Waiting It Out

Már a borítófotó elárulja, hogy ezúttal egy potenciálisan öngyilkos ugrásról van szó az ismeretlenbe, a zuhanás pedig – legyen az megváltás vagy megsemmisülés – teljes egészében a meglehetősen elkényeztetett közönség fogékonyságán és azon körülmények során múlik, amelyeknek hála a lemez termékeny talajra hullhat. Én már az első hallgatás után biztos voltam benne, hogy a látszólagos popos elbűvöltség pillanata, majd az enyhe depresszióba és az elhervadt virágok korának melankolikus vágyakozásába süllyedés következő pillanata után eljött az ideje, hogy a művet a maga teljességében vegyem szemügyre. A hét telivér szerzemény, amely a Sideways című film ihlette intro és a The Revenge Of Pink Panther humorától átitatott outro között bontakozik ki, egy minőségi rockremekmű szerves szerkezetét alkotja. A meglehetősen száraz, de nyers, riffekre épülő gitárvonalak egy finom borotvapenge élességével vágnak bele a masszív, alternatívan egyszerű, ám ütős dobok lédús szövetébe. Az ének minimalista, és Jon Spencer Blues Explosionjének énekhangterjedelmét idézi, már a The Art Of Sideburns című dal is elárul szinte az összes fő érvet, amelyet nyersen a két füled közé tálalnak. A harag halhatatlan, a düh múlhatatlan, a mai kor agyatlan zombijainak bírálata pedig túlharsogja a popreceptek egyhangú visszhangját. Ezekből ezen a lemezen (hála istennek) krónikusan kevés van, az intelligens élből és a rejtett meglepetésekből viszont nincs hiány. „It Took A Long Time To Find My Way To Oysters / It Took Even Longer To Cry Away From Them / Sometimes The Good Things Bring Out The Bad Things On Surface / And This Is How I Learned To Dive” énekli Razorblade Jr. a Diving For Oysters című dalban, és ezzel méltón foglalja össze a saját hangjuk 15 éves keresését. Sok itt a minimalizmus, de az epikus ürítés is a koponyaboltozatodba, ezért a lemez minden, csak nem könnyed és kikapcsolódást nyújtó hallgatnivaló. A ritmusváltások és a hangzás szárazsága a lemez meglehetősen egyszerű szerkezetének két fő állandója. Az első napoktól fogva kevés változás történt a hozzáállásukban, a zajos ellenszegülés és a könnyedebb vonalak közötti vékony jégen való táncolás pedig eddig jól szolgálta őket. A zenekar engedetlen és művészileg szabad marad, az album pedig az első lemez óta tartó gránitkemény ötletbeli fejlődési sort folytatja. Az egész túl tartalmas ahhoz, hogy egyszerre le lehessen nyelni, ezért mindenképpen azt tanácsolom, hogy az egyórás túlzabálás mellett adagold részletekben, kontrollált, kisebb adagokban is.

Ha a debütalbum Jézus közelgő eljövetelét hirdette, a szarkasztikusok pedig a (politikai és ideológiailag nyugtató) mesék demisztifikálásán keresztül a látszólagos szerelem tengerében kerestek vigaszt, a forma kopárságát követően a Gone Bald a múlt rehabilitációs klinikájáról tér vissza egy új egyenessel és két ütős horoggal, megújult formában. Kevesebb olykor több, és ami nem öl meg, az megerősít, ezt a tagadhatatlan tényt ők maguk is hangsúlyozták már 2002-ben – It Takes Guts To Tango –, a Gone Bald pedig a megritkult hajzat ellenére 16 év után is képes felfrissítő tényezője lenni az alternatív létezésed megújult értelmének, minden evolúció és színlelt mentális forradalom dacára. A zaj ezúttal megváltó, hiszen a hangzásbeli ballaszt alatt a zenén kívül olyan ötletek is megbújnak, amelyeket érdemes újra megízlelni, és tökéletes megoldások is. A Gone Bald bebizonyította, hogy az évek ellenére is ki tudja nyitni az alternatív hajlamú lelkek még oly szorosan lezárt zugait, és azt is, hogy egyes hang- és akkordsorok egyszerűen időtlenek és örökkévalóak!