Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1991
Értékelés: 2.5/5
Az „Invisible Touch” (1986), a zenekar kereskedelmileg legsikeresebb albuma után a legendás csapat hosszabb szünetet tartott. Sokan úgy gondolták, hogy többé nem térnek vissza, főleg Collins akkori szólókarrierjének óriási sikere miatt, mégis újra összeálltak, és megszületett egy újabb kereskedelmileg rendkívül sikeres, zeneileg is nagyon jó pop-rock lemez, amely azonban megint nem elégítette ki a zenekar hagyományos rajongóit, akik abban reménykedtek, hogy mégiscsak visszatérnek a régi, progresszív hangzáshoz és zenei stílushoz, amelyről mindig is a leghíresebbek és legkedveltebbek voltak. A szupersztár Collinsszal az élen ez azonban lehetetlen volt, és a „We Can’t Dance” albumon a szólókarrierjének hatása szinte még dominánsabb, mint az „Invisible Touch”-on, a másik két tag, Banks és Rutherford, pedig – akik egyébként eredeti tagok – itt már majdnem csak Collins kísérőzenészeinek szerepére szorultak vissza. Az albumon így megint egy csomó popballada és többnyire közepes tempójú szám található. Más oldalról a szövegek ismét valamivel intelligensebbek és szarkasztikusabbak lettek, többnyire az akkori társadalmi problémákkal foglalkoznak, és kicsit kevésbé Collins szívügyeivel. Mégis nagyon kevés az érdekes dolog az albumon a klasszikus Genesis kedvelőinek. Hosszabb hangszeres részekből és Banks remek szólóiból csak ízelítőt kapunk. Ezért a „We Can’t Dance” hallgatásakor feltétlenül felejtsd el mindazt a legjobbat, amivel a zenekart eddig összekapcsoltad, és készülj fel a Genesisre a rádiók számára legbarátibb köntösében, „kiviaszolt” produkcióval.
Az album első négy száma, a sikerkislemezek, mind nagyon szolid pop-rock dal, szinte progresszív elemek nélkül, de minőségiek. A „No Son Of Mine” jó nyitó popsláger, a popkorszak egyik legjobbja, bár ennek ellenére inkább valamelyik Collins-szólószerzeményre emlékeztet. A „Jesus He Knows Me” érdekes riffjével és a tévés prédikátorokat kiszúró szarkasztikus szövegével mindenkinek tetszeni fog, akiben van egy csipetnyi humorérzék. Az ambiciózus, több mint 10 perces „Driving The Last Spike” ritmusvonala jó, sőt van benne néhány prog elem is, de ezeket elnyomja a soft pop produkció, amely kissé felhígítja az egész dalt. Egy újabb sláger, az „I Can’t Dance” élénk, jó Rutherford-riffel és szarkasztikus szöveggel, de ne hallgasd túl sokat, mert elég gyorsan megun az ember. A „Never A Time” című balladával kezdődik Collins émelygősen cukros balladáinak sora az albumon, és éppen ez az, ami elveszi az egész lemez hitelét Genesis-közös alkotásként. Ez is csak egy az album unalmas számai közül, amelyeket a hallgató gyorsan elfelejt. A „Dreaming While You Sleep” ambiciózusan megkomponált dal, de az álmos ritmus miatt kissé elveszíti a fonalat, így nem túl sikeres keverékké válik Collins-ballada és progepikus szerzemény között. A „Tell Me Why” tiszta Collins-szóló, simán lehetne egy Disney-rajzfilm betétdala. Szóval, minden további kommentár felesleges. A nagyon jó és kissé elfeledett „Living Forever” második felében remek Banks-szólót és kiváló dobritmust kapunk, ami az album legjobb és legambiciózusabb számai közé emeli. Az émelyítően cukros sikerballada, a „Hold On To My Heart” megint tiszta Collins-szólószerzemény, és a legjobb esetben is csak arra jó, hogy elaludj rá egy átmulatott éjszaka után. A „Way of the World” – bár helyenként unalmas – szolid popsláger. Meglepő, hogy nem lett nagy durranás. A „Since I Lost You” viszont az igazi émelyítő borzalom, amelynek Collins szólóalbumán lenne a helye, és a zenekar történetének egyik mélypontját jelenti. A teljes csődtől a záró „Fading Lights” menti meg az albumot, az egyetlen szám, amelyet progresszívnek lehet nevezni. Ez a melankolikus eposz, amely keleties ritmusra épül, tulajdonképpen Collins búcsúdala a zenekartól, és simán az album legjobb száma. Itt végre az „elfelejtett zseni”, Tony Banks is feléled a hagyományos Genesis-billentyűsszólójával, és emlékeztet rá, hogy valaha létezett egy teljesen más fából faragott zenekar. A „Fading Lights” így nagyon is méltó és tisztességes búcsú Collinstól a zenekartól, egyúttal a Genesis egy újabb korszakának a vége, és méltó lezárása ennek az eléggé unalmas és alkotói szempontból szegényes albumnak.
Pop-rock albumként vagy Collins-szólóanyagként a „We Can’t Dance”-ről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Genesis-albumként viszont a „We Can’t Dance” határozottan a zenekar munkásságának egyik mélypontja. Leginkább az album hossza zavar. A több mint 70 perc abszolút sok az album középső részében sorakozó unalmas, felesleges popballadákhoz, amelyek bármelyik Collins-szólólemezen ott lehetnének, és árt az egész lemez hangulatának. Főleg pedig az álmos produkció szó szerint megöli az albumot, és ez a zenekar egyetlen olyan lemeze, amelynél egyes számok közben időnként valódi unalmat érzek, sőt rám tör az álmosság. Az „Invisible Touch”-hoz képest ebből az albumból hiányzik az élesség, főleg a produkció miatt, bár összességében több az érdekes dal, így ebből a szempontból mégis kisebb előrelépés. Ennek ellenére hallgatás közben a hallgatónak még mindig gyakran az az érzése, mintha valamelyik Collins-szólólemezt hallgatná. A „We Can’t Dance” így olyan album, amely nagyon fog tetszeni a szólókarrierje minden rajongójának. Az átlagos Genesis-rajongónak viszont a „We Can’t Dance” rendkívül unalmas termék, amely szinte a zenekar alkotói mélypontját jelenti, mert a ritka kivételektől eltekintve a csapat pillanatokra először hangzik fáradtnak, sőt unottnak. Collins távozása nem sokkal az albumot követő turné után elkerülhetetlen volt. A szólókarrierje túl nagy árat követelt, amiből a legkevesebb haszna éppen a zenekarnak volt, amely a legtöbbet tett a hírnevéért, saját hitelessége elvesztésének árán. Collins távozása akkor jót tett a zenekarnak, amely a következő albumon rövid időre újra teli tüdővel lélegzett, ugyanakkor mégis az utolsó szöget jelentette a Genesis koporsójába.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, vokál
Tony Banks – billentyűs hangszerek, vokál
Produkció
Genesis, Nick Davis
Számlista
1. No Son Of Mine (6:38)
2. Jesus He Knows Me (4:16)
3. Driving The Last Spike (10:08)
4. I Can’t Dance (4:01)
5. Never A Time (3:50)
6. Dreaming While You Sleep (7:15)
7. Tell Me Why (4:58)
8. Living Forever (5:41)
9. Hold On My Heart (4:37)
10. Way Of The World (5:38)
11. Since I Lost You (4:09)
12. Fading Lights (10:16)
Játékidő: 71:26
