Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Def Leppard
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 147:50
Értékelés: 4.5/5
Egy újabb rockbanda, amely az elmúlt két és fél évtizedben először hidegvérűen a piacra gondol, és csak utána próbálja felszolgálni azt, amiről úgy hiszi, hogy jól fog fogyni. A profitnak előre garantáltnak kell lennie. Sajnos az új stúdiós dolgaikkal már jó ideje a kultikus albumok árnyékában vannak, főleg abban a három lemezében, amely 1983 és 1992 között jelent meg. Nem, nem amerikaiak, pedig a nyers piaci logika az amerikai alapreceptet követi. Hölgyeim és uraim, a válasz amúgy rém egyszerű: Def Leppard.
Mintha maguk is tudnák, hogy új saját zenével már nem érhetnek el semmit. Kipróbáltak ugyanis mindent, amit csak lehetett, hogy megtartsák a piaci sikert. De az igazi szerzői ihlet sehonnan sem jön. Úgyhogy megint kacsintottak egyet arra, ami „életben tartja” őket. Belekapaszkodtak a régi dicsőséges időkbe, és úgy döntöttek, hogy teljes egészében „élőben” rögzítik a kultikus, számos dicshimnusszal övezett, mindannyiunk által szeretett albumukat, a „Hysteria”-t. Az album a mai napig több mint 20 millió példányban kelt el. Több napos las vegasi megállón, „indoor” közegben. Ott, ahol a Def Leppardot általában hallgatni szokás. A koncertjeik hangzásbeli tökéletessége mélyen bevált Def Leppard-tulajdonság, amelynek ma már csak kevés hard rock banda tud megfelelni.
Nem akarok hosszan beszélni. A két CD-ből és egy DVD-ből álló csomag keresztmetszet a tavalyi, márciusi–áprilisi las vegasi kirándulásból, ahol a Def Leppard teljes egészében előadta a „Hysteria” albumot, a show-t pedig ritkaságokból álló szettel kerekítette ki, főleg régebbi, szinte elfelejtett saját szerzeményekkel, amelyeket már rég nem játszottak élőben. Erre a célra voltaz előzenekart is maguk keresztelték el: a világ legjobb „tribute to Def Leppard bandjének” kiáltották ki magukat Ded Flatbird néven. Így maguk nyitottak saját maguknak a koncertesteken (és lehetőleg dupla gázsit zsebeltek be). Őszintén szólva a második CD a kiadvány igazi nagy vonzereje! A régebbi művek számai hangzásban és előadásban teljesen felújítva szólnak az új időkben. Helyenként tömörebb ritmikával, finomabbra csiszolt vokális harmóniákkal. A kontraszt persze nagyobb a felújított „Hysteria”-hoz képest, hiszen az „On Through The Night”, a „High ‘N’ Dry” és a „Pyromania” dalai fejlődési állomások a banda útján a „Hysteria” felé. Az első igazán kellemes meglepetést a második lemez már a nyitó Good Morning Freedom-mal hozza, amely valójában 1980-ban jelent meg a Hello America kislemez B-oldalaként. A második CD két koncertestét (2013.03.29. és 2013.03.30.) olvasztja egybe, amikor a Ded Flatbird mindkét este teljesen eltérő anyaggal lépett fel. Néhány gyöngyszem kicsit fiatalabb, köztük egyértelműen kiemelkedik az „Euphoria” (1999) albumról a Promises előadása, miközben a Slang („Slang”, 1996) simán nélkülözhető. A második lemez az a pont, amellyel valójában el kell kezdened hallgatni a „Viva! Hysteria” dokumentumot.
Tizenegy koncert tehát a patinás The Joint színpadán, vagyis a „Hard Rock Hotel And Casino”-ban Las Vegasban (Nevada), 2013.03.22. és 2013.04.13. között! Lehet itt egyáltalán hibázni? Ha mégis, az mindig mesterien el van rejtve. Ha mindegyik koncertet rögzíted, majd az egész falatot utólag megdolgozod, makulátlan hangzásfényt érsz el.
Elliott hangja az évek során lejjebb ment. Ez már nem újdonság. A legfontosabb, vagyis a számok „tartó” részeit az öreg hozzáértően és magabiztosan hozza, ettől nem kell tartani. Az ürge 2013-ban is a banda kemény, megingathatatlan frontembere marad! A többszólamú kórusharmóniák, amelyekbe Elliott vezető éneke be van öltöztetve, ragyogóan vannak elhelyezve. Elliott kitartásának egyik kemény próbája az első lemezen biztosan a Love Bites refrénje! Elliott és csapata a korához képest még mindig kiválóan megoldja.. A banda érik. A hangok persze az évek során lejjebb mennek, de vastagodnak. Egyre zsírosabbak lesznek. Innen van néhány kozmetikai igazítás a kiindulási hangolásban. A hangokat ugyanis el kell találni. Ezért alacsonyabb a hangolás. Így a Stagefright előadásáról azt mondhatnánk, hogy a második lemezen Elliott mai énekhangterjedelmének felső határát jelenti. Azt a határt, ahol Elliott még sikeresen és hitelesen megoldja a vokális szekvenciákat. Azokat, amelyek a legmagasabb regisztereket követelik.
Elmondhatjuk, hogy a „Viva! Hiysteria”-val a Def Leppard mindazt megadta, amit a 2011-ben kiadott „Mirrorball” koncertalbum a nagy előzetes elvárások ellenére nem tudott megadni, és ami hangzásban és kivitelezésben a Def Leppard-mércéhez képest kissé csalódást okozott. Ezzel szemben a „Viva! Hysteria” azt hozza, amit már a „Mirrorball”-on kerestünk. Elsősorban a két gitáros egyenrangú szerepvállalását a riffekben, az átvezetőkben, a szólókban. Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy Vivan Campbell közvetlenül a Las Vegasba indulás előtt kapott hideg zuhanyt: ekkor tudta meg, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nála. De az ötös hangzása és játékbeli összeszedettsége ezen a dokumentumon ezt semmiképp sem árulja el. Campbell remekül elvégezte a dolgát, hiszen személyiségében akár teljesen össze is törhetett volna. A „Mirrorballhoz” képest a „Viva! Hysteria” meggyőzőbben színezi Elliott énekét a többi tag vokális harmóniáival, és erőteljesebben hangsúlyos a kiadvány szerves hangzásmélysége is, amit Rick Allen híres snare-ütése mélyít el összeomló detonáció hatásával, Rick Savage vastag basszusa pedig még fokozza. Ezért a koncertdokumentumon át az egyes hangulati állapotok színezése is hatékonyabban kontrasztos, így maga a koncertdokumentum nagyobb dinamikai kihozatalra tesz szert.
A kiadvány megrendelt tapaszként érkezik mindazoknak a Def Leppard-rajongóknak, akik hiába élnek abban a reményben, hogy a banda valaha még visszatér a Steve Clark idejében született riffek alkotói mezejére. Azok az évek nem jönnek vissza, az ihletről nem is beszélve. A „Viva! Hysteria” az igényesebb rockgurmék számára lényeges édes csemegét hoz a gyönyörből, főleg a második lemez tartalma miatt. Sajnos kissé fájdalmas tény, hogy a bandának a régi dicsőségből kell megélnie. De jobb így, mint új stúdióalbumokat készíteni, amelyek halovány árnyékai annak, amit egykor tudtak és nyújtani képesek voltak, igaz, Bon Jovi?
Ami a Def Leppardot illeti, már csak egy dolog maradt. Jó lenne, ha egy pillanatra megszakítanák a számító, kapitalista gondolkodásmódjukat, amellyel évek óta csak az USA-ban és Nagy-Britanniában koncerteznek, és legalább egy 14 napos turnét lenyomnának a régi európai kontinensen. Fiúk, legfőbb ideje.
Felállás
Joe Elliott – ének
Phil Collen – gitár, vokál
Vivian Campbell – gitár, vokál
Rick Savage – basszusgitár, vokál
Rick Allen – dob, ütőhangszerek, vokál
Producer
Domenic J. Cotter & John Rubey
Számlista
CD1:
1. Women
2. Rocket
3. Animal
4. Love Bites
5. Pour Some Sugar on Me
6. Armageddon It
7. Gods of War
8. Don’t Shoot Shotgun
9. Run Riot
10. Hysteria
11. Excitable
12. Love and Affection
13. Rock of Ages
14. Photograph
CD2.:
Ded Flatbird Set#1:
1. Good Morning Freedom
2. Wasted
3. Stagefright
4. Mirror Mirror (Look Into My Eyes)
5. Action
6. Rock Brigade
7. Undefeated
8. Promises
Ded Flatbird Set#2:
9. On Through The Night
10. Slang
11. Let It Go
12. Another Hit And Run
13. High ‘n’ Dry (Saturday Night)
14. Bringin’ On The Heartbreak
15. Switch 625.
DVD/Blu Ray:
– Viva Hysteria
– Ded Flatbird Night 1
– Ded Flatbird Night 2
– Acoustic Set:
When Love and Hate Collide
Have You Ever Needed Someone So Bad
Two Steps Behind You
– Photo Montage
