Előadó: Cream
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1968
A Wheels Of Fire a Cream harmadik albuma, és sok szempontból az utolsó is. Két részből áll: az első stúdiófelvétel, a második San Franciscóban készült élő felvétel, és a zenekart egészen más arcában mutatja be, mint amilyenhez addig hozzászoktunk. A produkciót ezúttal is Felix Pappalardi felügyeli, a lemezen viszont eddig a Jack Bruce – Pete Brown páros járul hozzá a legtöbbel, utóbbi főleg a gyakran „bugyuta”, de azért szórakoztató szövegekért felel. Szerzőként (talán egy kicsit túl gyakran is) Ginger Baker mutatkozik be hasonlóan mókás szerzeményeivel, Clapton hatása pedig, legalábbis az album első felében, láthatóan kevés. Mindez valószínűleg az első feszültségek következménye, amelyek a Creamet akkoriban már lassan elkezdték ásni alulról.
A Wheels Of Fire valójában a zenei stílusok érdekes palettája, gyakran jazzel és a 60-as évek progresszív popjával keverve, és nem hiányoznak a „vad” számok sem, amelyek igazi jelentését egy normális ember aligha érti. Pszichedelia, a nyitó White Room kivételével, alig-alig akad. Éppen ez a szám, amelynek versszaka erősen emlékeztet a Tales Of Brave Ulysses-re, a trió egyik legnagyobb teljesítménye. Pappalardi, aki a szokásos teendői mellett brácsán kíséri a felvezetést, Clapton jellegzetes wah-szólójával együtt ismét egy fenomenális szerzeményt hoz létre. Ennek az örök Cream-klasszikusnak a teljes ellentéte a Baker „mesterműveinek” sorát nyitó Passing The Time, egy igazán furcsa darab, Gingerrel az énekes szerepében (!), ahol az álmodozásból a basszus és a dob teljesen elvadult táncába váltó ugrálás a totális káosz képét rajzolja elénk. Mellé minden gond nélkül odatehetjük a Pressed Rat And Warthog című számot, Baker újabb csodabogarát, amelynek „szövegét”, amelyet egy Monty Python-forgatókönyvben sem szégyellnének, Baker végig recitálja. Poén, nem? Ez a szám tényleg betegesen hat. Ami viszont nem mondható el az egyedülálló Those Were The Days-ről, szintén Baker konyhájából, amely nosztalgikus érzéseket ébreszt az emberben. A szám egyszerűen kiváló, ezért a fenomenális Bruce-nak és Claptonnak jár a köszönet. Az ő szólójukat, ami tulajdonképpen afféle jam, a Cream-albumok egyik legjobb pillanataként illik emlegetni. Elképesztő!! Nehéz elhinni, hogy ugyanaz az ember felel mindhárom említett számért. Hasonló vizeken evez a Deserted Cities Of The Heart is, egy dinamikus szám, szintén a már annyiszor emlegetett Bruce – Brown duó tollából. A Cream ezekkel a számokkal, amelyek szépen bizonyítják sokoldalúságukat, itt határozottan alkotóerejük csúcsán mutatkozik. A „kevésbé élvezhetők” közé tartozik az As You Said. Akusztikus darab, amelyben a hűséges társ, Ginger Baker, a hi-hatjével kicsit untat minket. Bruce is jellegzetes hangjával, amely a Cream-dalok többségét annyira meghatározta, itt elveszettnek tűnik.
Ideje lassan visszatérni a bluesra, ahol a hallgató két fantasztikus feldolgozás mellett nem mehet el szó nélkül. A Sitting On Top Of The World egy régi Chester Burnett-bluesklasszikus, amelyet Jack érdes basszusa tökéletesen megdolgoz, fölötte pedig végig Claptonra jellemző, „sírós” gitár sétálgat. És ha már ez a legendás blues-sztenderdek értelmezése is lélegzetelállító, mit lehet szólni King Born Under A Bad Sign című számához, amely szinte robban az energiától? Mindkettőnél a legtöbb érdem Jack Bruce-ot illeti, akinek éneke valóban verhetetlen. Ahogy a Politicianben is, ebben a lendületes bluesban, Brown mókásan csibészes szövegével, ahol Bruce újra uralkodik.
A Wheels Of Fire második fele négy élő felvételt mutat be, és ezek még ma is szép dokumentumai annak az erőnek, amelyet a trió a színpadon olyan tökéletesen árasztott. A hosszú improvizációk, a hihetetlen dinamika és a hármas virtuozitása, akiknek akkoriban nem akadt párjuk, szépen megmutatkoznak ebben a blues rock-kavalkádban. Egyszerű és zseniális, akárcsak Robert Johnson Crossroads című száma, amely minden bizonnyal a legjobb változat, amit a zenei világ valaha hallott. Claptonnak ezúttal teljesen elszakad a cérna, szólói az őrület örvényét teremtik meg, amelybe Jack és Ginger minden ellenállás nélkül belesodródik. NORMÁLIS?!! Egy újabb csúcspont a Spoonful, a legdurvább előadásban, amit valaha hallhattok. Epikus, majdnem tizenhét perces kiadós kifutás, ahol a hármas minden tagja a maga improvizált világában úszik. Ahogy az olyan zenekaroknál lenni szokott, ahol minden tag a maga módján „a nagy arc”, a Cream is kínál „reflektorfényes” pillanatokat, ezúttal Jack Brucenak és Ginger Bakernek. Az elsőben Bruce egy hosszú szájharmonika-szólóval szórakoztat, ami végül Ginger Toadjába torkollik, ahol utóbbi, mintha a másik kettővel versenyezne, egy hosszú dobszólóval örvendeztet meg minket. Remek befejezés ehhez a stílusában sokszínű albumhoz, amely olyan szépen vezetett végig minket ezen az őrült, krémes világon.
Felállás
Eric Clapton: gitár/ének
Jack Bruce: basszusgitár/ének
Ginger Baker: dob/ének
Produkció
Felix Pappalardi
Számlista
Disk 1.
1.White Room
2.Sitting On Top Of The World
3.Passing Time
4.As You Said
5.Pressed Rat And Warthog
6.Politician
7.Those Were The Days
8.Born Under A Bad Sign
9.Deserted Cities Of The Heart
Disk 2.
1.Crossroads
2.Spoonful
3.Traintime
4.Toad
Az album hossza: 80.50
