Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pallas
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2014
Játékidő: 54:28
Értékelés: 4/5
A skót neoprogrock veteránjai, a Pallas a „Wearewhoweare” albummal 2011 után készítették el első stúdiólemezüket, amikor megjelent a „XXV” című konceptalbumbéli mestermű, a „The Sentinel” (1984) klasszikusának folytatása, amelyhez elég nehéz volt elegendő felsőfokú jelzőt találni. A Pallas-rajongók már megszokhatták, hogy ez a kultzenekar mindig rengeteg időt hagy magának az új dalok megírására, de a türelmük szinte mindig busás jutalmat kap, és ez most sincs másképp. A „Wearewhoweare” ugyan nem épül fel olyan nagyratörően, mint kiváló, konceptalbum-elődje, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy ne lenne rajta bőven lenyűgöző szerzemény, amelyekkel az „öreg motorosok” bizonyítják, hogy a két album közti időben egy púpozott vödörnyi friss ötletet gyűjtöttek össze.
Paul Mackie énekes, a Pallas történetének harmadik vokalistája már a „XXV”-ön remekül beilleszkedett mind a három eredeti tag alkotói víziójába, vagyis Niall Mathewson gitáros, Graeme Murray basszusgitáros és Ronnie Brown billentyűs elképzeléseibe, Colin Fraser dobos pedig már rég nem újonc, így a zenekar az elmúlt három évben irigylésre méltó alkotói kémiát alakított ki. Mackie, aki egyébként természeténél fogva derűs ember, kiváló humorérzékkel, az album készítésének időszakában krónikus depresszióval küzdött, így akkori érzései jócskán befolyásolták a „Wearewhoweare” szövegeinek felépítését, amelyek javarészt meglehetősen cinikusak és fatalisták, és tökéletes összhangban vannak a legtöbb szerzemény elég komor hangulatával. A haszonhajszolásban minden felebaráti empátiát elveszítő modern társadalom iránti harag minden lépésnél jelen van.
A szövegek tehát – a „XXV”-höz hasonlóan – tele vannak a mai társadalmat érő éles kritikával, csak most nincsenek beburkolva egy sci-fi történetbe az Atlantiszról érkező „Isten ostorának” bosszúhadjáratáról, hanem konkrét eseményekre és érzésekre vonatkoznak a mai, aktuális világból. A szimfonikus hangszerelések többségének megírásánál szokás szerint Brown billentyűsé volt a főszó, az ütős rezgésekről pedig a rutinos ritmusszekció gondoskodott, Mathewson virtuóz elektromosgitár-játéka támogatásával. A Pallas, amely egyébként mindig is a neoprog egyik legkevésbé sötét zenekarának számított, a „Wearewhoweare”-n szinte olyan komoran szól, mint mondjuk az Arena vagy az IQ. A rendkívül ritka, optimista hangulatú pillanatok viszont a régi rajongót egy szempillantás alatt emlékeztetik a Pallas múltjának ambientben világosabb fejezeteire.
A nyitódal, a „Shadows Of The Sun”, amelyet eredetileg „Big City” címen emlegettek, a szövegében egy rejtett zugra utal, ahová a társadalmilag felébredt egyén olykor elmenekülhet az őrült mindennapok és a különféle vállalati manipulációk elől. Mathewson nem fukarkodik az ütős gitárfrázisokkal, miközben a gitár és a billentyűk között gyorsan kialakulnak a harmonikus átmenetek a Pallas legjobb epikus hagyományai szerint. Nem kétséges, hogy ez a remek albumnyitány hamar klasszikus státuszra tesz szert a rajongók körében. A „New Life” rendkívül kontemplatív szerzemény megrendítő gitárszólóval, amely csak azokat fogja meglepni, akik nem ismerik Niall eddigi hangszeres életművét, miközben Mackie az egészet nagyon átélten énekli el.
A „Harvest Moon” rendkívül sötét, szinte gótikus hangulatot áraszt, a szövegét pedig vonatkoztathatjuk fantáziavámpírokra, vagy „csupán” egy olyan egyén személyes nyomorára, akit a vállalati világ vagy a politika „igazi vámpírjai” vesznek körül. Nem túlzás azt állítani, hogy az „And I Wonder Why” a Pallas eddigi pályafutásának egyik legszebb és legmélyebb szerzeménye. A számos megrendítő gitárpasszázst finoman harmonizálják a melankolikus szintetizátor-textúrák, Mackie érzelmileg megrázó éneke pedig nagyon hatásosan olvad egybe a többszólamú vokálokkal.
A „Dominion” egy újabb kifejezetten fatalista hangulatú szerzemény, amely nagyon jól kiegészíti az album komikus-hátborzongató borítóját, amelyről úgy tűnik, mintha a kultikus grafikus, Gerald Scarfe készítette volna, aki leginkább a Pink Floyddal való együttműködéséről ismert. A zenekar kifinomult átmeneteket épít szimfonikusan megspékelt harmóniákba, hatalmas refrénnel, éppen a megfelelő pillanatokban, amikor a komor hangszeres szekciók már-már túlságosan dominánssá próbálnak válni. A „Wake Up Call”, az album egyik legkísérletezőbb pillanata, dühösen vágtató basszusvonalakkal és hidegen csengő digitális szintetizátormintákkal nyit, amit remek átvezetés követ egy epikus részbe, ami kissé a nyolcvanas évek egyes korábbi klasszikusaira emlékeztet.
Az „In Cold Blood” meglehetősen depresszív ballada gyászos zongoraszólamokkal és Mackie-vel, aki olyan érzelmesen énekel, mintha épp most szakadt volna meg a szíve a bánattól. A zenekar dühe viszont a záró eposzban, a „Winter Is Coming” című sötét lezárásban éri el csúcspontját, ami egy újabb közelgő klasszikus: a tél és a fagy érkezése itt nem a téli örömöket és az ünnepi hangulatot jelenti, hanem a homály, a depresszió és az apátia diadalát, vagyis a Szlovén Köztársaság átlagos lakosának megszokott hangulati állapotait. A Pallas itt, számos összetett hangulatváltás és többrészes harmónia közepette, ismét mesterien építi fel az epikus refrént, amelytől főleg a régi rajongók lesznek elragadtatva, hiszen a lemez egyik érzelmileg legerősebb pillanata.
A Pallas a „Wearewhoweare” albummal minden idők legsötétebb lemezét készítette el hosszú és összetett pályafutása során, amely számos megrázó hangszerelés és megható pillanat közepette rengeteg „gondolkodnivalót” is kínál egy olyan világban, ahol a túlzott önálló gondolkodás nemkívánatos, sőt büntetendő. A skót neoprog-rajongók mindig is az intellektuálisan legéleslátóbb bandák közé tartoztak, ezúttal pedig néhány személyes történetet szépen összefontak az aktuális, társadalmilag ellentmondásos témákkal, így egy új sci-fi koncepció hiányát tényleg senki sem fogja siratni. A „Wearewhoweare” egyelőre csak a Pallas honlapján rendelhető meg.
Felállás
Paul Mackie – ének
Graeme Murray – basszusgitár, vokál
Niall Mathewson – gitár
Ronnie Brown – billentyűs hangszerek, vokál
Colin Fraser – dob, vokál
Produkció
Niall Mathewson és Graeme Murray
Számlista
1. Shadow of the Sun (7:39)
2. New Life (4:51)
3. Harvest Moon (7:19)
4. And I Wonder Why (7:05)
5. Dominion (9:09)
6. Wake Up Call (6:33)
7. In Cold Blood (3:52)
8. Winter Is Coming (8:00)
