Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1980
Értékelés: 3.5/5
A „Stormwatch” (1979) turné lezárultával Ian Anderson, a hancúrozó görög isten, Pán és a ravasz hamelni patkányfogó távoli leszármazottja úgy döntött, felveszi az első szólóalbumát, amellyel néhány kiábrándíthatatlan okostojásnak akarta bebizonyítani, hogy a Jethro Tull közel sem csupán másik neve az Ian Anderson Bandnek. Ehhez segítségül hívta a gyorsujjú Eddie Jobsont, az akkori idők egyik legkiválóbb multi-instrumentalistáját, aki addigra olyan legendákkal való együttműködésével szerzett hírnevet, mint a King Crimson (náluk ugyan sosem volt hivatalos tag, de segített újrafelvenni néhány hangszeres részletet a második koncertalbumukon, az „USA”-n), a Roxy Music, Frank Zappa és az UK. Eddie magával hozta Mark Craney dobost is, akivel akkoriban Jobson első szólóalbumát vették fel. Kettejükkel és a Tull akkor még újonc basszusgitárosával, David Pegg-gel (aki egyébként leginkább a Fairport Convention hosszú ideje basszusgitárosaként ismert) az oldalán Ian bevonult a stúdióba, hogy valami mást vegyen fel, mint a Jethro Tull akkori, folk rockkal átitatott hangzása. Egyszer csak rájött, hogy hiányzik egy elektromos gitáros, és meghozott egy döntést, amelyet ma már meglehetősen sajnál. Hosszú idejű Tull-cimboráját, Martin „Lancelot” Barre-t hívta meg közreműködni, eredetileg csak néhány számra. Ezzel elérte, hogy a korábbi Tull-tagok száma háromra nőtt. Martin végül az album összes dalát lejátszotta, mert a társaságban hihetetlen kémia alakult ki. Ian hátat akart fordítani az akusztikával átitatott folk rocknak, és valami, a maga idejében modernet létrehozni: elektromosított, elektronikus finomságokkal fűszerezett hard rockot. Közben a másik három addigi Tull-tagnak (vagyis John Evansnek, David Palmernek és Barriemore Barlow-nak) világosan értésére adta, hogy a szóló kísérlet végeztével ismét számít rájuk. Ekkor azonban nagy meglepetés következett. Amikor a Chrysalis kiadó vezető fejei Terry Ellis vezetésével meghallgatták az albumot, mindenáron azt akarták, hogy az „A” (az A mint Anderson) Jethro Tull-albumként jelenjen meg, ne pedig Ian szólóprojektjeként. Ellis ráadásul Ian tudta nélkül elterjesztette a hírt, hogy Jobson az együttes új tagja lett, noha az albumon hivatalosan csak mint különleges vendég működik közre. Amikor a Tull-gárda másik három tagja csak az újságokból értesült arról, hogy már nem tagjai a zenekarnak, érthetően le voltak sújtva, és Ian a mai napig sajnálja, hogy a tagságuk ilyen módon ért véget. Jobson már az elején világossá tette mindenkinek, hogy csupán különleges vendég, nem hivatalos tag, és a turné után más projektekre szeretne koncentrálni. A kár azonban megtörtént: Evans és Palmer sosem tért vissza, Iannek pedig hosszú időre le kellett mondania a billentyűk és zenekari hangszerelések természetes, őszinte hangzásáról, amely a 70-es években a zenekar védjegye volt.
Az a fő elem, amely miatt az „A” ilyen különleges kísérlet és a teljes Tull-diszkográfiában teljesen egyedi album lett, kétségkívül az androgün maestro, Jobson zenei hozzájárulása, aki az elektromos zongora hatalmas, zenekari hangzását és a korabeli modern szintetizátorokat hozta a zenekarba, amelyek fél lábbal már a 80-as évekbe léptek, miközben az elektromos hegedűje más oldalról, néhány dalon belül megőrizte azokat a folk rockos futamokat, amelyek a 70-es évek végi hangzásukat jellemezték. Részben ezért tekinthető az „A” átmeneti albumnak, valahol a folk prog rocktól a new wave elemeivel dúsított szintetikus hard rock felé vezető úton, amely a 80-as éveken át uralta a zenéjüket. Craney a maga részéről rendkívül masszív és dinamikus dobolást hozott, amilyen jazzből érkező elődjére is jellemző volt, ami nem meglepő, tekintve, hogy dolgozott a legendás francia hegedűssel, Jean-Luc Pontyval. Bár a 80-as évek kezdetén az ember a Tull eredeti varázsának teljes kiárusítására számítana a robotizált pop kedvéért (ami négy évvel később meg is történt), nem ez a helyzet: az „A”-n még számos fényes, folkkal fűszerezett gyöngyszem akad, igaz, a nagy remekműveikre jellemző kirívó kedvencek nélkül.
A nyitó „Crossfire” energikus hard rock klasszikus Tull-rendezésben, amely egy pillanat alatt felpumpálja az adrenalint a legálmosabb fejben is, finom zongorafutamokkal, Martin hatalmas gitárfinomságaival és a fuvola gyengéd dallamával, amely dinamikusan ötvözi a folkot és a hard rockot. Ian itt és (az album nagy részén) az egyik legjobb énekesi formáját hozza. Tulajdonképpen a 80-as évek jobb műveinek többsége ebből a receptből készül majd. A kereskedelmi hangvételű, energiával teli „Flyingdale Flyer”-en, amely kislemezként is megjelent, Jobson először mutatja be világosabban virtuóz szintetizátorhasználatát, amely remekül ötvöződik a szellemes fuvola- és gitárfutamokkal. Az epikus refrén Ian lírai érdeklődését mutatja a repülés iránt, amely ezúttal a hajózást váltotta fel az érdeklődési köreinek listáján. A ritmikailag kissé monoton, de felforrósodott nyomulós „Working John, Working Joe”, amelyen Ian ismét a thatcheri Nagy-Britannia társadalmi problémáit és a Nagy Testvér éber szeme alatti életet érinti, a többszólamú refrénre és egy sokszor ismétlődő, megélezett riffre épül. A kiváló, atmoszférikus Jobson-hangszerelések a billentyűkön és Ian szenvedő mártír hangszínű éneke kihúzzák ezt a szolid alkotást a szürke átlagból. Az epikus és drámai „Black Sunday”-en, amely az album egyik legszínesebb darabja, a Tull ismét kiválóan mutatja be a hard rock, az elektronikus hangok és a kelta billentyűs hangszerelések energikus keverékét. A drámai szintetizátorhangok egy szellemes tempó bevezetőjét jelzik, ahol a fuvola és a gitár között kivételes összhang uralkodik. Ian drámai énekes kifejezőereje, amelyet fűrészelő gitárfutamok és szellemes jazzes zongorabetétek támogatnak – utóbbiak Jobson UK-s idejét idézik –, igazi csemege a kelta drámák minden rajongójának. Különösen zamatos a szerzemény második fele, amikor remek, klasszikus Barre-gitárszóló szakad be, amelyhez Ian fuvolaszólója is csatlakozik, hiteles kelta melankóliát teremtve. A „Protect And Survive” újabb remek Tull-klasszikus, amely ma is időnként felbukkan a koncertrepertoárjukon. A kiváló, kelta nyitómotívum a fuvolán, amelyet vágtázó ritmus és atmoszférikus billentyűhangok kísérnek útjára, valamiféle csata előtti készülődés hangulatát teremti meg. Itt csodálhatjuk Craney felforrósodott dobgéppuskázását is. Ian itt először, rövid időre kísérletezik egy digitális effekttel, amely robotizálja a hangját, és amellyel a következő albumokon is szívesen játszadozik majd. A kihegyezett szellemeskedő, a „Batteries Not Included” az album egyik nagyobb elektronikus kísérlete, ahol az elektronikus szintik hangjai ütős ritmust és digitalizált éneket kísérnek, amelyet még ilyen szélsőséges körülmények között is könnyedén fel lehet ismerni. A hatalmas, változatos, szellemes fuvolahangokkal átitatott ritmust az elektromos hegedű remek futamai teszik még teljesebbé, amelyek kiválóan kiegészítik Martin gitárjának hagyományosan éles hangját. Az elektronikus billentyűhangok is hihetetlenül jól illeszkednek a vágtázó ritmusba. Az „Uniform” meglehetősen unalmas darab lenne, ha nem mentenék meg Jobson elektromos hegedűjének skizoid hangjai, amelyek végig valahol a hagyományos folk rock és az elektronika között lebegnek, és „egyenruhás” hangulatot teremtenek. Ez az egyik ritka pillanat az albumon, amikor Jobson hegedűje rövid időre még Ian fuvoláját is képes elhomályosítani, és már ezért is érdemes külön figyelmet szentelni ennek a dalnak. A „4.W.D. (Low Ratio)” elég különc, részben sikerült kísérlet, valahol a Dire Straits-féle pub rock és a hagyományos Tull-féle folk prog határán. A bárzongora, a funkys ritmus és a fuvolás tréfálkozás egy álmos délutáni nap hangulatát idézi. Ian éneke, amelyet a refrénben egy különleges basszus-effekten vezettek át, Barre ötletes szólója és a számos elektronikus effekt ennek a meglehetősen átlagos darabnak a fő erényei. A vidám társaság visszatér hagyományos, folk rockos mókázásához a pajkos instrumentális „The Pine Marten’s Jig”-en, ahol a vadászház felé vezető úton útközben még egy skót kocsmába is betérnek. A klasszikus folk rock mellett, amely ezúttal igen közel áll Pegg cimboráihoz, a Fairport Conventionhöz, számos érdekes ötlet is akad, amelyeket Ian fuvolája és Eddie hegedűje közötti kiváló harmóniák hoznak. Tisztán hallható Martin is jellegzetes hard rockos horogütéseivel a gitáron, valamint David basszusának dallamos kerepelése. A záró ballada, az „And Further On” újabb klasszikus kelta siratóének a legjobb hagyományaik szellemében, amelyet Ian szívszaggató éneke, atmoszférikus, zenekari zongora- és szintetizátorfutamok, valamint Martin nyers, ugyanakkor finom gitárfutamai ékesítenek, és amelyek méltó lezárását adják a zenekar történetének egyik legkülönösebb albumának.
Az „A” mostani újrakiadása örömet szerez majd a videofelvételek minden rajongójának, mert egy bónusz DVD-t is tartalmaz, rajta a teljes „Slipstream”-mel, a zenekar első hivatalos koncertvideójával. Kiváló felvételről van szó az „A”-turné egyik koncertjéről, amely ezt az egyedi és rövid életű felállást a Tull néhány legkedveltebb klasszikusának kiváló előadójaként is bemutatja. A felvételek többségét néhány rendkívül szellemes videó is kíséri, amelyek megmutatják Ian kivételes színészi tehetségét, amely gyakran az önparódia és a határtalan karizma határát súrolja. Ian így többek között alteregója, Aqualung szerepét is eljátssza az előadás nyitányán és zárásán, a névadó klasszikus előadásakor, a „Sweet Dream”-en a jóindulatú Drakula grófot, a „Too Old To Rock’n’Roll To Young To Die”-on pedig egy kéjsóvár vénembert, ami szerintem a legszellemesebb videójuk, és amelyben a teljes társaság különféle jelmezekben tündököl. A repertoár egyébként korlátozott, és szép számú klasszikustól megfosztott. Mindazonáltal a „Black Sunday” és a „Flyingdale Flyer” mellett, az „A” energikusan lejátszott darabjai mellett, a felállás a maga módján régebbi klasszikusokat is előad, például az akusztikus kelta balladát, a „Dun Ringill”-t, a „Songs From The Wood”-ot, a „Heavy Horses”-t, ahol Jobson kiváló elektromoshegedű-szólót is elhelyez, a „Skating Away On The Thin Ice Of A New Day”-t, valamint a „Locomotive Breath”-et. Bár sok kedvenc hiányzik róla, érdekes dokumentum a zenekar e rövid életű inkarnációjáról, amely a színpadon fehér, ejtőernyős anyagú, A-jelvényes melegítőben lép fel – ezek a 80-as évek divatkegyének igazi megtestesítői. Mindez azonban elhalványul annak tudatában, hogy a Tullnak a 70-es évekből még sokkal, de sokkal jobb videófelvételei vannak raktáron, amelyek mellett az ilyenek, mint a „Slipstream”, sarokba szorulnak.
Az „A” a grammys burleszk, a „Crest Of A Knave” (1987) mellett kétségkívül a teljes diszkográfiájuk egyik legszórakoztatóbb kísérlete, amely végül meglepően hallgathatónak bizonyult, és jó néhány érdekes gyöngyszemet termett. A néha-néha felbukkanó elektronikus kísérletezések ellenére (amelyek a későbbi hasonló próbálkozásokkal ellentétben úgy szólnak, ahogy kell, és nem hangzanak szintetikusan) még mindig elég klasszikus folk rockos hangzás van rajta ahhoz, hogy egészen tisztességesen lehessen élvezni. Mindez annak ellenére, hogy messze áll korábbi albumaik hiteles, népzenei varázsától. Ha Ian debütalbumaként jelent volna meg, tiszta tízest érdemelne, így azonban csupán szolid kísérlet, amely már előre jelezte a hangzás fokozatos szintetizálódását és a kreatív szempontból nehezebb időket a progresszív rock vén rókái számára, akiknek valahogy át kellett küzdeniük magukat a barátságtalan 80-as éveken. Az „A” dinamikus átmeneti album, amelyre a rajongók többsége megértéssel tud majd tekinteni, mint korának gyermekére. A fő érdem abban, hogy az album egyáltalán nem okoz csalódást, és az új hangzásvilágba való átmenet nem túl kíméletlen, Jobsont és Craneyt illeti, akik a turné végén el is hagyták a zenekart. Jobson a következő években filmes és tévés zenék írásának szentelte magát (például a Miami Vice sorozathoz), míg Craney nem sokkal ezelőtt tragikusan elhunyt egy sikertelen transzplantáció szövődményei miatt. Neki Ian, ahogy illik, az album újrakiadását is ajánlotta, amely továbbra is egyedi emlékműve az első szólóalbumának, amely sosem lett az.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár
Mark Craney – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Eddie Jobson – billentyűk, elektromos hegedű
Produkció
Ian Anderson és Robin Black
Számlista
1. Crossfire (3:54)
2. Fylingdale Flyer (4:36)
3. Working John, Working Joe (5:04)
4. Black Sunday (6:36)
5. Protect and Survive (3:37)
6. Batteries Not Included (3:53)
7. Uniform (3:34)
8. 4.W.D. (Low Ratio) (3:42)
9. The Pine Marten’s Jig (3:28)
10. And Further On (4:22)
Az album hossza: 42:46
A 2004-es újrakiadás a „Slipstream” DVD-t is tartalmazza:
1. Introduction (3:15)
2. Black Sunday (6:44)
3. Dun Ringill (2:30)
4. Fylingdale Flyer (4:02)
5. Songs From The Wood (4:54)
6. Heavy Horses (6:06)
7. Sweet Dream (4:04)
8. Too Old To Rock ‘n’ Roll Too Young To Die (5:58)
9. Skating Away On The Thin Ice Of The New Day (3:14)
10. Aqualung (8:58)
11. Locomotive Breath (7:30)
