Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: White Widdow
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2010
Értékelés: 4/5
A White Widdow a megalakulását tekintve viszonylag fiatal formáció, hiszen 2008-ban alakult. A melbourne-i ausztrál kvintett az együttes működésének második évében, vagyis tavaly megjelent „White Widdow” debütalbumával maga a megtestesült példa arra, hogyan lehet az új korszakban is oldschool módon nekiállni a dolognak, miközben szemérmetlenül a nyolcvanas évek rádióbarát rockjából merítenek kreatív ihletet: meggyőző, kiváló minőségű dalokkal és a kvintetten belüli kémia több mint sikeres működésével, úgyhogy egyetlen ponton sem mondhatod, hogy a már feltalált dolgok steril másolgatásáról lenne szó.
A srácok a személyi igazolványuk száma alapján egyáltalán nem zöldfülűek. A „White Widdow” debütalbumként meggyőző és jól érezhető fókuszról árulkodik: nagy érettséggel kamatoztatják a szerzői tehetségüket a csábító, kompakt dalok megformálásában, a csúcspontokat pedig rendkívül fertőző, ultradallamos refrének adják. A produkció kristálytiszta, a gitárfrázisok az alapvető háttértámasz szerepében vannak, amelybe az együttes követte AOR-elvnek megfelelően belesimul Jules Millis dinamikus éneke. Utóbbi minden helyzetben kiválóan megállja a helyét. Mindenekelőtt pedig az együttes tudja, mekkora ereje és hatása van a nagyon vibráló hangulatnak, amit a refrénekben „crescendóval” kamatoztat, az alapéneket mesterien látva el többszólamú, harmonizált kísérővokálokkal (a Change Of Passion refrénje a kiváló vokális harmóniáknak köszönhetően igazi libabőrt csal a hátadra).
A billentyűk használata a múlt korszak igazi hangulatát idézi, azt, ami a klasszikus AOR-bandák hangzását jellemezte a Giuffriától, az Airracetől és a Signaltól kezdve a klasszikus „skandi” AOR/melodic rock zenekarokig, mint a 220 Volt, a Renegade vagy a Treat; párhuzamok lehetségesek a kanadai Aldo Novával is, ezen a ponton pedig említésre méltó az ausztrál kolléga, Rick Springfield is, aki hasonló szintihangokkal látta el klasszikus albumait a nyolcvanas években. Az albumon van némi fátyolszerűség, amely végig „west coast” Survivor-nosztalgiát ébreszt. Enzo Almanzi kiválóan képzett gitáros, aki sok tudást Eddie Van Halen (Van Halen) és George Lynch (Dokken, Lynch Mob) úttörő munkásságából merített, és ezt forrón olajozott gitárszólókban tudja kamatoztatni. Ezek a szólók semmiképp sem hivalkodóak, és végig megőrzik a nagyon dallamos, vibráló hangulatot, valamint az anyag erős kompaktságát ezen a stúdiódebütön.
Hiába záporoznak a szellemes kikacsintások az AOR-gyökerű bandák felé, ki kell emelni, hogy a White Widdow azon kevés új zenekar egyike, amelynek ez rendkívül sikerült és meggyőző módon sikerül. Tolakodást vagy közvetlen másolást sehol sem érezni. A „White Widdow” végig hitelesen szól, vagyis a srácok egy pillanatig sem csinálják félvállról.
A „White Widdow” kiváló kiindulópont és igazi alapkő, amelyen az együttes magabiztosan és gondtalanul csiszolhatja és fejlesztheti tovább a zenei irányvonalát. Kivételes szerzői tehetségről, ötletességről, szellemességről, erőről és tudásról tanúskodik a dallamos AOR-rock csábításának hajszolásában, ami elsőre hallgatva is bőr alá kúszóan fertőz. A patetikusság érzése, amelyet a versszakok alapvetően triviális mondanivalója kelt, soha nem billenti át az album teljes hangulatának súlyát a nyafogós, cukrozott tartalom érzetébe!
Ez a debüt kiváló, a srácoknak pedig még vannak kreatív tartalékaik! Ezért meggyőződésem, hogy a White Widdow a jövőben a debütalbum hangzását még tovább „lecsiszolja”, és továbbfejleszti. Nehéz kiemelni az album csúcspontjait, mert minden pontja ennyire kidolgozott, beleértve a kihívóan kacér Broken Hearts Won’t Last Forever című dalt is. A refrének olyan szerencsés megszerkesztése mellett, ahogy az album dalai hozzák, és amiben éppen a záró trió, a One More Day, a Change Of Passion és a Fire & Ice emelkedik ki, egy ilyen debüt hallatán világos, hogy az AOR mint a régmúlt idők műfaji ereklyéje az új évezredben is egyértelműen jelen lévő szereplője marad a rockszíntérnek.
Felállás
Jules Millis – ének
Enzo Almanzi – gitár
Xavier Millis – billentyűs hangszerek
Trent Wilson – basszusgitár
Jim Naish – dob
Produkció
Martin Kronlund (keverés és maszterelés)
Számlista
01. Shoukai (Intro)
02. Tokyo Rain
03. Broken Hearts Won’t Last Forever
04. We’ve Got The Wings
05. Cross To Bare
06. Don’t Fail Me Now
07. Spirit Of Fire
08. Shadows Of Love
09. One More Day
10. Change Of Passion
11. Fire & Ice
