltak, tudják is). Mélyen belém vésődött a groovy Scarlet Blue is, kiváló billentyűkkel és súlyos gitárriffekkel. Mindenképp jövőbeli kislemez. Kevésbé maradt meg bennem a másik két újdonság, a Right Thoughts! Right Words! Right Action! és a Trees & Animals. Hangsúlyozni kell, hogy a Franz Ferdinand továbbra is ragaszkodik a jellegzetes hangzáshoz, amelyet az első három lemezen kijelölt, és e négy dal alapján az új albumon sem fog sokat eltávolodni tőle. Ez viszont még nem jelent automatikusan stagnálást. A zene ugyanis annyi különféle fejlődési utat kínál, hogy az nem mindig kötődik az aktuális produkciós és hangzásbeli trendekhez. A hallottak alapján rendkívül erős album várható, amelynek főleg szövegi szinten sok mondanivalója lesz. Maga a színpad is érdekesen volt kialakítva: a háttérben Gavrilo Princip képét ábrázoló vászon lógott, akiről tudjuk, hogy ő volt Ferenc Ferdinánd merénylője. Éles eszű és sokatmondó húzás, amely a Balkánon (Szarajevóban követték el a merényletet) még nagyobb súlyt és értelmezési dimenziót nyer. Ilyen szimbolikánál nehezen hisszük, hogy csak üres esztétikáról van szó (bár ez a szellemes ötlet is lehetséges). A szettet az első lemez kislemezével nyitották, a Michael című dallal. A dal hihetetlenül szexepiles energiát áraszt, amelyet gyakran homoszexuális felhanggal kötnek össze („Michael you’re the boy with all the leather hips / Sticky hair, sticky hips, stubble on my sticky lips / Michael you’re the only one I’d ever want / Beautiful boys on a beautiful dance-floor / Michael you’re dancing like a beautiful dance-whore…”). Nagyon egyszerű, jól követhető, és egy glasgow-i buli pillanatait írja le, amelyen a Ferdinandok is ott voltak. Két srác nagyon rákattant egymásra, és ezt nyilvánosan is megmutatta. A dal vége a koncertváltozatban különösen merész, mert fokozatosan így zárul: „So come and dance with me, Michael / So close now. / You’re close now. / Come and dance with me. / Come all over me”. A nem túl hosszú és ritmikusan dinamikus nyitány szépen megalapozza a koncertet. Az emberek már az első akkordoknál beleélték magukat a Franz Ferdinand-hangulatba. Ugrálás, az első „mosh-pit” is… A „homoszexuális” Michaelt a pörgős, táncos Do You Want To követte, a második album, a „You Could Have It So Much Better” első kislemeze. Igazi indie táncos himnusz, amely ismét hatalmas energiahullámmal árasztotta el a közönséget. A dalt női (női) szemszögből mesélik. (Nem)illő meghívásokra épít (Well do ya? do ya do ya want to? / Want to go where I’ve never let you before?), amelyeket általában a férfiak kínálnak fel a nőknek, de a sztárok esetében ez az arány megfordul.
Az új Right Thoughts! Right Words! Right Action! után negyedikként újabb táncra csábító dal következett: a No You Girls az utolsó, „Tonight: Franz Ferdinand” albumról. A nyitó, sokatmondó (szexuális felhangú) szójátékok („Oh, kiss me / Lick your cigarette, then kiss me / Kiss me where your eye won’t meet me / Meet me where your mind won’t kiss me”) gyorsan átfordulnak férfi („No you girls never know / How you make a boy feel”) és női („You dirty boys’ll never care / No you boys never care / How the girl feels”) kölcsönös meg nem értésbe. Ezt a szakadékot csak a másik tudatosításával és átgondolásával lehet áthidalni. A csábító, már-már dub ritmika remekül illeszkedik a végig ismétlődő dallamos gitárriffhez. A dal egyetlen nagy poétikus erotika. Élőben csodásan sikerült kiemelniük a stúdiókeretekből. A koncertváltozat a felvettnél súlyosabb, és feltárja a dal potenciálisan nyers oldalát is. A funky basszus különösen szépen érvényesül. Ezt a Tell Her Tonight követte. Ez a dal egyszerre nagyon közvetlen, mégis lágy módon jelzi a fiú félrelépését a lánya mellett. Százegy módon lehet megcsalni valakit, és fontos elem a vonzerő és a kellemetlen, kötött helyzet. Élőben egyszerűen gyönyörűen szólt. Finom, mégis közvetlen. A legjobbak minősége. Ezután jött a várva várt Walk Away. A lélegzet megnyugodott, a pulzus mégis megemelkedett. A vad csípőringatás vad lélekringatássá változott. Dal a léleknek. Táplálék a sajgó léleknek. Hogyan tud minket tönkretenni a büszkeség, hogyan kerülhetnek ránk örökre a ki nem mondottan gondolt szavak. A szeretett másik ember igazi jelentőségét az ember általában akkor fedezi fel, amikor az elmegy. Csak ekkor látod, mennyit jelent neked. A szöveg egy férfiról szól, aki éppen szakít a szerelmével („I swapped my innocence for pride / Crushed the end within my stride / Said I’m strong, now I know that I’m a leaver”), de a szöveg során rájön, hogy nélküle mégsem tud élni. Ráadásul majdnem a végéig mást állít („…Why don’t you walk away? No quake will split the ground / Why don’t you walk away? The sun won’t swallow the sky…I cannot turn to see those eyes, as apologies may rise / I must be strong and stay an unbeliever / And love the sound of you walking away, you walking away / Mascara bleeds into my eye / Oh, and I’m not cold, I am old, at least as old as you ar…And as you walk away, my headstone crumbles down /… As you walk away, the Hollywood winds will howl / As you walk away, the Kremlin’s fallin…”). Ez az önmagának hajtogatott meggyőzés a sikeres elválásról gyorsan önbecsapásnak bizonyul. A dal egy intrikus versszakkal zárul („The stab of stilettos / On a silent night / Stalin smiles and Hitler laughs / Churchill claps Mao Tse-Tung on the back”), amely többféleképp is érthető: 1. még ennél a szakításnál is szörnyűbb dolgok történnek (ez összhangban van a korábbi metaforákkal, csak ez radikálisan tragikomikus), 2. a legnagyobb rossz is nevet rajta, hiszen a szavak és a fájó emlék kivételével semmi nem marad neki, 3. értelmezhetjük a dalt Gavrilo Principen keresztül is. Kiváló, megható és főleg intelligens dalról van ugyanis szó, amely csodálatos metaforáin és képein át még legalább egy szövegmagyarázatot képes befogadni. Megragadja Gavrilo Princip szellemét, jelentését és szerepét, aki Ferenc Ferdinánd elleni merényletével két világháborút és számos társadalmi-szociális folyamatot indított el, amelyek talán nem is lettek volna. 2006-ban Alex Kapranos az Exiten a dalt egyenesen Gavrilo Principnek ajánlotta, ezért a jelentés „kétsínűségéről” szóló hipotézis értéke még nagyobb. A dal súlyát és fájdalmát tovább mélyíti a dinamikus melankóliát árasztó zenei alap, amely jelzi a fent felsorolt következmények drámaiságát. Alex a legérzőbb hangján énekelte el a dalt. Minden fenti érzés és döntő pillanat benne van az előadásában. Végigfut a hátadon a hideg, és egy könnycsepp is kicsordulhat. Kapranos ebben a dalban megmutatja nagyságát a színpadon, és azt is, mire képes az emberi hang. Amikor az énekesnél a jelenlét és a hang eggyé válik, tudod, hogy elérte az örökkévalóság pillanatát. Ezt átélni a legszebb dolog, ami egy koncertlátogatóval megtörténhet.
Egy újabb, fantasztikus új dal, a Brief Encounters után újabb klasszikus jött: The Dark of the Matinée. Tempót váltó dal, amelynek emlékezetes központi hangszeres párbeszéde a villogó gitárriff és a súlyos dobbeat között zajlik. A dal a szerkezetének köszönhetően gyorsan táncra bírta a közönséget, és Kapranos után ismételték a refrén aláhúzott részét „Find me and follow me through corridors, refectories and files / You must follow me, leave this academic factory / You will find me in the matinee / The dark of the matinee / It’s better in the matinee / The dark of the matinee is min / Yes it’s mine.” E táncos csemege, az első lemez kislemeze után a második album nyitódala következett, The Fallen. Zeneileg egyszerűen slágeres (csoportos koncert-„LaLaLa” éneklés és állandó ugrálás), szövegileg viszont a külsődleges hit kérdését érinti, és Jézushoz szól (Alex Kapranos egyebek közt teológiát tanult). A dal végig Jézusra és tetteire utal (parafrázisok) („Some say you’re trouble, boy / Just because you like to destroy / All the things that bring the idiots joy / Well, what’s wrong with a little destruction?… Did I see you in a limousine / Flinging out the fish and the unleavened / Turn the rich into wine / Walk on the mean / For the fallen walk among us / Walk among us / Never judge us / Yeah we’re all…”), és szembeállítja őket a mai képmutatással („So I’m sorry if I ever resisted / I never had a doubt you ever existed / I only have a problem when people insist on / Taking their hate and placing it on your name.”). Mit csinálna Jézus a mai világban? Kivel tartana? Milyen véleménye lenne a hit intézményes bitorlásáról? Mit szólna az egyházi pénzügyi konglomerátumhoz? Mit szólna a társadalmi-egyházi kicsapongásokhoz? Mit mondana a külsődleges hitről? Hol találna „hívőket”?… A The Fallen után tizedikként a már említett újdonság, a Scarlet Blue következett, aztán jött a Can’t Stop Feeling az utolsó lemezről. Erős táncdal, amely mintha a klubszcénának készült volna (a tánccal a gondjainkat is megoldhatjuk / a táncparkett mint világ / magára hagyott fiú, aki nem találja a helyét: „ …My soul starts spinning again / I can’t stop feeling… / And you leave me dancing alone / Yeah you leave me to die on the floor / You can’t feel it… / Soul boy, down and alone / And his soul is broken again / But you can’t stop moving / No, you won’t stop moving along”). A koncertváltozat a stúdióinál még erősebb, torzított gitárriffeket kapott, így az ide-oda ringatózás még magasabb fokozatra kapcsolt. A dal vége felé beleszőttek néhány ütemet az I Feel Love-ból, és ezzel tisztelegtek a nemrég elhunyt diszkókirálynő, Donna Summer előtt.
Lassan elérkezett az este csúcspontja. Take Me Out. Az előző évtized koncertdala, amely úgy tűnik, ennek az évtizednek az elején is az marad. Az emberek kifejezetten erre a számra vártak türelmetlenül. Igazi gitáros csemege. Az energia, ami a szám alatt felszabadult, leírhatatlan. Eufória, lelkesedés-kitörések, ”mosh-pitek” még a leghátsó sorokban is. Különösen emlékezetes az a pillanat, amikor a szám látszólag megtörik, valójában viszont átbillen a második, tánclázas részbe. Ez az a mozzanat, amikor a tempó lecsillapodik, és fokozatosan csak McCarthy bravúros, bombasztikus gitárriffje szól. A szám szokatlan, háromrészes szerkezete egy popslágerhez képest valószínűleg a siker receptje (hosszú felvezető intro, korszakalkotó gitáros ”bridge” és egy extatikus harmadik rész). A dal erősen kiemelkedik a többi sláger közül, és megmarad az emberben. Zeneileg annyira erős, hogy a koncert összes többi számát elhomályosíthatja. Egy bizonyos szinten meg is teszi, vagyis erősen rányomta a bélyegét a koncert folytatására. Már ez az egy szám megéri, hogy eljöjj a koncertre és a fesztiválra. A tömeg átszellemülten énekli Kapranosszal a refrént (”I say don’t you know / You say you don’t know / I say, take me out!”); abban a pillanatban más nem is számít. A szöveg egyszerű és rövid, egy fiúról (vagy lányról) szól, aki önbizalomhiány miatt a pillantásnál többre nem képes az udvarlásban (So if you’re lonely / You know I’m here waiting for you / I’m just a cross hair / I’m just a shot away from you / And if you leave here / You leave me broken, shattered, I lie / I’m just a cross hair / I’m just a shot, then we can die”). A helyzetet bármelyik bulin vagy valamilyen iskolai környezetben el tudjuk képzelni. A szöveg értelmezhető Franz Ferdinand trónörökös elleni merénylet felől is (bár szerintem ez kevésbé valószínű). Jött még egy sláger. Ulysses. Csábító, dallamos dal, amely banális szinten egyértelműen a találatról szól, de ennél sokkal több. A hivatkozások Joyce Ulyssesére, illetve Odüsszeuszra vitathatatlanok. A klip is számos olyan helyzetet mutat, amelyeket gond nélkül betudhatnánk Stephen Dedalus ”kalandjainak”. A legnyilvánvalóbbak a világban / városban / képzeletben való bolyongásra utaló utalások, amelyek a Franz Ferdinand Ulyssesénél nem úgy végződnek, mint Homérosznál, ahol a hős hazaér. A Franz Ferdinand-féle Ulysses új utat próbál találni (”Well I found a new way / I found a new way.”) az egzisztenciális szorongásból a drogok kipróbálásával (”While I sit in here, a sentimental face stares / And a voice says hi, so / So what you gotta what you gotta disdain. / C’mon let’s get high”), de ez az „út, illetve menekülés” siralmasan végződik, mert a drogok csak még jobban elmélyítik a bajt (” So sinister, so sinister, / Last night was wild. / What’s a matter there, feeling kinda anxious? / That hot blood, grew cold.”). Az otthon, amely menedéket, melegséget és választ jelent az egzisztenciális gondokra, így még távolabb kerül tőle (You’re never going home. / Not Ulysses, baby… / You’re not Ulysses”). A Franz Ferdinand Ulyssese lényegét tekintve sokkal inkább Joyce, mint Homérosz Odüsszeuszához hasonlít (hiszen hétköznapi emberről van szó, nem hősről…), ugyanakkor a mai átlagember szerencsétlen példánya is, aki a rengeteg választási lehetőség ellenére sem találja meg soha a boldogságot. Az új Trees & Animals után a 40 ft következett. A koncert lassan az utolsó szakaszába fordult, már csak három szám maradt hátra. A 40 ft már a remek bevezetőjével levesz a lábunkról. A koncertváltozat kétszer olyan hosszú, mint a stúdiós, ezért minden apró részlet felszínre kerül benne. Csodálatos ”jazzy feeling” jellemzi, a közönséggel való interakció pedig a csúcspontján a ”LaLaLaLa” ismételgetésén keresztül zajlik. Az emberek átadják magukat az áramlásnak, amelyet Kapranos készít nekik. A szöveg lenyűgözően jó, és ezúttal is egy görög, mitológiai történetből, Ikarosz és Daidalosz meséjéből táplálkozik. Ez csak ihletként szolgál, valójában ugyanis megint egy egzisztenciális zsákutcáról van szó. Egy ember a szikla szélén áll, és öngyilkosságra készül (”As I glance once upon the foam / 40 feet beneath my feet / The coldest calm falls / Through the molten veins / Cooling all the blood to slush / That congeals around the brain”). Élet és halál között mindössze 40 ft van (”40 feet remain”). De ami ezután jön, elgondolkodtatja. Ez a végletes helyzet más fényt ad az életnek. A végkifejlet mégis homályos marad (”Salt scales upon my drying arms / Burn my back beneath the sun / But I am cold beneath the burning rays / Looking down, looking down / Down, down again”). A szám lecsengése után különös megnyugvás lett úrrá a helyen, olyan örömteli, felszabadult, az az érzés, az örökkévalóság pillanata tért vissza. Ezúttal a közönséget kerítette hatalmába. A következő szám, az Outsiders pont jókor érkezett. Az égi, drámai hangulat remekül illik egy újabb zseniális szöveghez. A dal egy kapcsolat alakulását írja le, amelyben a szerelmesség valami többé nő. Valami olyanná, ami túlmutat a szerelmességen. Valami olyanná, ami mindannyiunkat örökre megjelöl (”It’s bright on the outside / The bright love the dark side / I know it’s obvious / But sometimes / You just have to say it / So you don’t feel so weak / About being such a freak / Or alone… / In seventeen years / Will you still be Camille / Lee Miller, Gala or whatever / You know what I mean, yeah… / Love’ll die / Lovers fade / But you still remain there / Squeezing in your fingers / What it means for me to be… / The only difference is what might be is now what might have been”). A fellépést a This Fire zárta Alex Kapranos mély hangján. A dalt sokféleképpen lehet értelmezni, de hihetetlen düh és szomorúság van benne. A refrén még napokig a fejemben maradt (”This fire is out of control / I’m going to burn this city / Burn this city / If this fire is out of control / Then I / I’m out of control and I burn”). Szenvedéllyel teli szám, a szenvedélyről pedig tudjuk, hogy úgy viselkedik, mint a tűz. Néha olyan erő, amely fényt ad vagy életre kelt, néha pedig a pusztítás ereje. Minden ugyanabból a kútból fakad: a létből és a halálból. A számot úgy zárták le, hogy mind a négy tag a dobok köré gyűlt, és együtt dobolták végig a dal végét, belekeverve a Lucid Dreams ütemét is. A végén gyorsan, hosszú búcsúbeszédek nélkül leléptek a színpadról, nagy ürességet hagyva maguk után. Egy pillanatra. Egy perc múlva már csak a hallottak és látottak feletti lelkesedés következett. A Franz Ferdinand olyan zenekar, amely az előző évtizedre rányomta a bélyegét, és merem állítani, hogy a következő kettőre is rá fogja.
Az INmusic festival tehát már hetedik alkalommal zárult sikeresen. Ha a program ezúttal nem is volt teljes egészében vonzó, annál érdekesebbek voltak maguk a ”headlinerek”. Tökéletes fellépéseikkel meghálálták mindazt a fáradságot, amelyet a szervezők egy éven át fektettek a rendezvény előkészítésébe. Konkrét kifogásom a szervezésre nincs. A hangzás kiváló volt, a biztonsági szolgálat korrekt és nem bunkó, a fesztiválhangulat és a látogatók közötti viszony pedig pozitív és barátságos. Dicséret illeti a rengeteg ”chill-out” zónát is, amelyet kialakítottak, hiszen éppen ez a fesztivál egyik fő előnye a többivel szemben. Jövőre azt kívánom nekik, hogy rendezzék a viszonyukat a várossal, találjanak konkrét szponzort, és ennek nyomán bővüljön és javuljon a fesztivál line-upja. Zágráb nagyon vendégszeretőnek bizonyult, a Funk hostel színvonalas volt, a háromórás vonatút pedig nem is vészes. Ha az Exitnek ott az erőd, a Terraneónak a tenger, az INmusic Zágrábbal és annak ellenállhatatlan világvárosi vonzerejével büszkélkedhet. Mi, szlovének viszont még mindig nem vagyunk képesek felmutatni hasonló fesztivált (a műfajra fókuszáló MetalCampet leszámítva)…. Talán húsz év múlva más lesz a helyzet.
Setlista
Franz Ferdinand:
1.) Michael
2.) Do You Want To
3.) Right Thoughts! Right Words! Right Action!
4.) No You Girls
5.) Tell Her Tonight
6.) Walk Away
7.) Brief Encounters
8.) The Dark of the Matinée
9.) The Fallen
10.) Scarlet Blue
11.) Can’t Stop Feeling (betét: ”I Feel Love” Donna Summer )
12.) Take Me Out
13.) Ulysses
14.) Trees & Animals
15.) 40′
16.) Outsiders
17.) This Fire
New Order:
1.) Elegia
2.) Crystal
3.) Regret
4.) Ceremony
5.) Age of Consent
6.) Isolation (Joy Division-feldolgozás)
7.) Krafty
8.) 1963
9.) Bizarre Love Triangle
10.) True Faith
11.) 586
12.) The Perfect Kiss
13.) Blue Monday
14.) Love Will Tear Us Apart (Joy Division-feldolgozás)
ráadás:
15.) Temptation
Mando Diao:
1.) Dalarna
2.) God Knows
3.) Welcome Home, Luc-Robitaille
4.) Your Lover’s Nerve
5.) Song For Aberdeen
6.) All My Senses
7.) Down In The Past
8.) You Can’t Steal My Love
9.) Mean Street
10.) Mr. Moon
11.) Sheepdog
12.) Long Before Rock’n’Roll
13.) Gloria
ráadás:
14.) If I Don’t Live Today, Then I Might Be Here Tomorrow
15.) Dance With Somebody
Gogol Bordello:
1.) Ultimate
2.) Sally
3.) Wonderlust King
4.) Tribal Connection
5.) Supertheory of Supereverything
6.) My Companjera
7.) Start Wearing Purple
8.) Immigraniada (We Comin’ Rougher)
9.) Pala Tute
10.) Break The spell
ráadás:
11.) Alcohol
12.) Your Country
13.) Super Taranta
Képgaléria
