Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Coverdale, David
Kiadó: Purple Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 38:18
Értékelés: 3.5/5
A legendás énekes, David Coverdale a Deep Purple 1976-os felbomlása után rövid életű szólókarrierbe kezdett. Coverdale, akit a szólópálya elején még mindig megviselt a hard rock bajnokainak szomorú széthullása, hamar hosszú távú társra lelt a blues rock gitárvirtuóz Micky Moody (ex-Juicy Lucy, Snafu) személyében, és vele vette fel az énekes első szólóalbumát, amely a „White Snake” címet kapta. Bár ma leginkább arról ismert, hogy ez adta a nevét Coverdale híres blues/hard rock zenekarának, a Whitesnake-nek, megjelenésekor széles körben figyelmen kívül hagyott teljesítmény volt, pedig számos igazi hard rock gyöngyszemet rejt.
Coverdale-t és Moodyt a „White Snake” felvételein a kultikus Deep Purple- (és később Rainbow-) basszusgitáros, Roger Glover, valamint a remek alkalmi dobos, Simon Phillips (Toto) kísérte. A hammondorgonát és az ütős hangszereket Tim Hinkley kezelte. Az örök jó fej Glover a basszusgitározás és a vokálozás mellett az album producere is volt, így régi haverjának dupla szívességet tett.
Az album megjelenésekor alacsony profilú volt, és csak akkor kapott nagyobb figyelmet, amikor Coverdale karrierje a Whitesnake-kel kereskedelmi értelemben igazán kivirágzott. A dalok többsége David közmondásosan remek hangjának szárnyán – amelyből soha nem hiányzik az erotikus hév és a melankólia – a bejáratott blues/hard rock ritmusoknál marad, miközben Moody nagyvonalú gitárimprovizációival ragyog, amelyek kulcsfontosságúak voltak a korai Whitesnake hangzásvilágának kialakításában.
A „Lady” eléggé eleven nyitány, boogie-ritmusokra építve, miközben Coverdale kacér hangját csábító női háttérvokálok és szaxofonbetétek kísérik. A szövegek sosem voltak David erősségei, így nem volt szokatlan, hogy az albumain (különösen később a Whitesnake-kel) a dalok kilencven százaléka ilyen-olyan szerelmi vagy (pusztán) erotikus kalandokról szólt. A szívszorító ballada, a „Blindman” is, az album egyik legjobb pillanata, amely a lelki inspirációját kétségkívül a Deep Purple-klasszikus „Soldier Of Fortune”-ből meríti, egy újabb szerencsétlen találkozást mesél el egy végzetes asszonnyal, de az ifjúkorban elszalasztott lehetőségeket is. Moody megrázó gitárszólóját még a női háttérvokálok sem tudják megvigasztalni, és remekül illeszkedik David szívet tépő énekteljesítményéhez és Phillips masszív dobáttöréseihez. A „Blindman”-t később a Whitesnake újra felvette a „Ready an’ Willing” (1980) albumra.
A „Goldies Place” meglehetősen minimalista blues rocker, kissé spiritusz-ízű központi gitártémával és lelassított ritmussal, amelyet alaposan feldúsít a pajkos szaxofon, a női vokalizálás és Coverdale szenvedélyes éneklendülete. A „Whitesnake” kompromisszumok nélküli kemény rocker, Moody merész gitárfutamainak blues-dallamosságával és Coverdale újabb mennydörgő énekével megáldva. A középső rész rövid gitárimprovizációja nem kevéssé kellemes meglepetés, noha a dal egészében nem kiemelkedő (a szöveg egy tízéves gyerek szintjén van), pedig David legendás zenekara róla kapta a nevét.
A funkos beütésű „Time On My Side” felépítésében és hangulatában kissé a „Come Taste the Band” (1975) néhány Deep Purple-remekére emlékeztet, és sokkal jobb teljesítmény. Itt David hangja mellett tisztán hallani Moody és Glover énektámogatását is.
A „Peace Lovin’ Man” szelíd, pacifista-szerelmes ballada gospelelemekkel, nyugodt zongorának, melankolikus gitárfutamoknak és elegáns női vokálharmóniáknak köszönhetően, amelyek Coverdale szívfájdalomtól emésztett énekét kísérik. Az eleven „Sunny Days”, ahol a határozott gitárfrázisokat pajkosan a kolompok és a szaxofonbetétek színesítik, hirtelen fordulat a „napos oldalra”, amikor David hangja egyszerre megint játékossá válik. Moody ismét kiteljesedik egy ínycsiklandó gitárimprovizációban, miközben David női barátnői újra fontos támaszai jellegzetes, erotikus énekstílusának.
A „Hole In The Sky” egy újabb kiváló elmélkedő ballada, ahol David melankolikus zongorakíséret mellett ismét magába néz, és közelebbről szembesül be nem gyógyult szívsebeivel. A „Celebration” már a címével jelzi a játékos lezárást, ahol David hancúrozó énekét eleven, szinte táncos r’n’b- és funkritmusok, szenvedélyes női háttérvokálok, szilaj szaxofon, csillogó hammondorgona-hang és erőteljes gitárfutamok kísérik. Ez a keverék rendkívül sikerült befejezést ad ebben a minden szempontból igen szolid szólódebütben.
A „White Snake” alapkő volt, amely nélkül nem léteztek volna Coverdale későbbi híres tettei a Whitesnake-kel, ezért ma mindenképp nagyobb figyelmet érdemelne a minőségi blues/hard rock minden rajongójától. Egyesek sajnos még ma is, főleg a cím miatt, összekeverik a Whitesnake első albumával, pedig Coverdale a híres zenekar megalakulásának idején még egy szólóalbumot készített, a „Northwinds”-t (1978), amelyen dalszerzőként a „White Snake”-hez képest újabb fontos fejlődési lépést tett előre.
Felállás
David Coverdale – ének, zongora, ütős hangszerek
Micky Moody – gitár, ütős hangszerek, háttérvokál
Roger Glover – basszusgitár, ütős hangszerek, háttérvokál, produkció
Simon Phillips – dobok, ütős hangszerek
De Lisle Harper – basszusgitár, ütős hangszerek, háttérvokál
Tim Hinkley – orgona, ütős hangszerek, háttérvokál
Ron Aspery – szaxofon, fuvola
Liza Strike – háttérvokál
Helen Chappelle – háttérvokál
Barry St. John – háttérvokál
Produkció
Roger Glover
Dallista
1. Lady
2. Blindman
3. Goldies Place
4. Whitesnake
5. Time on My Side
6. Peace Lovin’ Man
7. Sunny Days
8. Hole in the Sky
9. Celebration
