Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
Jó 10 év telt el azóta, hogy megjelent a legendás birminghami Uriah Heep utolsó stúdióalbuma. Ez a „Sonic Origami” (1998) volt. Az Uriah Heep azóta is folyamatosan turnézott, és a koncertfelvételek egész halmát is kiadta. A felállás idén télen, egy hosszabb, szinte 22 évig tartó rendkívüli stabilitás után változáson esett át. A nagy medve, Lee Kerslake elhagyta a bandát, helyére pedig a fiatalabb Russell Gilbrook érkezett.
A „Wake The Sleeper” hihetetlenül élő hangzásával lep meg. Ez az első dolog, ami már az elejétől fogva érzékelhetően elválasztja az új lemezt a kilencvenes évek szépen csiszolt elődeitől. Olyan érzésem van, mintha a zenekar összegyűjtötte volna a „Sonic Origami” óta eltelt 10 évben született anyagot, majd egy nap teljesen előre nem tervezetten bezárkózott volna a stúdióba, és nagyon gyorsan, egyetlen lendülettel felvette volna az egészet szalagra. Közben megőrzi minden felismerhető ismertetőjegyét, amelyek együtt lehetővé teszik számukra a hard rock egészen egyedi változatának megírását, és amelyek különlegességük miatt megérdemlik a nemes „art” jelzőt. És mégis, a „Wake The Sleeper” teljesen más, és ismét frissen hangzó album.
A „Wake The Sleeper”-en – jobban, mint bármikor azóta, hogy a régi időkben Ken Hensley kivált a zenekarból – ismét „visszatér” a klasszikus Hammond-hangzás. Valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy az új dalok többségének a társszerzője a zenekar billentyűse, Phil Lanzon. Mick Box utánozhatatlan gitárjátéka mellett, amely szorgalmasan ragaszkodik a wah-wah-protéziseihez, ezúttal Lanzon hozzájárulásával sikerült az új produkció hangzását közelebb vinni a hetvenes évek nosztalgikus érzéséhez, amikor a zenekar a legsikeresebb albumaival örökre aranybetűkkel írta be magát a rockzene történetébe. A masszív Hammond-orgonák és Mick jellegzetes gitárfrázisainak együttélése tökéletesen működik. Lanzon gyakorlatilag kihúzta a szintetizátorokat az új szerzemények hangszerelésénél, és úgy látszik, ezúttal a zenekar politikája az volt, hogy minél természetesebben szóló albumot csináljon. De nemcsak ennyi. Sikerült megalkotniuk az egyik legsötétebb lemezüket, és ez nemcsak az 1986-os évtől számítva igaz, hanem az egész pályafutásukat tekintve. Az énekharmóniákon kissé érezni, hogy Lee Kerslake már nincs a zenekarban, mert ezek elvesztettek valamennyit abból a jellegzetes finomságból, de egy sokkal organikusabb albumnál ezt nem is igazán kell hiányolni. Shaw ezúttal is szokás szerint tökéletes és kidolgozott, Trevor Bolder erősen melodikus basszusvonalai pedig továbbra is az egyik fő hajtóerőt jelentik, amely nagyon fontos mértékben visz dinamikát és témavezetésbeli áramlást az Uriah Heep zenéjébe.
A „Wake The Sleeper” rögtön az elején meglepi a hallgatót, amikor a srácok egy három és fél perces, azonos című instrumentális darabbal nyitnak. Rögtön megemlítem, hogy éppen ez az instrumentális sokakat zavarhat. Én személy szerint mindig átugrom a következő számra. Valójában egy stúdiós „jam session” kivágásáról van szó, amelyet a zenekar nagyon érdekesnek talált. Zajos és kaotikus, „hop-galopp” sebességfokozatba olajozva, de az ismétlődő alapmintája hamar idegesítővé és ezért erőltetetté válik. Az Overload az album igazi kezdete. Box látványos alap-wah gitármotívuma hamarosan dinamikus ritmusalapra épül, és amikor belép Shaw is a meleg, érzéki hangjával, az Uriah Heep-varázs ismét megszületik. Az album gyorsabb dalai, a Tears Of The World, amely az elején megtartja az album indulójának magas iramát, és a Ghost Of The Ocean a második felében, amelyen át Lee Kerslake örökségeként lovagló ritmus süt át, és amely még a távoli múlt olyan gyöngyszemeit is felidézi, mint a Free ‘N’ Easy vagy az Easy Livin’, egyensúlyban vannak a többnyire közepes tempójú számokkal. Ezek mind kidolgozott alapmotívumokat és a hangulat jellegzetes építését-fokozását hozzák az előrefrén során, amely a refrénekben csúcsosodik ki. Ezért ezúttal elég nehéz személyes kedvenceket találni, ami egyébként az Uriah Heep szokásos mércéje az utolsó három album tökéletességét tekintve. Az album zárása különösen sötét hangulatú a sziklásan gördülő Angels Walk With You-ban, majd a Shadow és a War Child dalban, amelyek rendkívüli drámai pillanatokat kombinálnak. A sötét atmoszféra megteremtése ezúttal közelebb hozza az albumot a hetvenes évek Uriah Heep-lemezeihez. Érdemes kiemelni az album leghosszabb dalát is, a What Kind Of God-ot, amely az indiánok exodusáról mesél, és amelyben a zenekar ismét bizonyítja a drámai hangulat fokozásának kifinomult képességét. Az első részben, ahol különösen Shaw átélt éneke emelkedik ki, a dal a második részben éri el a csúcspontját, miután a hangulat új élménybe csap át, Mick pedig egy rendkívüli motívumot játszik, amelyben két wah-wah vonal rakódik egymásra. Mindkettő egy rendkívüli riffekből szőtt függönyt alkot, amelyet Lanzon Hammondja erősít meg. Az így megidézett záró rész pillanata az Against The Odds hangulatát hozza a „Sea Of Light” (1995) című albumról. Mindazoknak, akik a „Sonic Origami” hangzásához szoktak, vagy hasonlót vártak az Uriah Heeptől az új albumtól is, biztosíthatom, hogy hosszabb ideig fogjátok majd hódítani ezt a lemezt, azoknak pedig, akik nincsenek megterhelve a zenekar korábbi albumaival, elmondhatom, hogy a „Wake The Sleeper” egy pillanat alatt a bőrük alá fog mászni.
Az Uriah Heep semmiben sem okozott csalódást az új albummal. Sikerült kihozniuk magukból egy új, más, frissen hangzó lemezt mindazokkal a felismerhető védjegyekkel, amelyek ezt a zenekart díszítik. Az album összességében kevesebb improvizációs vagy zenei kutatómunkát tartalmaz (kevesebb a szóló és a hangszeres játék – különösen a dalok kivezető és bevezető részei lettek egyszerűbbek), valamivel kevesebb art-finomságot és hangzásbeli tökéletességet. Azoknak, akik az Uriah Heepet a progresszív zenekarok közé sorolják, ez kevésbé progresszív album, már ha az Uriah Heepnél egyáltalán beszélhetünk progresszív rockról. A „Wake The Sleeper” ugyanakkor a magas szintű epikus melodikusság érdekes elegye, amelyhez a gitárfrázisok és a Hammond-orgona szoros összjátékából fakadó, kissé homályos és sötét hangulat kapcsolódik, és amely a „Wake The Sleeper”-t az Uriah Heep hetvenes évek első felében készült albumainak varázsához közelíti. Egy újabb kiváló lemezről van szó, amely tömörségével és kidolgozottságával közvetlenül kihívja a zenekar „Sonic Origami” (1998) és „Sea Of Light” (1995) albumaival elért magas zenei szintet. A „Wake The Sleeper” olyan album, amely hallgatás közben különleges érzéseket és lelkesedést kelt az egyedülálló Uriah Heep-varázs felfedezésében, amely tart és tart, a srácok pedig még messze nem mondták ki vele az utolsó szót. Ó, bárcsak ez a varázslat legalább egy pillanatra megérinthetné a kifejezőerejét tekintve teljesen kiüresedett Deep Purple-t is.
Felállás
Bernie Shaw – ének, vokál
Mick Box – gitár, vokál
Phil Lanzon – billentyűk, vokál
Trevor Bolder – basszusgitár, vokál
Russell Gilbrook – dob, vokál
Producer
Mike Paxman
Számlista
1. Wake The Sleeper
2. Overload
3. Tears Of The World
4. Light Of A Thousand Stars
5. Heaven’s Rain
6. Book Of Lies
7. What Kind Of God
8. Ghost Of The Ocean
9. Angels Walk With You
10. Shadow
11. War Child
Játékidő: 50.44
