Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hawkwind
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 42:17
Értékelés: 4.5/5
Az „X in Search of Space” a brit spacerock-úttörők, a Hawkwind második stúdiólemeze, és a mai napig az egyik legismertebb és legjobban tisztelt albumuk, hiszen sok szempontból ez határozta meg, és ez alapozta meg a hangzásvilágukat a későbbi évtizedekre. A Hawkwind mindig azok közé a bandák közé tartozott, amelyeknek folyton gondjuk akadt a tagcserékkel, így nem volt meglepő, hogy még az „X in Search of Space” megjelenése előtt két basszusgitárost is leváltottak: John A. Harrisont és Thomas Crimble-t. Az utóbbi helyére Dave Anderson érkezett, a német krautrockerek, az Amon Düüll II tagja, aki – miután néhány elektromosgitár-betéttel is hozzájárult a lemezhez – szintén távozott még az album megjelenése előtt.
A basszusgitáros-gondok egy időre véget értek azzal, hogy Lemmy beszállt a következő Hawkwind-albumra, a „Doremi Fasol Latido”-ra (1972), de az már egy másik történet. Az elektronikus újító billentyűs, Dik Mik Davies szintén átmenetileg otthagyta a Hawkwind-hajót, így az távollétére felvették Del Dettmart is, aki a szintetizátorokon semmivel sem volt kisebb „elektronikus terrorista”. Huw Lloyd-Langtonnak, a gitárosnak, aki egy évvel korábban még megcsillogtatta tudását az azonos című Hawkwind-debütalbumon, egy rossz LSD-élmény miatt kellett búcsúznia, amelyet a „hippi” Isle of Wight fesztiválon, a Woodstock brit változatán szerzett.
Dave Brock, a gitáros, énekes, alapító tag és a banda főnöke (a vokálban ekkor nem hivatalos vezetőként Nik Turner szaxofonos/fuvolás is társult hozzá) a Hawkwind megalapításával olyan zenét akart csinálni, amitől a hallgató úgy „betéphet”, hogy ehhez semmilyen valódi bódítószerre nincs szüksége. Az „X in Search of Space”-en Dave terve, amely a debütalbumon még sok helyütt tele volt blueskompromisszumokkal, termékeny talajra hullott, és újabb elszakadást jelentett a space és acid rock „kozmikus galaxisa” felé, ahol a pszichedélia, az avantgárd és a protopunk vad elemei az elektronikus hullámzások, a barbár ritmusszekciók és az őrült gitárimprovizációk kaotikus kollázsává álltak össze. Ez nem az a zene, amelyhez „betépve” kellene lenned, ha igazán át akarod élni, de hallgatás közben könnyedén megkaphatod az ambient „lövést az érbe”, anélkül hogy közben tönkretennéd az egészséged és részletekben halódnál.
Az album a majdnem 16 perces spacerock-elszállással, a „You Shouldn’t Do That”-tel nyit, ahol az avantgárd improvizációké a főszerep, széttört ritmusokkal és őrült elektronikus textúrákkal, amelyek űrhajók fel- és leszállására emlékeztetnek. A világűrbeli káosz kiteljesedéséről főként Brock és Anderson megvadult gitárvariációi gondoskodnak, amelyeket időnként Nik Turner acid-jazzes szaxofontámadásai szakítanak meg. Bár teljesen instrumentálisnak hangzó odüsszeiáról van szó, közben mégis hallani Brock és Turner furcsa vokalizációit, amelyek tovább fokozzák az általános kaotikus hangulatot. A protopunk ritmusvonal, amely a következő években olyan jellegzetes lett, itt már felismerhető volt, vagyis jelen volt még Lemmy érkezése előtt is.
A „You Know You’re Only Dreaming” nem túl sikeres kísérlet arra, hogy a banda egy rendes szerkezetű, azaz eleje-vége számot rakjon össze, hiszen gyorsan átcsap egy újabb pszichedelikus-protopunk káoszba, disszonáns elektronikus variációkkal és őrült szaxofonpasszázsokkal. A legérdekesebb az egészben, hogy a szám tartalmaz egy gitárfrázist, amelyet a Hawkwind – magával a hangulattal együtt – a Steve Miller Band klasszikusától, a „Jackson-Kent Blues”-tól kölcsönzött, ami nem meglepő, hiszen Brock több ízben is említette Steve Millert az egyik példaképeként. Ezt követi a Hawkwind egész pályájának egyik legismertebb és legkedveltebb alkotása, a spacerock-klasszikus „Masters of the Universe”, amely a mai napig nem hiányozhat egyetlen koncertjükről sem. A paranoid intrót, amely szirénavijjogással jelzi az általános kozmikus apokalipszist, hamarosan félbeszakítja egy vicsorgó gitárfrázis és egy a korhoz képest brutális és koszos ritmusszekció. Egyetlen más szám sem fogja meg ilyen jól a Hawkwind lényegét az albumon, így nem csoda, hogy hamar koncertkedvenccé vált. Az acid rock, a hard rock és a protopunk elemei vad kozmikus táncba kezdenek, amelyen keresztül valahonnan a „világűr mélyéről” egy pszichedelikus ének hatol át. Érdekes, hogy a „Masters of the Universe” szövege az egyetlen az albumon, amely valóban a sci-fi témákhoz, illetve a világűrhöz kötődik, még ha kissé antropocentrikus is, mintha a banda tagjai szinte középkori módon meg lennének győződve arról, hogy az ember a világegyetem lényege.
A „We Took the Wrong Step Years Ago” kellemes, pszichedelikus-pasztorális folkballada, Brockkal az énekmikrofonnál és a 12 húros gitáron, amely társadalomkritikus szövegével is egy időre megszakítja az általános kozmikus káoszt. Az „Adjust Me” általános csapatimprovizáció, ahol minden a puszta véletlenre van bízva. Itt minden hangszerelési „fizikai törvény” érvényét veszti, és a disszonáns káosz ismét teljesen szabad utat kap a kozmikus ködök felé tartó féktelen utazása során. A „Children Of the Sun” ezzel szemben szép kísérő akusztikusgitár-dallamot tartalmaz, amelyet közben egy határozott frázis és Turner álmodozó éneke szakít meg, bár összességében ez is egy újabb tökéletes kozmikus elszállás.
Az album újrakiadásának bónuszszámai a „Born To Go”, valamint a híres „Silver Machine” kislemez A- és B-oldala. A „Seven By Seven” az előbb említett kislemez B-oldala volt; vad fuvolaimprovizációkkal szolgál, miközben a hangsúlyosan agresszívabb basszusvonalak már érzékelhetők, hiszen a basszusgitárnál már az új tag, Lemmy Kilmister állt. A néhai énekes és költő, Robert Calvert szenvedélyes énekstílusa jól megfér a protopunk ritmikai kilengésekkel, a pszichedelikus gitárszóló pedig egyenesen Brock egész pályájának egyik legjobbika. Lemmy a Hawkwind örökzöldjén, a „Silver Machine”-en énekesként is megmutatja magát, amely a Master of the Universe” mellett talán a legismertebb Hawkwind-szám egyáltalán. Ez a változat – akárcsak a protopunk nóta, a „Born To Go” – élőben készült a The Roundhouse nevű teremben, így nem csoda, hogy a produkció hangzása a szokásosnál is koszosabb. Lemmy szokatlanul tiszta, de így is már felismerhető, kissé füstös hangja a Hawkwind-történet egyik legkeményebb alkotásán jóval másképp szólt, mint ahogy a többség megszokta hallani a későbbi Mötorhead-időkből.
Az „X in Search of Space” a végső spacerock-album, amely a hallgatót egy szempillantás alatt a legőrültebb hangzásötletek sztratoszférájába lövi ebben a galaxisban, így nem csoda, hogy hamar a friss progresszívrock-alműfaj egyik alapkövévé vált. Ettől az albumtól kezdve Dave Brock és bandája a spacerock-univerzum vitathatatlan urai voltak, és ez a mai napig így van. A Hawkwind ugyan soha nem tartozott a progrock-virtuózok „első osztályába”, és hangszeres tudásban sem voltak különösebben tehetséges egyéniségek, de egységes bandaként képesek voltak egyedi és felejthetetlen hangulatot teremteni. Az „X in Search of Space” figyelmes hallgatása közben valóban elpárolog minden „józan”, racionális érzékelés, hiszen a Hawkwind űrhajójára felszállni mindig azt jelenti, hogy a tudatalatti diadalmaskodik az értelem felett.
Felállás
Dave Brock – elektromos gitár, 6 és 12 húros akusztikus gitár, ének, szájharmonika, billentyűs hangszerek
Nik Turner – szaxofon, fuvola, ének
Del Dettmar – szintetizátor
Dik Mik (Michael Davies) – szintetizátor
Dave Anderson – basszusgitár, akusztikus és elektromos gitár
Terry Ollis – dob
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK A BÓNUSZSZÁMOKON:
Robert Calvert – ének
Lemmy (Ian Kilmister) – basszusgitár, ének a Silver Machine-en
Simon King – dob
Produkció
George Chkiantz és a Hawkwind
Számlista
1. You Shouldn’t Do That (15:43)
2. You Know You’re Only Dreaming (6:33)
3. Master Of The Universe (6:15)
4. We Took The Wrong Step Years Ago (4:48)
5. Adjust Me (5:45)
6. Children Of The Sun (3:13)
Bónuszszámok az album 1996-ban megjelent újrakiadásáról:
7. Seven By Seven (5:21)
8. Silver Machine (4:39)
9. Born To Go (5:05)
