Előadó: Annihilator
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2002
Értékelés: 3/5
Alig egy év telt el, és már itt is az új lemezük. Az aggodalmaim tehát jogosak voltak. Hogy az ördögbe lesznek így rendesen kidolgozva a dalok? Nehogy már megint egy „Carnival Diablos”-másolatnak legyek a tanúja – ilyen kérdések jártak a fejemben. És mit tálaltak nekünk a srácok az újjal? Az ugrás az előző, kissé álmodozó „Carnival Diablos” és a „Waking The Fury” között több mint szembetűnő. Minden dal kompromisszumok nélkül kemény, akusztikus betétnek, akusztikus intrónak vagy outrónak nyoma sincs, instrumentális szám sem akad. Az egész lemez egyetlen abszolút gázadás a végéig, és az az keménység, amelyre a zenekar az első két alkotásával rászoktatott minket, a klasszikus heavy metal elemekkel (Judas Priest-, Iron Maiden-hatások) páratlan egyensúlyban tér vissza.
Az én ízlésemnek ez a lemez (az összes Annihilator-alkotás közül) Jeff keze alatt messze a legjobban megszólaltatott, különösen ami az album élettel teliségét illeti. A gitárok az előtérben vannak, erősen megtekerve egy vad kompresszor vezényletével. Remek akkordelfojtásoknak és rövid szüneteknek lehetünk tanúi, ez emeli a lemez hangulatát, a ritmusszekció pedig „vakon” követi. A cintányérok hangja a szünetekben valahol a végtelenben vész el, a gitárokon pedig a reverb effekt is érvényesül („Striker”). Jeffnek láthatóan végre sikerült összeállítania az igazi csapatot, amely új frissességet sugároz, tele van ötletekkel és alkotásvággyal.
Az egész albumot a ritmusok és a tempó állandó váltogatása, a dobátmenetek változatossága és a visszatérő Randall Black sokszínű cintányérhasználata jellemzi. Black párosa a basszusgitár mesterével, Russ Bergquisttel visszaadja a zenekarnak azt a hírnevet, hogy minden idők egyik legmerészebb és legcizelláltabb ritmusszekciója van a metalszínpadon. A még mindig „friss” Joe Comeau az éneksávokban ismét megmutatja minden énektudását. Természetesen torzított ének is szerepel, ami a „Fire Power” című dalban érezhető a legjobban, és ez nagyszerű, hiszen a nyitó „mennyei” riffet – amelyet a klasszikus Annihilator-hármashangzatos dallam erősít meg – az ének belépése teljesen visszahúzza a földre. Megint csak páratlan egyensúly.
Jeff ismét minden dalt mesterien megdíszített különféle gitáros bűvészkedéssel, amilyen csak az ő káposztáskertjében teremhet. És a szólók? Fantasztikusak, szót sem érdemes pazarolni rájuk. Különösen tetszik a szóló a „My Precious Lunatic Asylum” című számban, hogy csak a kedvencemet említsem. Minden tökösen van eljátszva, semmi kompromisszum, a banda teljes odaadással alkot. A teremtés szabadsága, ez az!
Az egyetlen kicsit kereskedelmibb húzás a lemezen (képzelj el hozzá egy agresszívabb AC/DC-riffet) a „Nothing To Me”, ami lényegében a felgyorsított „Shallow Grave” (az előző lemezről), csak a főriff elfojtása nélkül. A nyitó mid-tempo ritmus azt sejteti, hogy ez is egy „Carnival Diablos”-stílusú dal lesz az előző lemezről. De a gyors riffbe való átmenet a helyére teszi a dolgokat. Itt Joe éneke ismét erősen emlékeztet a régi jó Bon Scottra. Az albumot a „Cold Blooded” zárja. Mintha fejjel egy méhkasba nyúlnál. Ez azokat a megrögzött thrasherjeit is kielégíti, akik mindenáron „tisztavérű” és „modern” thrash zenekarrá keresztelnék át az Annihilatort.
Ez egy olyan lemez, amely mellett lehetetlen unatkozni. Az Annihilator egy pillanatra sem engedi ki a tagjait az öleléséből. Elég volt a okoskodásból. A kis ördögfióka, Jeffrey az eredetiségével és a riffgyártás zsenialitásával élőbb, mint valaha. Ismét tanúi lehetünk a thrash és a klasszikus heavy metal páratlan összecsapásának. Ez az, srácok, gázt neki a végéig!
Felállás
Joe Comeau – ének
Jeff Waters – gitár
Curran Murphy – gitár
Russ Bergquist – basszusgitár
Randy Black – dob
Produkció
Jeff Waters
Számlista
1. Ultra Motion
2. Torn
3. My Precious Lunatic Asylum
4. Striker
5. Ritual
6. Prime Time Killing
7. Blackest Day
8. Nothing To Me
9. Fire Power
10. Cold Blooded
11. Shallow Grave
12. Nothing To Me
Az album hossza: 58.07
