Előadó: Annihilator
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2003
Pontszám: 4.5/5
A második koncertalbum tizenkét hosszú év után végre megszületett. Ez azonban lényegtelen ahhoz képest, milyen kivételes minőséget kínál rajta az Annihilator. Nincs az a krotáló, aki megzabolázná ezt a tüzet okádó fenevadat!
A két ESP gitár tökéletesen összehangolt fűrészelése (igen, kitaláltad, az egyik természetesen a Gibson Flyin’ V másolata) Jeff Waters vezényletével (aki, ne aggódj, a másolat mellett az eredeti fekete Gibson Flyin’ V-t is bevetette) zseniálisan van elosztva a produkcióban. Jeff játéka a jobb, Curran játéka a bal csatornán teljesen tisztán hallható, és olyan hűen adja vissza a hangzást, hogy egyenesen egy Annihilator-koncertre repít, ahol magad elé képzelheted a megvadult kis irokézt, aki a gitárjával együtt fürdik saját verejtékének pokoli medencéjében. A gitárpáros fenomenálisan egymásra hangolódott, és igazi ódát költött a riffeléshez! A nyitó Murder rögtön a két gitár tökéletes „időzítésű” riffelésével repít bele a közepébe. A ritmusvonal összehangolt, átkozottul szőrszálhasogatóan pontos. Azt, hogy milyen egyívásúak a srácok a színpadon, különösen a szünetekben, a kompromisszumot nem ismerően felcsavart és végletekig kihegyezett riffelésben, a bonyolult átmenetekben és a dobok kettős lábgépének pusztító zakatolása közben lehet érezni. Az Annihilator csak az ötödik sebességet ismeri. A felállás kivételes kémiát sugároz a színpadról, és ez a fő bűnös a koncert átütő energiájáért. Joe Comeau újfent bizonyítja, hogy remek választás volt a zenekarnak, vad és agresszív, a versszakok szerkezetéhez szorgalmasan alkalmazkodó vokáljával sikeresen kelti életre a banda zenei küldetését. A nyers, szemtelen, kompromisszumok nélküli, ultranemes thrash, a nyolcvanas évek klasszikus Priest/Maiden-metaljának beütései és a Motörhead-es, AC/DC-s rock and roll arrogancia fantasztikus keveréke a lehető legszebben ragadta meg a zenekar nyers lüktetését, és egyenesen a vénába lőtt adag jutott a rajongóknak!
Az első lemezen a „King Of The Kill” album korszakától máig terjedő dalokat játszották (a „Criteria For A Widow” dalai nem kerültek be a szetlistába), a második korongon viszont a régebbi, felülmúlhatatlan szerzemények szólalnak meg. Az őrjítő Phantasmagoria, az I am In Command, a Set The World On Fire, a Crystal Ann/Alison Hell (hé, micsoda gyilkos énekteljesítmény, ez a klasszikus kétségkívül az egész szetlista legjobb darabja) és persze a Never, Neverland. A „Waking the Fury” albumról a srácok kiélezett Ultra-Motiont, klasszikus heavy metalos felépítésű Tornt, a My Precious Lunatic Asylume-t – fantasztikus középrésszel, ahol együtt dübörög a basszus és Jeff zseniális szólója –, valamint a The Blackest Day-t zúdítják ránk Curran (Jeff számára a volt Nevermore-gitáros biztosan az 1. számú szerencsés NBA-draftválasztás) „intrójával”, tökéletes „slide”-okkal a gitáron és lenyűgöző tremolózással, és nem feledkeznek meg a vérszomjas támadóról, a Strikerről sem. Törjétek szét a fejeteket! Végig meggyőző és őszinte produkció!
A szőrszálhasogatókról is gondoskodtak, hiszen a zenekar színpadi hangzásának legapróbb finomságát is hallani lehet. Ez a kiadvány végig tökösen és makulátlanul sugározza a banda „földhözragadtan állatias” és nyersen realisztikus megszólalását. Az új felállás által újjászületett Annihilator hatalmas kémiát árasztva tör elő a színpadon, a hangzás friss és kreatív. A kettős élő „megsemmisülésen” ne törd a fejed, egyszerűen szerezd be.
Felállás
Joe Comeau – ének
Jeff Waters – gitár
Curran Murphy – gitár
Russ Bergquist – basszusgitár
Randy Black – dob
Dallista
CD 1.:
1. Murder
2. Ultra-Motion
3. The Box
4. Denied
5. The Blackest Day
6. King Of The Kill
7. Torn
8. Lunatic Asylum
CD 2.:
1. Set The World On Fire
2. I Am In Command
3. Refresh The Demon
4. Syn. Kill 1
5. Never, Neverland
6. Striker
7. Bliss
8. Phantasmagoria
9. Crystal Ann
10. Alison Hell
11. Shallow Grave
Az album hossza: 92.36
