Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: It Bites
Kiadó: Just For Kicks Music
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3.5/5
A brit art rockos különcök, az It Bites először a nyolcvanas évek végén hívták fel magukra a figyelmet olyan albumokkal, mint a „The Big Lad In The Windmill” (1987), a „Once Around The World” (1988) és az „Eat Me In St. Louis” (1989), amelyeken a progresszív rock és a pop egyedi keverékét tálalták, és most újra köztünk vannak. Az It Bites akkoriban fiatal banda volt, amely a virtuozitás, a dallamosság és a szellemes hangzásbeli ötletek harmonikus összehangolásának saját, utánozhatatlan varázsával nyűgözött le, és ezzel kilógott a neoprogresszívek és az első generációs proggerek közül, akik a 80-as években a korabeli pop-trendekhez igazodva a fiatalabb nemzedéket is elkezdték meghódítani. Ez a nemzedék a frissen született MTV mellett nőtt fel, az MTV pedig néhány már-már leírt legendát újra népszerűvé tett. A nyolcvanas évek végén, amikor a Marillion, Peter Gabriel és a zenekar többi stílusbeli példaképe a legnagyobb kereskedelmi sikereit élte, úgy tűnt, hogy az It Bites könnyedén megtölti majd a stadionokat, és a 90-es évek eleje egyik legforróbb bandája lesz. Az igazi kereskedelmi áttörést azonban a rendkívül hűséges rajongótábor ellenére sem érték el soha. Amikor a zenekar központi alakja, Francis Dunnery, a karizmatikus énekes és gitárvirtuóz 1990-ben szólókarrierbe kezdett, az It Bites sorsa évekre megpecsételődött. A 90-es évek közepén, amikor a többi tag csatlakozott Dunneryhez az egyik londoni fellépésén, ismét nekiláttak az eredeti felállás feltámasztásának, de a terv elbukott, mert Dunnery programja az Egyesült Államokban tartózkodása miatt túlzsúfolt volt. A többiek, miután az art rock iránt újra megnőtt az érdeklődés, úgy döntöttek, nélküle folytatják, és soraikba hívták Johnt Mitchellt, az egyedi stílusú gitármestert, alkalmi énekest és a modern prog világának jelenleg példátlan munkamániását, akit az anyazenekara, az Arena mellett olyan zenekarok és projektek is lekötnek, mint a Blind Ego, a The Urbane, a Kino és a John Wetton band, ráadásul tagja volt a modern neoprogresszív újhullám egyik húzónevének, a Frost*-nak is az eredeti felállásban.
Mitchellel Dunnery helyén 2006-ban sikeres nyári turnéra indultak a kultikus skót neoprogresszívekkel, a Pallasszal. Ez a felvétel ugyanennek az évnek a téli turnéjáról származik, és egy újjáéledt zenekart mutat, amely új kihívásokra éhes, és tele van a friss frontember hozta fiatalos lendülettel. Mitchell meglepően jól oldotta meg a rendkívül nehéz feladatot, hogy átvegye a néhány elég igényes énekrészt, miközben Dunnery karizmáját stúdióban nagyon nehéz lesz pótolni. Hangszeres tudása – hiszen jelenleg az egyik legkeresettebb gitáros – természetesen megkérdőjelezhetetlen, és nemcsak következetesen hozza Dunnery eredeti futamait és szólóit, hanem a saját improvizációiból is becsempész egy keveset. A másik három eredeti tag is, élükön a billentyűs virtuózzal, John Beckkel (aki a Kinóban egyben Mitchell cimborája is), és aki az aranyozott aranyozott… az aranyrészt a hangszereléseivel adja az eredeti varázsból, mondhatom, továbbra is remek formában van, és olybá tűnik, mintha soha nem váltak volna szét. Az It Bites a várakozásoknak megfelelően a három említett album legjobb számainak többségét játssza. Már a nyitó „Kiss Like Judas” (Once Around The World) is úgy szól, mintha a zenekar soha nem hagyta volna abba a fellépéseket. Mitchell különösen magabiztosan teljesít az „Eat Me In St. Louis” anyagán, amely az összes lemezük közül a legtöbb gitárszólamot tartalmazza, például az érzelmes power ballada, a „Leaving Without You”, az ambientes csemege, a „The Ice Melts Into Water” és a prog pop klasszikus, a „Still Too Young To Remember” esetében, amely valószínűleg a legismertebb daluk, kislemezen is megjelent. Énekben valamivel kevésbé meggyőző az olyan számoknál, mint a ragadósan erotikus tűzgyújtó, az „I Got You Eating Out Of My Hand” (The Big Lad In The Windmill) és a burleszkes „Plastic Dreamer” (Once Around The World), amelyek igazi Dunnery-gyerekek, és még egy adag énekesi karizmát követelnek. A felvételen egy vadonatúj szerzemény is felbukkan, a szolid power ballada, a „Playground”, amely részleges választ ad arra, milyen lesz az It Bites új hangzásvilága. Mitchell jellegzetes, kiélezett gitárfutamait, amelyek az anyazenekarára, az Arenára is jellemzőek, ötvözik a hagyományos, űrbeli billentyűhangzással és a drámai hangszeres átvezetésekkel. A szemléltetés kedvéért azt mondom, hogy ez olyan szerzemény, amely tetszeni fog a Collins-féle Genesis, valamint Peter Gabriel és Ray Wilson egyes dolgainak rajongóinak, aki utóbbi a Genesis egykori énekese volt. Mitchell talán legjobb pillanata és a felvétel egyik csúcspontja a több mint 10 perces, neoprogresszív irányultságú „Old Man And The Angel” (Once Around The World), amelyben a többiekkel együtt meggyőzően idézi meg az eredeti varázst és néhány igencsak igényes többszólamú vokális harmóniát. Ha mégis egyetlen csúcspontot kellene választanom, valószínűleg az egyik legszebb balladájukat, a „You’ll Never Go To Heaven” (The Big Lad In The Windmill) választanám, amelyben Mitchell éneke bizonyítja, hogy nem hiányzik belőle a szív, ahogy álomszerű zenekari hangszerelések és finom gitárfutamok között lebeg. A záró pop metalos „Calling All The Heroes” (The Big Lad In The Windmill), amely megmutatja, honnan erednek egyes power metalos hangszerelések, nem is lehetne találóbb befejezés. Ami a méltó előadás, a remek produkció és a működő kémia mellett szinte a legjobban meglepett, az az, ahogy a közönség átéléssel és energikusan együtt dolgozik a zenekarral. A legtöbb szám előtti bejelentéseknél és a végén kitörő ovációk mellett a közönség néhány refrént olyan lendülettel énekel vissza, mintha az It Bites a modern rádiós listák állandó vendége volna, nem pedig egy már-már elfeledett kultzenekar, amelynek a csillagok soha nem voltak túlzottan kedvezők.
Ennyi száraz év után, hír és hang nélkül egy új It Bites-kiadványról, ez az élő felvétel ízletes előétel az új stúdióalbumuk előtt. A „When The Lights Go Down” már hozott néhány részleges választ arra, mire számíthatunk a zenekartól a jövőben. Főleg pedig azt válaszolta meg, hogy nem kell túlzottan Dunnery után gyászolni, mert Mitchell méltó pótlásnak bizonyult, és igazolta a többi tagtól kapott bizalmat. Érdekes lesz látni, hogyan hatnak az ötletei az új stúdiós arculatukra, és hogy a többi zenekar miatti (túl)zsúfolt programja mellett képes lesz-e motiválni a többieket egy modern, de felismerhetően It Bites-hangzású album felvételére. Hagyjuk, hogy meglepjenek, addig pedig csorgassuk a nyálunkat ennél a remek, nosztalgiát ébresztő felvételnél.
Felállás
John Mitchell – ének, gitár
Dick Nolan – basszusgitár
John Beck – billentyűs hangszerek, akusztikus gitár, vokál
Bob Dalton – dobok, vokál
Produkció
John Mitchell & John Beck
Számlista
1. Kiss Like Judas (5.40)
2. I Got You Eating Out Of My Hand (6.08)
3. Plastic Dreamer (4.14)
4. Leaving Without You (5.52)
5. Playground (5.27)
6. Old Man And The Angel (10.27)
7. The Ice Melts Into Water (7.23)
8. Still Too Young To Remember (5.58)
9. You’ll Never Go To Heaven (7.11)
10. Calling All The Heroes (8.36)
Az album játékideje: 66:56
