Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 2/5
A „Xanadu” az azonos című, Robert Greenwald rendezte film zenei alapja. Bár az Electric Light Orchestra diszkográfiájának rendes tagjaként tartják számon, nem hivatalos ELO-album, hanem közös projekt Olivia Newton-Johnnal, a népszerű énekesnővel, filmszínésznővel és az 80-as évek eleje egyik legkívánatosabb nőjével (a rajongók valószínűleg a „Grease” című filmben, John Travolta oldalán nyújtott alakításáról emlékeznek rá a legjobban).
Ennek megfelelően teljesen kommersz vállalkozásról van szó, amely a pop, a pop rock és a diszkó keverékével ma már többé-kevésbé meglehetősen archaikusan szól, noha akad rajta néhány nagyon jó szerzemény is, természetesen a régi ismerőseink tolmácsolásában, akiknek rettentően megtetszett a sztárok reflektorfénye. Aki a korába helyezve szemléli ezt a lemezt, amikor az ELO a kereskedelmi szempontból legsikeresebb zenekarok közé tartozott, az megérti, miért távolodtak el rajta az art rockos időktől jobban, mint valaha, és miért süllyedtek el teljesen a diszkóban és a popban. A „Xanadu” sokat ártott a komoly rockbanda hírnevüknek, és elvitt néhány régi rajongót is, de egyúttal újra megerősítette őket a minőségi pop rock mestereiként.
A meglepően szórakoztató diszkókísérlet, a „Discovery” (aki akarja, „Disco?Very”) után Jeff Lynne és bandája karrierje csúcsán állt, és a nevük önmagában, bárhol megjelentek is, elképesztő összegeket hozott. Nem csoda hát, hogy Lynne ekkor felkérést kapott, hogy írjon zenét a Xanadu című filmes romantikus musicalhez.
Az album zenéjének első felét John Farrar szállította, a nagyra becsült zenész és producer, akit leginkább a The Shadows egykori tagjaként ismernek, de egyébként olyan fickó, aki egész halom slágert írt Newton-Johnnak. A lemez dalainak első fele így Newton-John és kísérőzenekara énekes előadásában szól, a második fele viszont teljes egészében az ELO kezében van (kivéve a címadó dalt, ami közös munka gyümölcse). Ennek megfelelően nagy stílusbeli szakadék tátong a két fél között. Míg Newton-John a megszokott, de rendkívül meggyőző csábító nyuszilány szerepét játssza, többnyire könnyed jazz, sanzon, pop és r’n’b elemeket felvonultató hangszerelések között sétálgatva, az ELO a szimfonikus hangzás, a rock, a diszkó és a pop keverékével gondoskodik az album kihívóbb, energikusabb töltetéről. A lemezen egész sor sláger szerepel (mindkét előadótól), valamint a címadó dal, amely közös projekt és ultrasláger volt.
Newton-John öt dala az igazi rockereknek kétségkívül nem sok ízt kínál, a pop- és r’n’b-rajongók viszont sok mindent találnak bennük. Közülük a legjobb a csábítóan romantikus „Magic”, a könnyed jazz és az r’n’b hatásos keveréke, amely Newton-Johnnak karrierje egyik legnagyobb slágerét hozta. A többi dal kevésbé érdekes, de még mindig rendkívül vonzó minden pop-gurmé és megjavíthatatlan romantikus számára. A „Suddenly” közös duett Cliff Richarddal, amely minden érzékeny lelket meghat majd a két énekes jó teljesítményével és a kitűnő zenekari hangszerelésekkel.
A „Dancin” meglehetősen érdekes gyümölcse az együttműködésnek a közismert hard rock/pop rock szatirikusokkal, a The Tubes-szal. Míg a dal első fele Olivia hangjával még a legközelebb áll a kabaréjazzhez, a The Tubes a folytatásban szinte hard rockos tételt farag belőle, egy halom borzas riffel. A rockzene kedvelői itt jönnek ki először a számításukból. A „Suspended In Time” nyálas ballada minden könnyed szívűnek, a „Whenever You’re Away From Me” pedig vokális duett Gene Kellyvel, amely leginkább azokat fogja meghatni, akik még az 50-es évek fekete-fehér musicaljeinek idejében élnek, amikor Kelly úr volt a legnagyobb sztár. Semmi olyasmi, ami megmozgatná a szürke agysejteket, vagy felébresztené az „állatot” az emberben, de ha ma még készülne ilyen minőségű, szívből jövő pop, szívesen aláírnám, hogy a támogatója vagyok.
Az ELO-félidő az, amely sokkal érdekesebb lesz minden rockerlélek számára, még ha az ELO ebben a karrierszakaszban, mondjuk úgy, népiesen szólva „leegyszerűsödött”, és belevetette magát a pop rock és a diszkó vizeibe, ahol a csábító szimfonikus hangszerelések mestereiként ugyan legalább olyan meggyőzőek voltak, mint egykori, kísérletezőbb időszakukban, de a régi art rockos idők mélysége hiányzik. Az „I’m Alive” dallamos zenekari hangszereléseivel (az organikus vonósok hangzásukban ekkorra már a múlt részei voltak) és azonnal megfogó refrénjével szinte az ELO-pop rock-sláger archetípusa. A zenekari hangszerelések természetesen Lynne és Tandy szintetizátorainak termékei. Ez is lehetett volna egy újabb ELO-klasszikus, ha Bevan dobjai nem szólnának egy kicsit túl generikusan, úgyhogy a hallgatónak néha az az érzése, mintha dobgép ülne a helyén.
A „Don’t Walk Away” remek ballada, egy a sok közül a pályafutásukban, de a maga módján csábító. Lynne éneke az erőteljes kísérő harmóniákkal párosulva mindig garancia a magasztos, romantikus-drámai hangulatra. Csak a megszokott gitárjátékát hiányolhatjuk, amelyet a produkció szándékosan teljesen a háttérbe szorít. A „The Fall” romantikus zenekari hangszereléseivel, szellemes szintetizátoreffektjeivel és Lynne kiváló énekteljesítményével akár olyan klasszikuson is ott lehetne, mint az „Out Of The Blue” (1977).
Az „All Over The World” sláger a címadó mellett a legjobb az album mind az öt ELO-dala közül. Itt van minden elegy, ami az ELO-ból nagy stadionok attrakcióját csinálta: a magasztos romantika fertőző zenekari hangszerelésekkel, beatlesös vokális harmóniák és álmodozó szintetizátoreffektek. Nélkülözhettük volna a diszkóritmust fenntartó tömérdek tapsolást, mert kicsit olcsón hangzik, de ebből nem lesz baj. A nagy finálé pedig a címadó dal, amely a legnagyobb kislemezslágerük lett, és az egyetlen ELO-dal, amely felért a brit lista első helyére. Ez az ELO és Newton-John közös munkája, aki az éneket viszi, míg Lynne a kísérővokálokat énekli. Elég szórakoztató kísérlet, amely a refrén után még az ABBA-ra is rácsap egy kicsit. Olivia hangja meglepően jól illik a drámai zenekari hangszerelésekhez és a diszkóritmushoz.
Ha a „Xanadu”-t nem rendes ELO-albumként, hanem csak filmzeneként fogjuk fel, rendkívül szórakoztató pop kísérlet, és az egyik jobb filmzenei felvétel. A „Xanadu” az viszonylag szacharinos első fele ellenére, amelyet a pop-rókanőnek tartottak fenn, aki szintén karrierje csúcsán állt, mindazokat kielégíti, akiket a „Discovery”-n bekövetkezett teljes pop rockos irányváltás nem riasztott el az ELO-tól. Maga a film állítólag nagy bukás volt, ez a zenei anyag viszont nagy sikert aratott, és dupla platinalemez is lett. Jóval később, 2007-ben meglepően sikeres feldolgozás követte Broadway-musical formájában. Az ELO számára ez az érdekes filmes kísérlet kétségkívül a sztárdekadencia csúcsát jelentette, és ezzel egyúttal a minden idők egyik legjobb art rock zenekara végének fokozatos kezdetét is.
Felállás
5-9: ELO
Jeff Lynne – ének, gitár, billentyűs hangszerek, kísérővokál
Richard Tandy – billentyűs hangszerek
Kelly Groucut – basszusgitár, kísérővokál
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
5: ELO & Olivia Newton-John
1-5: Olivia Newton-John – ének
7: Olivia Newton-John – ének / Cliff Richard – ének
8: Olivia Newton-John – ének / The Tubes – hangszerek
10: Olivia Newton-John / Gene Kelly – ének
Produkció
Jeff Lynne, John Farrar
Dallista
1.) Magic
2.) Suddenly
3.) Dancin’
4.) Suspended In Time
5.) Whenever You’re Away From Me
6.) I’m Alive
7.) The Fall
8.) Don’t Walk Away
9.) All Over The World
10.) Xanadu
Az album hossza: 41:34
