Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Opeth
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 54:59
Értékelés: 5/5
Az új Opeth-album valószínűleg a 2008-as év egyik legjobban várt lemeze. Főleg a zenekar fejlődését látva, amely nagy lépésekben halad, és amelyeket félelem nélkül vállal, amikor albumról albumra változtatja a zenei kifejezésmódját. A „Watershed” újabb bizonyíték arra, hogy az Opeth a bátor kísérletezésnek és az eddig kipróbálatlan, ismeretlen utáni vágynak köszönhető átalakulásával – ez hajtja előre a szekeret – a metalszíntér egyik legforróbb pontja, ha engedtek egy kis felszínességet.
A „Watershed” – nagyon találó címmel – afféle mérföldkő a zenekar pályáján. Születése közben a banda tagcseréken esett át, két változás volt: Martin Axenrot az új dobos, aki a méltán dicsért Martin Lopezt váltotta, gitáron pedig Peter Lindgrent Friederik Akkeson cserélte le. Mindketten abszolút minőségi előrelépést hoztak az új Opeth hangzásába, technikai téren és a kísérletező kifejezésmódban egyaránt. A „Watershed” a zenekar pályafutása első albuma, amelyen a progresszív rock elemei megelőzik a death metalt – vagyis azt a műfajt, amelyből az Opeth tulajdonképpen született.
Mikael Akerfeldt sosem titkolta az akusztikus hangzás iránti vonzalmát. Zenei ízlése nagyon széles, és nem szab magának különösebb korlátokat, amikor dalírásba kezd. Már a nyitó akusztikus szerzemény, a Coil megsejteti, hogy a „Watershed” címke mögött kivételes album rejlik. Szellemes alap, akusztikus gitárra építve, a háttérben fuvolával és billentyűkkel, amelyek a zenekar szerepét töltik be, és ebbe ágyazódik Akerfeldt tiszta, melankolikus énekének és egy női hangnak a rendkívül szerencsés összefonódása, amely valódi gótikus törékenységet és tisztaságot ad hozzá; ezt Natalie Lorichs kölcsönzi, aki egyébként a zenekar dobosának, Martin Axenrotnak a barátnője. Az album akusztikus részei megkérdőjelezhetetlenül magukban hordozzák a skandináv zenekarokra jellemző melankóliát.
Az első váratlan fordulat, amelyből ezen a lemezen rengeteg van, maga az átmenet a nyitó Coilból, amely egy nehéz gitárriffbe folyik át, szinte diszharmonikus, masszív függönyként a Heir Apperant című dalba. Az Opeth már a nyitószakaszban nagyon gonosz, sötét hangulatot teremt, és amikor aztán előtörnek Akerfeldt death metal hörgései, az album legdühödtebb dalával találjuk szemben magunkat, amely intenzitásában és hangulatában valamelyest a The Lepper Affinity-t, a „Blackwater Park” album nyitányát idézi. Akerfeldt éneke ijesztő, mintha a pokolból hozta volna, végtelenül gonosz. A Heir Apperant kontrasztosan átszőtt a nyugodtabb akusztikus részek és a szélsőséges death metal-bömbölés párbeszédével, amely jelzi, hogy az Opeth nem veszítette el brutalitását, és a metalfogsorát sem csorbították ki véletlenül. Ez az album legkeményebb dala, amelynek külön báját adja Akkeson kiváló szólója, ami a gonoszságból sem enged. A motívumok közötti kontraszt fennakadás nélkül hullámzik, a srácok még azt sem felejtik el, hogy az egyik csendesebb részbe egy síró „slide” gitárszólót is beillesszenek.
Hogy ne dalról dalra boncolgassuk a lemezt, mert túl hosszú kolbász lenne ebből a kritikából, igyekszem csak az Opeth új albumának lényegi újdonságaira szorítkozni. Az album sokrétű szerkezete mellett, amelyet már csak a rovarok összetett szeme tudna befogadni, ez nagyon nehéz feladat lesz.
A „Watershed” mindenképpen evolúciós lépés előre az Opeth számára. A zenekar olyan dolgokhoz nyúlt, és vitt be a hangzásába, amelyeknek korábban nem voltunk tanúi, vagy amelyek korábban sosem voltak ennyire hangsúlyosak a zenekar kifejezésmódjában. Az akusztikus arpeggio-kifutás, amely az elengedett húrokon ér véget, mintha valaki a hangolókulcsokat engedné el egy teljesen diszharmonikusan elhangolódott hangzásban, majd egy teljesen stúdióban kitalált nevetés effektje szakítja meg (ezt a trükköt nem sikerült teljesen kibogoznom, de feltételezem, hogy a hang eredetileg Akerfeldt gitárján kívülről érkezett), és ez a következő dal kezdete – rendkívül ötletes találmány, az album különleges érdekessége.
Az album egészében hangsúlyos pszichedelikus hangulatot áraszt. Az okot az akusztikus-hangszeres trükkök bevezetésében kell keresni, amelyek sokszor diszharmonikusan hatnak. Ezek az akusztikus részek gyakran egyenesen hátborzongató, már-már filmes atmoszférát teremtenek, egy-egy horrorfilmhez illően. Az Opeth az új albumon az énekhangok nagyon változatos használatát is felvonultatja (főleg ami a különböző hangszínek összeolvasztását illeti), valamint a vokális harmóniák kombinálását és egyesítését. Az sem nehéz, hogy szokatlan kiegészítő effektekbe (felvett mintákba) botoljunk, amelyek beleszövődnek a dalok teljes képébe. Mindez nagyon frissen hat a Watershed-en, az Opeth számára nagyon új, és így új fejezetet nyit a zenekar életművében.
Az akusztika és a death metal szélsőséges hagyománya közötti folyamatos váltogatással az Opeth ezúttal a progresszív rock javára billenti a mérleget. Már nem is kell találgatni, hogy a billentyűk hangsúlyosabbak, mint valaha, és így az új Opeth-hangzás nagyon fontos elemévé válnak. Az orkesztrációk és még az óvilági, Moogon játszott betétek is egyszerre nagyon fontos építőkövei lettek az Opeth zenéjének. Jobban, mint valaha. A pontot az i-re a Burden című dal teszi fel. Ez a szerzemény igazi főhajtás a hetvenes évek prog rock nagyjai előtt. Amikor hallgatod ezt a nyugodt dalt, amely szégyenkezés nélkül úszik a mellotronon, nem nehéz néhány irányvonalat meghúzni a legendás Camel felé, miközben a vokálok „Oh-oh-oh” sorai a dal utolsó harmadában a hetvenes évek klasszikus Uriah Heepjét idézik meg. A meglepetéseknek még nincs vége, amikor a hallgató a Moog-szólókba ütközik, az egészet pedig ismét Akerfeldt borsozza meg egy félakusztikus, „bluesy” szólóval, amely átfolyik a záró, harmonikus, Wishbone Ash-es háromszólamú gitárdallamba, és ezt zárja a már említett elhangolódott arpeggio. A zenekar eddigi életművét tekintve mindenképpen az album egyik legérdekesebb dala.
A „Watershed” nagyon is tanító jellegű album lehet, Akerfeldt és társasága pedig vele afféle újkori messiásokká válnak. Az új Opeth-album ugyanis szép lehetőséget hordoz arra, hogy felkeltse a régi vágású, szimfonikus hetvenes évekbeli prog rock minden rajongójának figyelmét, akik így végre „kis adagokban” lassan elhúzhatják a függönyt, amely eddig eltakarta előlük a melodikus death metal birodalmát, és fordítva. A death metal rajongói pedig a „Watershed”-del visszavonhatatlanul kapcsolatba kerülnek a hetvenes években játszott prog rockkal, és talán ennek köszönhetően elkezdik felfedezni ezt a ma már kihalt, de végtelenül szép, és zeneművészi értelemben kifejezésmódjában a legtökéletesebb műfajt is.
Az Opeth a „Watershed”-del újabb evolúciós mérföldkőhöz érkezett, széles ívben kinőtte eddigi zenei határait, vagyis tovább bővítette alkotói hangterjedelmét. Ez az album, amellyel a zenekar bizonyítja rendkívüli motiváltságát, zenei érettségét, merészségét és bátorságát. Az egyik olyan lemez, amelyet semmiképp sem lehet megunni hallgatás közben. Ha elejétől a végéig lepörög, gond nélkül elindítod újra. És újra. Rock- és metalzenében csak a legjobb albumok működnek így, amelyekre nyugodtan mondhatjuk, hogy igazi zenei műalkotások. A „Watershed” tapló nélkül is ideális kiindulópont mindenkinek, aki nem ismeri a zenekart. Állandó meglepetéseivel, egyediségével és zenei kiszámíthatatlanságával minden olyan agyat megetet, amely a zenei kifejezés mélységére és szellemességére éhezik.
Felállás
Mikael Åkerfeldt – ének, gitár
Fredrik Åkesson – gitár
Per Wiberg – billentyűk
Martin Mendez – basszusgitár
Martin Axenrot – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Nathalie Lorichs – ének az 1. dalban
Produkció
Mikael Akerfeldt & Jens Bogren
Számlista
1. Coil
2. Heir Apparent
3. Lotus Eater
4. Burden
5. Porcelain Heart
6. Hessian Peel
7. Hex Omega
