Előadó: Rok Zalokar Trio
Kiadó: Radio Študent
Megjelenés: 2013
Játékidő: 1:18:45
Értékelés: 4.5/5
A jazz és Szlovénia szívesen járnak kéz a kézben. Főleg, ha nem a hagyományos, konzervatív jazzről van szó, hanem valami érdekes fúzióról. Legyen a koktél másik összetevője rock, blues, funk, vagy – mint most – a klasszikus zene. Tényleg vonzó, ahogy a szóban forgó zenekar, vagyis a Rok Zalokar Trio a jazz improvizatív lelkét viszi át a klasszikus (zongorás) zene világába. Ha ez nem a korszerűség jele, és nem a merész szembenézés azzal, hogy miként lehet frissen értelmezni az akadémikusan megtanult zenei formákat, akkor sehol sem találtok ilyet.
Valójában elég sokáig tartott, mire Rok Zalokar és a két meg nem nevezett társa kiadta az első lemezét. Az első albumig ugyanis rengeteget játszották a számokat számtalan koncerten. Ennek ellenére néhány darab végső formája még mindig meglepő, épp a koncerteken végzett végtelen improvizálás miatt (főleg Zalokar billentyűs játékában). Az is érződik, hogy a zenekar a névadóra, vagyis Rokra épül, ellentétben például Rok egy másik projektjével, a Vsemogočni Mlinnel, amely szintén idén adta ki az első lemezét. A billentyűk azok, amelyek elvileg elindítják és lezárják a számokat, ők veszik át az átvezetéseket és a közjátékokat, jellemzően ők vezetik az egészet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Dejan Hudoklin basszusgitárosnak és Jože Cesar dobosnak ne jutna nagyobb szerep a Vol. 1-en, ahogy a lemez a címét viseli. Épp ellenkezőleg – mindkettejük képességei igazán szemléletesen kerülnek bemutatásra. És Rok előtérbe állítása ellenére ezek tényleg kiemelkednek. Az RZ3 nagy előnye a Vsemogočni Mlinnel szemben éppen az, hogy minden zenész meglep. Nem annyira a technikai (szóló)képességeikkel, hanem magukkal a szerkezetekkel, az elvontabb szerepekkel, az újszerű megoldásokkal, azzal a gondolattal, hogy egyes részek improvizációk, és végül azért is, mert Rok triójának tagjai talán nem veszik magukat annyira komolyan, következésképp nem is annyira koherensen, mint a Vsemogočni Mlin tagjai. A zene pedig végül így is szól – kissé széttartóan, a vörös fonallal inkább az elvontabb szférákban, de épp ezért annál vonzóbban, érdekesebben és váratlanabbul.
Az is nagyon jó, ahogy a klasszikus zene valamiféle érzete, amire nehéz rámutatni, utat talál ebbe a különben konglomerátumszerű egészbe, ami mégis a jazz uralma alatt működik. Ez főleg azokban a részekben történik, amikor Zalokar kerül a reflektorfénybe, Cesar és Hudoklin pedig csak atmoszférikusan, többnyire pusztán könnyed hangsúlyokkal kíséri. Ahol Rok klasszikus zenéje találkozik a másik kettővel, különösen Cesar ütős ötleteivel, a zene szinte úgy szól, mint valamiféle progresszív zenekarok muzsikája az elmúlt évszázad 70-es éveiből, de mégsem egészen – megőriz valamit a sajátjából, valamit, ami még mindig kizárólag abban a világban mozog, amelyet a trió az elején megteremtett.
Az egyik fogás, ami ennyi hangulati, műfaji és stilisztikai váltást lehetővé tesz, kétségkívül a szünet. Számtalan szünet. Fokozó megállások egy szám felénél, a fele táján, a háromnegyedénél. Néha, de tényleg csak néha, túl sok is van belőlük. Odáig halmozódnak, hogy már nem az ötleteket szolgálják, hanem fékezik azokat. És nem egy téma folyamatos kibontakozásának fékezéséről beszélek, hanem tényleges túlhalmozásról. Egyrészt ezek a sajátos kis szünetek, fokozások, a ritmusokkal, hangulatokkal és stílusokkal való játszadozás díszítik és jellemzik a zenekart, másrészt viszont tényleg megakasztanak egy magasabb rendű progressziót az album egészében. De csak néha, és ha más nem, ezzel biztosan egyéni pecsétet ütöttek magukra, ami akarva-akaratlanul meglehetősen egyedi zenekarrá teszi őket. Talán ezért érdemes megemlíteni a naiv otthonosság megtörésének még egy módját – Rok ellenőrizetlen, mennydörgő csapásait a mélyebb billentyűkön. Azokat öklökkel, teljesen például Hiromi Uehara stílusában. Ezek nemcsak szétzúzzák a folyó történetet, hanem a sötétség és a titokzatosság benyomását is keltik. Voltaképpen ebben a két hangulatban mozog az egész lemez, és itt van talán a legnagyobb különbség a Rok Zalokar Trio élő produkciója és a lemez között – a lemez sokkal sötétebb, mint az élő muzsikájuk. Nem azért, mert kevésbé játékos, hanem mert egyszerűen fenyegetőbb, valahogy baljósabb. És ez különbözteti meg a jellegzetes „hasonló” zenekaroktól is.
Egy dolog világos – a Vol. 1 húzós lemez. Friss, merészen szól, és annyi meglepetést, annyi témát rejt, amik teljesen magukkal ragadnak – egészen addig, amíg szándékosan le nem állítják az egészet, és ki nem rántanak minket a komfortzónánkból. Ebben az értelemben a Vol. 1 eszelősen modern album, gyakorlatilag posztmodern album, olyan album, ami sosem engedi, hogy elfeledkezzünk róla, hogy kívül vagyunk ezen a zenén, és ami folyton kizökkent a megszokott mintából, a kellemes monotóniából, végső soron a passzivitásból és az átlagosságból. Mindezeket az improvizált számokat végleges, betonba öntött állapotukban hallgatni kicsit furcsa, de működik. Működik arra, amire az album mint olyan szolgál, de igazán később működik – amikor a trió színpadra lép, és a kibontakozó ötleteket megtölti az egész improvizációs arzenáljával, amit csak tud. És ebből az arzenálból nincs hiány.
Felállás
Jože Cesar – dob
Dejan Hudoklin – basszusgitár
Rok Zalokar – zongora
Produkció
Rok Zalokar
Számlista
1.Liberté! 09:30
2. Bad Neighborhood 04:02
3. Dora 06:07
4. Interlude I 04:02
5. What is the Subconscious? 08:42
6. A Pile of Snow 04:58
7. 4-ka 10:35
8. Tea Time? 07:29
9. Interlude II 03:54
10. Nature can be Fun 07:35
11. Exit 03:15
12. Januareva 08:36
