Szerző: Primož Novak
Előadó: Arch Enemy
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 50:16
Értékelés: 3/5
A svéd melodikus death metal csapat, az Arch Enemy az elmúlt években hihetetlen hírnévnek örvend. Bár úgy tűnt, hogy Angela Gossow távozása után csökkenni fog a népszerűségük, a dolgok még jobbra fordultak. Alissa White-Gluz, a kanadai származású énekes belelépett a nagy cipőbe, és több mint meggyőző volt. Az Arch Enemy-albumok eladásai nem estek vissza, a koncertek pedig ennek megfelelően telt házasak. Az első lemez, amelyen bemutatkozott (War Eternal, kritika ITT), jól fogadták. Érdemi változást igazából nem lehetett érezni, csak Alissa szeretett volna bővíteni a vokális palettán az alkalmankénti dallamos énekkel, amit már a The Agonistban is csinált. Az együttes közben új gitárost is szerzett, a hatalmas Jeff Loomis (Nevermore, Conquering Dystopia) személyében, aki a modern metalgitárosok egyik legelismertebbike.
A lelkesedés leírhatatlan volt, hogy Jeff Loomis Michael Amott mellett részt vesz az új Arch Enemy-album megírásában, de ez végül nem következett be. Amott azt mondta, hogy Loomis stílusa, ami a Nevermore sajátossága volt, nem illik az Arch Enemyhez, így az albumot ezúttal is Michael Amott írta egymaga, aki a producere is a lemeznek. Loomisnak a végén engedélyezett pár szólót. Michael kétségkívül tapasztalt dalszerző és kiváló gitáros, de öccse, Christopher Amott segítsége nélkül, aki a Khaos Legions album után távozott, egyszerűen már nem tud friss és újszerű lenni, ami a War Eternalon erősen érezhető volt. A fiatalabb Amott közben feltámasztotta az Armageddont, amellyel megmutatta, hogyan szól a cicomátlan, ósdibb iskolájú melodikus death metal. Az Arch Enemy viszont nem szólhat így, mert szükségük van a pompára és a fülbemászóságra, hogy a hallgatók szélesebb tömegeit megfogják.
Ha rátérünk a lemezre: a Will To Power a Set the Flame to the Night című dallamos, hangszeres introval indul, amely kicsit még a Khaos Legions bevezetőjére is emlékeztet. Ahogy várható, a Will To Power a The Race-szel robban be, gyorsan és ütősen, erős ritmusszekcióval és gitárokkal, amelyek a szólórészben érik el a csúcsot. A dal agresszivitásának hangsúlyozására az Arch Enemy hardcore-os hangulatú refrént tesz hozzá. White-Gluz hangja ennek megfelelően erős és dühös. A kezdés szolid, de elég hamar kiderül, hogy túlzott ambíciók nem voltak, ami a következő jellegtelen dalnál, a Blood in the Waternél meg is mutatkozik. Amott és társai igyekeztek ugyan változatos albumot csinálni, de egészében a dolog egyszerűen nem győz meg. Persze akad egy-két fényes pont: sokat ígér az első kislemez, a The World Is Yours, amelyet egy émelyítően édes rész ront el, de a többi viszonylag élvezhető. Ez viszont nem igaz a The Eagle Flies Alone-ra, ami közhelyesen és patetikusan szól, a refrén pedig még közhelyesebb szöveggel emelkedik ki, amit akár az Ektomorfnak is tulajdoníthatnánk. Itt az is kiderül, hogy az Arch Enemy az utóbbi albumokon előszeretettel ismétli a saját receptjét, ami a sing-along refrénekre épül. Szerencsére a monotonitást virtuóz szólókkal és különféle dallamokkal törik meg, ami az együttesnek mindig is a sajátossága volt, és némi reményt is ad a jövőre nézve.
Pár dal után több mint nyilvánvaló, hogy az Arch Enemy nem akar többé bonyolítani vagy kísérletezni. A patetikusság csúcsát az album természetesen a balladás hangulatú Reason to Believe-vel éri el, amelyben White-Gluz megmutatja, milyen szépen tud énekelni, ez aztán átmegy a régi zenekara, a The Agonist stílusú „sikítozásba”. Na, utána feltűnik a remény. A First Day in Hell a Slayerre emlékeztető introval gitárban erős, ami azt az érzést kelti, hogy az együttes nem csak a refrén fontosságán dolgozott. A rövid hangszeres Saturnine után az Arch Enemy egy kicsit hosszabb dalt kínál, a Dream of Retributiont, amelynek jó potenciált ad a dallamvilága, de a vége felé az egész túl repetitívnek és vontatottnak hat.
A tömegtermelés segítségével a zenekar még az epikusságra is adott valamit, így alkalmanként zongora és különféle zenekari hangszerelések is megjelennek. Ez különösen kiemelkedik a záródalnál, az A Fight I Must Win-nél, ami határozottan fényes pontja ennek a szikkadt albumnak.
Produkciós szempontból az album erős, az előadás kétségkívül kiváló, a gitárok még mindig minden csúfondárossággal kitűnnek, a dob dinamikus, bár pillanatokra kicsit túl power metalos, a basszus jó támasza a gitárnak, az ének pedig szintén megfelelően erős. A gond csak az, hogy a dalok kiszámíthatók és ötlettelenek. Ráadásul feltűnik néhány filler is, ami megerősíti, hogy az albumot elég sietősen írták meg. A hangzásra sem lehet panaszom. Jens Bogren (Kreator, Amon Amarth) ismét kiváló munkát végzett.
Az együttes új rajongóinak az album mindenképpen testhezálló lesz, a régebbi motorosok viszont azt fogják érezni, hogy az Arch Enemy tagjainak egyszerűen elfogyott az ihletük és a valódi ötleteik, így aztán egy jellegtelen, hamar elfelejthető kiadványt hoztak létre, amelyből a fényes pillanatok csúnyán hiányoznak. Nem lenne már ideje, hogy Christopher Amott visszatérjen a bandába, és az ötleteivel feldobja a muzsikát? Egyelőre inkább úgy tűnik, hogy a zenekar előbb dob piacra egy divatruha-kollekciót …
Felállás
Alissa White-Gluz – ének
Michael Amott – gitár
Jeff Loomis – gitár
Sharlee D’Angelo – basszusgitár
Daniel Erlandsson – dobok
Produkció
Michael Amott, Daniel Erlandsson, Jens Bogren (utómunka)
Számlista
1.Set Flame to the Night
2. The Race
3. Blood in the Water
4. The World Is Yours
5. The Eagle Flies Alone
6. Reason to Believe
7. Murder Scene
8. First Day in Hell
9. Saturnine
10. Dreams of Retribution
11. My Shadow and I
12. A Fight I Must Win
