Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Frankie Goes To Hollywood
Kiadó: ZTT Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 64:00
Értékelés: 4.5/5
A nyolcvanas évek újhullámos mozgalmának egyik legegyedibb formációja kétségkívül az felejthetetlenül különc Frankie Goes To Hollywood volt. A zenekar még a „Welcome to the Pleasure Dome” debütalbum megjelenése előtt, főleg a korabeli média segítségével, a botrányosság és a látszólagos őrület igazi jelképévé vált, ráadásul máig nem teljesen megfejtett zenei rejtély maradt: a tagokat ugyanazzal a lélegzettel lehetne hivalkodó fanatikusnak és egyedülálló zseninek is nevezni. Az első lemez eredetileg dupla LP-ként jelent meg, jó egy órányi stílusát tekintve rendkívül színes számmal, amelyeken a nyolcvanas évek poprockjának néhány legjobb, de néhány kevésbé sikerült zenei ötlete is megszólal.
A „Welcome to the Pleasure Dome” promóciója körüli számos botrányos húzás már a lemez megjelenése előtt gondoskodott róla, hogy az album kereskedelmi sikere borítékolható legyen, kultikus státusza pedig az idő próbáját kiállva mára csak tovább nőtt, még akkor is, ha utóbb kiderült: a producer, a legendás Trevor Horn (a The Buggles és az Yes egykori énekese) jóval többet tett, mint hogy kiváló hangzást adjon a lemeznek. A hangszerelések többségét ugyanis állítólag maga Horn játszotta fel basszusgitáron, külső segítőkkel (köztük Horn két (egykori) Yes-cimboráját is megtaláljuk: Steve Howe gitárost, aki az akusztikus gitárt tette hozzá a címadó dalhoz, és a dél-afrikai gitáros Trevor Rabint), a Frankie Goes To Hollywood tagjainak hangszeres hozzájárulása pedig, a teljes erőbedobással dolgozó énekes Holly Johnsont leszámítva, csupán jelképes lett volna.
Még ha mindez igaz is, semmit sem von le a „Welcome to the Pleasure Dome” egészének a kor poprockszínterére gyakorolt jelentőségéből, ráadásul a következő FGTH-albumon, az 1986-os „Liverpool”-on már minden zenekari tag aktívan közreműködött, és ezzel az egész megváltozott. Az FGTH még a „Welcome to the Pleasure Dome” megjelenése előtt három slágert zsebelt be; a „War” és a „Two Tribes” mellett messze a legismertebb a „Relax” lett, amely a mai napig bőségesen szerepel a rádiókban. Azt viszont tudni kell, hogy mindhárom kislemezsláger érezhetően eltér a „Welcome to the Pleasure Dome” változatától.
Szép bizonyíték arra, milyen különös formáció volt az FGTH, a nyitó zenekari pompa és káosz, vagyis a „The World Is My Oyster” című bevezető, amelyben a már-már idegesítően magas operettvokálok és a szimfonikus hangszerelések áttörik a „hangfalat”, miközben Holly Johnson egyfajta titokzatos, cinikus „újhullámos” pápaként mutatkozik be. Ezt követi a közel 14 perces címadó dal, egy artrockos csemege, amelyet nem lehet beleszuszakolni semmilyen szilárd műfaji keretbe. Átható állathangokkal nyit, mintha az őserdőből szólnának, majd egy pásztorsíp hangja jön, amelyet lassan elnyomnak az elektronikus effektek. Ezután hihetetlenül ügyes átmenet következik egy finom „pop” részbe, ahol a kezdeményezést elegáns szintetizátor- és zongoraaranzsmanok, valamint dallamos basszusgitár-variációk veszik át.
A harcias hangulatú tempóváltások valamiféle sámánritmust visznek a dalba, Holly Johnson pedig különösen magával ragad a máig párját ritkító hangszínével (csak David Bowie rokonítható vele valamennyire). Steve Howe néhány rendkívül finom, lágy akusztikusgitár-improvizációt tesz hozzá, a mindenre elszánt Johnson pedig végig a jó szórakozásról és a pozitív hangulatról gondoskodik. A teljesen banális, félig szerelmes, félig kvázi pornográf szöveg, amelyben Kubiláj kán és egy szupernóva is feltűnik (valójában Samuel Taylor Coleridge híres, „Kubla Khan” című költeménye ihlette), tökéletes szimbiózisban van a ritmikailag mozgalmas zenei háttérrel, amelyben minden hangszeres kap egy kis helyet az improvizálásra. A pompa csúcsát a záró, epikus női vokális harmóniák hozzák, amelyek kivételes átvezetést adnak a fenséges, diadalmas refrénbe. Johnson nem lenne önmaga, ha a finálét nem fűszerezné epikusan bizarr méretű nevetéssel. A zenekar nevében és a címadó dal szövegében szereplő Frankie természetesen Frank Sinatrára utal. A legkülönfélébb elemek e megszelídíthetetlen kollázsa lehet bizarr, hivalkodó és túlzó, ugyanakkor ragyogó, csodálatos és egyedi is.
Az album legnagyobb slágeréről, tulajdonképpen egy egész generáció egyik legsikeresebb pop dalairól, vagyis a „Relax (Come Fighting)”-ról a mai napig számos szociológiai vita zajlik, így itt tényleg nem kell sok szót vesztegetni rá; alapvetően kiváló poprockteljesítmény dance- és szintipop-elemekkel, amely az albumváltozatban érezhetően jobban szól, mint a közismertebb kislemezverzió. Ezúttal is Johnson énekteljesítménye ragyog a legjobban, a szintetizátoros ritmikus futamok pedig a legszórakoztatóbb dance-motívumok mentén futnak, tárt kapukkal nyitva utat az ikonoklaszta refrénnek. Ez tollpehelykönnyedséggel ül meg a fülben, a kiegészítő vokális harmóniák és az elektronikus díszítések pedig gondoskodnak róla, hogy a háttérben „folyton történjen valami”. Itt rejlik a válasz arra, hogy a központi motívum a szinte banális ritmikai ismétlés ellenére sem veszít semmit rendkívüli erejéből és energiájából, amelyek együtt teremtik meg az felejthetetlen hangulatot. A „Relax” valószínűleg az első három jelölt között lenne, ha ki kellene választani egy slágert, amely meghatározott egy zenei korszakot, vagyis a nyolcvanas éveket.
Kevésbé érdekesre és ihletettre sikerült a Norman Whitfield amerikai soulzenész szerzeményének meglehetősen szellemes feldolgozása, a „War (And Hide)”, amelyet korábban Bruce Springsteen is feldolgozott, így nem éppen a legújító húzás. Az FGTH ennek a pacifista klasszikusnak a saját változatát egész sor elektronikus és ütős díszítéssel, valamint határozott basszusmenetekkel látta el, Johnson pedig néhány szaftos társadalmi kommentárt és banális énekimprovizációt is hozzátett. Annál jobb a lendületes, zenekari csemegének számító „Two Tribes (For the Victims of Ravishment)”, az album harmadik nagy slágere, átható basszusmenetekkel és szaftos gitárfrázisokkal, Johnson vokálja pedig ezúttal női háttérvokálok kellemes társaságában szól.
A „Ferry (Go)”, egy újabb feldolgozás, ezúttal Gerry Marsden, a Gerry and the Pacemakers tagjának szerzeményéből (az eredeti cím „Ferry Cross the Mersey”), rövid ballada finom zenekari hangszereléssel és Johnson érzékeny énekével, amely erősen karácsonyi zenére emlékeztet. Ezt követi az egész album legjelentéktelenebb, vagy inkább legfölöslegesebb alkotása, a „Born To Run” feldolgozása, amelyet eredetileg Bruce Springsteen írt. Ez a kifejezetten amerikai hangulatú, hazafias dal nagyon „kínosan” hat egy angol zenekar kezében. A teljes banalitástól Johnson sajátos énekstílusa, az izzó gitárfutamok és az összetett basszusmenetek sem mentik meg. Alapvetően nem rossz feldolgozás, de stílusában semmiképp nem illik a „Welcome To The Pleasure Dome”-ra. A kellemes „San Jose (The Way)” ballada kalipszóritmusával szintén meglehetősen banális és eléggé fölösleges feldolgozás; Dionne Warwick amerikai díva 1968-ban énekelte „Do You Know The Way to San Jose” eredeti címmel.
A vitatható feldolgozásoknak hirtelen vége szakad a szórakoztató, „táncos kedvű” poprockos „Wish (the Lads Were Here)”-rel, amelyet megvastagított basszusmenetek jellemeznek, ezek lovagló ritmust adnak, mellé jön a hatalmas többszólamúság és a sokatmondó refrén. A stílusbeli változatosság itt sem fogy el egykönnyen. A „The Ballad of 32” című instrumentális szám ugyanis újabb kirándulás az artrock területére: éteri szimfonikus hangszerelés, összetett gitárvariációk és elegáns akusztikus kíséret keveredik benne, amelyek együtt gondoskodnak arról, hogy az összetett hangulat folyton változzon. A szintetizátoros effektek közé két ember szex közben kiadott „elmosódott” hangjai vegyülnek, a végén pedig kiváló gitárimprovizáció vezeti ki az egészet.
A „Krisco Kisses”, egy újabb társadalmilag elkötelezett szerzemény határozott gitárfutamokkal és hatalmas basszusmenetekkel, szinte agresszíven nyit, majd egy szellemes refrén segítségével valamivel finomabb, ambientes árnyalatokat vesz fel. A kiváló nyitány és a meglehetősen átlagos középrész után az album a záró szakaszban ismét drasztikusan javul, ami már a kiváló örökzöldön, a „Black Night White Light”-on is hallatszik, amelyen az FGTH a lehető legjobb módon bizonyítja, hogy a finomság, a melodráma és az eposz egyedi mesterei. A fenomenális, többszólamú refrént dallamos, megvastagított basszusmenetek, újszerű elektronikus díszítések és fenséges szimfonikus hangszerelések kísérik, úgyhogy az egész gond nélkül „art pop rocknak” nevezhető. Okos gitárimprovizáció is akad, Johnson pedig tovább nyűgöz vokális kaméleonságával, amikor egyszer úgy szól, mint egy őrült, populista diktátor, a következő pillanatban meg mint egy rendkívül gyengéd lélek. A „The Only Star in Heaven” egy rövid, a korhoz képest újszerű rap-betéttel nyit, majd gyors átmenet következik egy viszonylag összetett, dance-ritmusú „pop” részbe. Itt ismét elkápráztat az FGTH rendkívüli érzéke az improvizációs kombinatorikához és az egyes motívumok váltogatásához.
Az egész album legjobb száma viszont a „Welcome to the Pleasure Dome” legvégén található, az örökzöld power ballada, a „The Power of Love” képében, egy újabb nagy sláger és, ami a legfontosabb, minden idők egyik legszebb szerelmes dala. A dal fő üzenete, hogy a végén egyedül a szerelem számít igazán ebben az életben, ma is egyetemes, de az a mód, ahogyan Holly Johnson elénekli ezt a halhatatlan balladát, örökre bebetonozta a halhatatlan klasszikusok közé. Az érzelmek mennyisége, amelyet ez az énekes kaméleon közvetít, ma is hihetetlen, a háttérben pedig a vendégzenész Anne Dudley vezényletével fenséges és leírhatatlanul szép zenekari hangszerelések hömpölyögnek. Holly Johnson, az örök bohóc és a nyolcvanas évek egyik legkontroverzálisabb zenei személyisége a „The Power of Love”-on egyedülálló énekteljesítményt nyújt, amely ma is az érettség és a lelki mélység megtestesülése, olyané, amilyet a sokkal híresebb és hosszabb életű rockzenekarok énekesei nem tudnak felmutatni. Az FGTH „a maga stílusában” zárja az albumot, a szakrális „Bang” című búcsúdallal, amelyben utoljára kicsit kiszúrnak a régi „maffiózóval”, Frank Sinatrával.
Botrányok, hazugságok, szex és csalás ide vagy oda, a „Welcome to the Pleasure Dome” a nyolcvanas évek egyik legérdekesebb és legfurcsább albuma, ha poprockzenekarok munkáiról beszélünk. A kivételes stíluskavalkád, a szinte kaotikus kiszámíthatatlanság és a legtöbb számban, még néhány slágerben is jelen lévő okos artrockos összetevő gondoskodik róla, hogy az album sokkal jobban kiállta az idő próbáját, mint ahogy a legtöbben elképzelték a megjelenése után. A zenekar lehetősége óriási volt, még ha sosem tudták maximálisan kihasználni. Éppen ezért valahogy igazságtalan és a maga módján szomorú, hogy a Frankie Goes To Hollywoodra ma legtöbben csak a „folyton” játszott mega slágerről, a „Relax”-ról emlékeznek. Az FGTH már a következő albumon, a „Liverpool”-on, amelyet egyesek még a „Welcome to the Pleasure Dome”-nál is jobb teljesítménynek tartanak, jóval komolyabb zenekar lett, és megnyirbálta a bolondozások és botrányok szárnyát, csak az a kár, hogy ez egyben a „hattyúdaluk” is volt.
Felállás
Holly Johnson – ének
Brian Nash – gitár
Peter Gill – dob
Mark O’Toole – basszusgitár
Paul Rutherford – háttérvokál
VENDÉGZENÉSZEK:
J. J. Jeczalik – billentyűk, programozás
Andrew Richards – billentyűk
Louis Jardim – ütőhangszerek
Anne Dudley – billentyűk, zenekari hangszerelés a „The Power of Love”-on
Steven Lipson – gitár
Steve Howe – akusztikus gitár a „Welcome to the Pleasuredome”-on
Trevor Rabin – gitár
Trevor Horn – háttérvokál, basszusgitár
Producer
Trevor Horn
Számlista
1. The World Is My Oyster
2. Welcome to the Pleasure Dome
3. Relax (Come Fighting)
4. War (And Hide)
5. Two Tribes
6. For The Victims of Ravishment
7. Ferry (Go)
8. Born to Run
9. San Jose (The Way)
10. Wish (The Lads Were Here)
11. The Ballad of 32
12. Krisco Kisses
13. Black Night White Light
14. The Only Star in Heaven
15. The Power of Love
16. Bang
