Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Satriani, Joe
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2010
Játékidő: 53:23
Értékelés: 4/5
Mit mondhat még a modern gitárrock megalapozója, az egyedülálló Joe Satriani? Az új stúdióalbum, amelynek címe halványan emlékeztet a Dream Theater legutóbbi lemezének címére (csak náluk hattyúk helyett fekete felhők szerepelnek), sorrendben a tizenharmadik. Az évek során úgy hozzászoktunk Satriani hozzáállásához, mintha a levegőt lélegeznénk be, vagy naponta (tetszőleges alkalommal) felkeresnénk a mellékhelyiséget. A lemezei afféle magától értetődő ténnyé váltak, a tartalmukat előre meg lehetett jósolni. A hűséges zenerajongók, főleg a zenetanár-típusok magja már réges-rég kikristályosodott, és Joe-tól ma már nem is várhatunk különösebb zenei forradalmat.
Mindennek ellenére a gitárvarázsló gondoskodik arról, hogy a már amúgy is zsúfolt hétköznapjai véletlenül se maradjanak betöltetlenek. Valószínűleg már kitaláltátok, hogy a szuper rockbandára, a Chickenfootra gondolok. Éppen az, hogy Joe beszállt a Chickenfootba, hatott a legpozitívabban arra, hogy a „Black Swans And Wormhole Wizards” némileg más album lett.
Melegnek, élőnek és egységesnek hat, ahogy csak kevés Joe-lemez a „Flying In A Blue Dream” és/vagy a „The Extremist” óta. Miért? Joe ezúttal olyan zenészeket gyűjtött maga köré, mint Satch régi dobosa, Jeff Campitelli és a basszusgitáros Allen Whitman. Mindketten állandó tagjai a koncertturnéknak, és Satch kisujjból ismeri őket. Campitelli ráadásul Satch bevált stúdiós alapembere is. Satch tett még valami fontosat: az egójának megengedte, hogy egyes dalokban más zenészre bízza a billentyűs szólamokat. Az egész talán teljesen hétköznapinak hatna, ha az illető nem hallgatna a Mike Keneally névre. Keneally elsőrangú muzsikus, aki annak idején sok billentyűs állvány mögött megfordult, többek között Frank Zappa csapatában és Zappa tanítványánál, Steve Vainál is. Ezúttal még a süketnéma „hallgató” is azonnal megérti, hogy bizonyos billentyűs hangszerelésekhez még Satriani is túl „balkezes” alkat!
Az egységesség érzése erős, és úgy hat, mintha az album élőben, a stúdióban készült volna, a teljes kvartett jelenlétében, egyszerre rákötve a keverőpult csatornáira és az áramforrásra. Ami az érzelmek felidézését illeti Satriani gitárnyelvének prédikációján keresztül, ezúttal könnyebben, súlyosabban és szilárdabban kitarthatunk mellette, és megalapozott érvekkel alkudozhatunk azokról, amelyeket Satriani mostani, újonnan megalkotott hangszerelésekben megmutatkozó expresszionizmusa felsorakoztat.
Satriani gitárja hangzásában most úgy illeszkedik a hangszeres kíséret vázába, hogy nincs benne a nagyképűség, az a vágy, hogy az önkifejezés abszolút középpontjában álljon, vagy hogy a figyelemért tülekedjen. Bár a frázisokban és a szólókalandokban még mindig ott a gitáros prédikációk súlypontja – így is kell lennie, különben odalenne Satriani egész bája –, ezúttal érezhetően magasabb fokú az egyes építőelemek hangszeres egysége. Már maga a remekül kiemelt, meleg basszusbrummogás, amelynek hangzáskollázsába ravaszul burkolódzik Satriani gitárkuszálása, élénken, dinamikusan, mozgalmasan társalog a két hangszer egymással, mint két piaci árus néni, akik már egész életükben túl jól ismerik egymást.
Satriani az új anyag hangszerelésében néhány megrázó kitérőről is gondoskodott, ami kellemes meglepetés. Az álmos bluesvalcer, a Littleworth Lane az egyik ilyen. Bár Satriani nem bluesgitáros, és ebben a szerepben is „túl jó” (túl pontos) marad, a helyzetet itt a gyakorlott Keneally menti meg Hammond-hangzásával, és a dal összességében sikerült trükkel zárul. Közvetlenül utána az újonnan felfedezett szabadgondolkodás lep meg a The Golden Room című számban, ahol a „Satriani-rock” hangzása atmoszférikusan kivételesen ízléses módon találkozik a hindu dallamvilággal. A kulcs természetesen megint csak a szikrázó Keneally érkezése az albumra! A dal tele van váratlan fordulatokkal, amelyeket Satriani mennyei szólói, az ütőshangszerek természetes hangzású hangszerelései és a gitárriffek meg a billentyűfüggönyök masszív keveréke teremt meg. Ez a váratlan kitérő Satrianitól – Vai kollégánál ez különben magától értetődő – Joe-nak rendkívül jólesett, hiszen valójában ez hat a leggyőzőbben az albumon, ugyanakkor Satriani hitelesen nyit vele új alkotói mezőket a jövőbeli zenéléshez. Az ember alig vesz egy nagy levegőt, máris itt a Two Sides To Every Story, ahol Satriani szigorúan jazzvizekre evez, és tovább kamatoztatja Keneally keze ügyességét, amelyet azonnal megirigyelt volna az elhunyt Joe Zawinul (Weather Report) is. Az intenzív fejleményeket egy pillanatra oldja a különben könnyedebb, a fület megcsapó Wormhole Wizards, aztán Satriani még egyszer belemerül az álmok birodalmába és (nem hazudok!) a pszichedelikus-cerebrális erotikába a Wind In The Trees című számban. Ebben a dalban különösen érezni a hangszerek közötti rendkívüli egységet, amelyet ezúttal a produkció ért el, a hangulat zömét pedig megint Keneally billentyűi teremtik meg. Újabb abszolút kitérő, amelyre Satrianinak ezúttal égetően szüksége volt, hogy kiszellőztesse, és egy konkrét mértékig tagadja szinte közmondásos stúdiós kiszámíthatóságát. Ez a spontaneitás sikerült érzetének és a hangulat frázisról frázisra, körről körre fokozatos növekedésének pontja. Satriani tehát felvitte az albumra a kiszámíthatatlanság elemét, ami nála nem éppen mindennapi húzás.
Persze van néhány dal, amely tetőtől talpig tipikus „Satriani-sztori”. Nélkülük nem megy, és ez így van jól. Muszáj, hogy legyenek. A nyitó Premonition enyhén csibészes hangsúlyával nem titkolja Satriani jóindulatú természetét és bolondos humorérzékét. Hasonló vibrálást áraszt, csak komolyabban és egy kicsit ünnepélyesebben az album záródala, a God Is Crying, amely remekül zárja le ezt a kifejezésben rendkívül gazdag és mozgalmas albumot. A Dream Song klasszikus Satriani-gitárrockballada, amely ízlésesen fűzi egymás után az új hangulatokat, és hálásan ellensúlyozza a Premonitionnel indított kezdő rohamot. A Pyrrhic Victoria is ebbe a „Satchafunkilus”-karizmát hordozó kategóriába tartozik, bár Keneally szellemes hangszerelései gazdagítják és mozgalmassá teszik. Itt van a felpörgetett Light Years Away, amelynek vezető gitárfrázisa valamiféle bőr alatti módon közelít leginkább ahhoz a rockos tempóhoz, amit Satriani a Chickenfoot-tal csinál.
Mondhatjuk, hogy Satriani prédikációja az új albummal új dimenziót kapott. Nem az alkotói áttörés forradalmiságát tekintve, hanem abban az értelemben, hogy Satriani – főleg a Chickenfoot-tal való együttműködésnek köszönhetően – újra rátalált a varázsszóra: „zenekar”. Így az új album produkciós megszólalását tekintve valóban a legerősebb, de kifejezésmódját tekintve nem a leggyőzőbb ennek a megedződött zenei virtuóznak, úttörőnek és látnoknak az utóbbi stúdiókiadványai sorában. Mivel az új album egy adag kiszámíthatatlanságot és merész kísérletezést hordoz, amely időnként a billentyűsöknek is átadja a vezető szerepet, ez egy olyan lemez, amelyre több idő kell, mire a bőr alá kúszik. Ez a megállapítás viszont csak megerősíti azt az újonnan felfedezett zamatosságot és frissességet, amellyel Satriani az új albumon mozog, és amelyben a zenész láthatóan több mint remekül érzi magát. Reméljük, hogy a jövőben a varázsszó érintése még jobban elmélyíti és kiszélesíti a kísérletezést a kifejezésmódjában. A „Black Swans And Wormhole Wizards” ezt bőségesen meghálálta neki.
Felállás
Joe Satriani – gitár, basszusgitár, billentyűk
Allen Whitman – basszusgitár
Mike Keneally – billentyűk
Jeff Campitelli – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Mike Fraser & Joe Satriani
Számlista
1. Premonition (3:53)
2. Dream Song (4:49)
3. Pyrrhic Victoria (5:09)
4. Light Years Away (6:11)
5. Solitude (0:58)
6. Littleworth Lane (3:46)
7. The Golden Room (5:20)
8. Two Sides to Every Story (4:10)
9. Wormhole Wizards (6:27)
10. Wind in the Trees (7:43)
11. God is Crying (4:53)
