Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 86:14
Értékelés: 4/5
A progresszív rock nagyurai, a Van Der Graaf Generator, akik a hetvenes évek végén kissé lerövidített néven, ‘Van Der Graaf’-ként működtek, harmadik (szerencsére csak átmeneti, bár hosszúra nyúlt) feloszlásukkor adtak ki egy dupla koncertalbumot „Vital” címmel. Ez volt az első hivatalos koncertlemezük, amelyet január 16-án rögzítettek a londoni Marquee klubban tartott ‘búcsúkoncerten’, így igazán nagyszabású módon vehettek búcsút. A Van Der Graaf ekkor rövid életű felállásban lépett színpadra: az eredeti tagok, vagyis a zseniális énekes, gitáros és szerző Peter Hammill, valamint a dobos nagymester Guy Evans mellett ott volt Nic Potter basszusgitáros, Graham Smith hegedűs (ex-String Driven Thing), a vendég csellista és billentyűs Charles Dickie, valamint a visszatérő David Jackson szaxofonon és fuvolán. Ő kizárólag a két marquee-s fellépés kedvéért tért vissza, amelyek egyben a búcsúturné utolsó állomásai voltak.
Jackson jelenléte mindkét koncertnek egészen különleges pecsétet adott, ami a „Vital” egyes felvételein jól hallható, hiszen a karizmatikus fúvós remekül feltalálta magát a számára szokatlan vonós társaságban, noha éppen a vonósok jelenléte (és az eredeti billentyűs, Hugh Banton hiánya) miatt hagyta ott 1977-ben a VDGG-t. Az átalakult felállás a régi VDGG-klasszikusokat egészen másként játszotta, mint ahogy az a kultzenekar klasszikus verziójára jellemző volt: az orgona hiánya, a vonósok és a szintetizátor jelenléte a legtöbb régi dalnak merőben más, atmoszférikus dimenziót adott, olyat, amilyenhez a VDGG-rajongók addig Hammilltől és társaitól nem szoktak hozzá.
A pokoli VDGG-szörnyek hangzása egyes részeken a megszokott sötétség mellett sokkal koszosabb és közvetlenebb volt, mint valaha, ami persze nem jelenti azt, hogy a „Vital”-ról hiányoztak volna a jellegzetes, őrült improvizációk. Egyes számoknak az elmaszatolt gitárakkordok miatt szinte ‘punkos’ bélyege van, így nem meglepő, hogy Peter egy akkori interjúban félig viccesen, félig komolyan azt nyilatkozta, hogy ‘jelenleg úgy élvez elektromos gitáron játszani, mint valami virgonc, bizonyítani vágyó 15 éves, aki határtalanul élvezi, ha három akkordot püfölhet’.
Az ezen a dupla koncertfelvételen szereplő műsor, amely mindössze egy hónappal a zenekar feloszlása előtt jelent meg, meglehetősen érdekes, hiszen akadt benne jó néhány ritka előadás, illetve olyan szám, amelyet a VDGG sem előtte, sem utána nem játszott. A szívesen látott VDGG-klasszikusok, például a melodramatikus „Still Life”, az epikus-kaotikus „Pioneers Over C” és az ütős „Killer” mellett elővették Hammill azonos című szólóalbumának dalát, a „Nadir’s Big Chance”-t is, valamint három teljesen új szerzeményt: „Mirror Images”, „Sci-Finance”, „Door” és „Urban”.
A műsorválasztást illetően nagy meglepetés volt már a nyitószám, a „Ship Of Fools”, amely eredetileg a „Cat’s Eye” kislemez B-oldalaként jelent meg, azt is csak Franciaországban. A dalok többségét nagyon nyersen, brutálisan és közvetlenül játszották, ezzel a VDGG a korabeli (hetvenes évek végi) legütősebb bandák közül is egyeseket elhomályosított. Ez különösen hallatszik „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) albumról származó számokon, amelyeket Smith hegedűjére írtak. Ilyen például a „Last Frame”, amely bevezetőjében hosszú hegedűimprovizációt tartalmaz, majd brutális szakaszba fordul, amelynek közepén a mennydörgő hangú Hammillnak ismét elszakad a cérna. Az epikus csemege, a „Mirror Images” stúdióverziója, amely néhány nagyon szép fúvós-hangszerelést tartalmaz, később, 1979-ben jelent meg Hammill „pH7” című szólóalbumán.
Kissé ironikus módon a „Vital” legérdekesebb előadása egyben a legnagyobb csalódása, ha nem egyenesen a fő hibája. A döntés, hogy az epikus magnum opust, az „A Plague of Lighthouse Keepers”-t a felére rövidítsék, és összevonják a „Godbluff” (1975) egyébként kiváló klasszikusával, a „Sleepwalkers”-szel, az angol proggyökerű legendák történetének egyik ritka melléfogása volt. A VDGG a hetvenes években az „A Plague of Lighthouse Keepers” teljes verzióját csak egyszer játszotta ‘élőben’ (egy belga televíziós fellépésen), mert az előadása eléggé megerőltető és igényes volt. Bármit kihagyni az eredeti, több mint húszperces változatból nagy hiba volt, hiszen ez egy konceptuális szuperepika, még ha a „Sleepwalkers” a szakasz előtt, amikor a dolgok igencsak ‘megbonyolódnának’, meglehetősen meggyőzően egészíti is ki.
A második lemez egyik fő attrakciója a sci-fi odüsszeia, a „Pioneers Over C”, ahol viszont a kiváló előadás ellenére is nagyon hiányzik Banton orgonája. A könnyed újhullámos beütésű „Sci-Finance”, amelyben a barokkos hangszerelésekkel különösen a két vonós játékos ragyog, tíz évvel később, „Sci-Finance (Revisited)” néven jelent meg stúdióverzióban Hammill „In A Foreign Town” (1988) című stúdiólemezén. Az improvizációs hullámvasút, a „Door”, amely stílusában erősen emlékeztet Hammill korszakbeli szólószerzeményeire, szintén 1977-ben született, stúdióverzióban csak a „Box” (2000) válogatáson jelent meg. A szokatlanabb, de mégis érdekes kísérletek közé tartozik az „Urban/Killer/Urban” egyveleg is, amelyben a zenekar a jelentősen megnyirbált „Killer” klasszikust ravaszul egyesítette az új „Urban” számmal. Talán még találó is volt, hogy a Van Der Graaf ezen az estén Hammill szólóklasszikusával, a „Nadir’s Big Chance”-szel búcsúzott, egy protopunk számmal, amely derekasan megmelengette a közönség azon tagjainak a szívét is, akik az úgynevezett punk generációhoz tartoztak.
A remek koncertdokumentum, a „Vital” szép bepillantást nyújtott abba, hogy az akkori VDGG-felállást szinte szétfeszítette a szilaj energia és harciasság, ezért is nehezebb elhinni, hogy ez volt a proggyökerű legendák utolsó fellépése az (átmeneti) feloszlás előtt. A VDGG hangzásbeli látnokságában soha nem törődött az aktuális zenei trendekkel, ami valószínűleg a fő oka annak, hogy Olaszországot leszámítva soha nem ért el említésre méltó kereskedelmi sikert. 2005-ös újraegyesülésük után tulajdonképpen népszerűbbek lettek, mint valaha, de még mindig közel sem, és a nagyobb kereskedelmi siker szándéka nélkül. Néhány ötletüket, például a „Nadir’s Big Chance”-t (az eredeti verziót a klasszikus VDGG-felállás játszotta), amely, ahogy már említettük, a protopunk nyomait hordozta, Hammill intellektuális-látnoki irányítása alatt teljesen véletlenül találták ki, még mielőtt ez népszerű lett volna. Talán ez az egyik fő oka annak, hogy a korabeli média nem kiáltotta ki őket ‘dinoszauruszoknak’, ahogy a legtöbb zenei kortársukkal tette, és egyúttal sok punk tiszteletét is élvezték, akiknek tetszett az agresszivitásuk és Hammill ‘szent egyszerűsége’, ugyanakkor a gitárakkordok megválasztásának energikussága.
Felállás
Peter Hammill – ének, zongora és gitár
Guy Evans – dob
David Jackson – szaxofon és fuvola
Nic Potter – basszusgitár
Graham Smith – hegedű
Charles Dickie – cselló, elektromos zongora, szintetizátor
Produkció
Guy Evans
Számlista
1. Ship of Fools (6:43)
2. Still Life (9:42)
3. Last Frame (9:02)
4. Mirror Images (5:50)
5. Medley: A Plague of Lighthouse Keepers/Sleepwalkers (13:41)
6. Pioneers Over C (17:00)
7. Sci-Finance (6:16)
8. Door (6:00)
9. Urban/Killer/Urban (8:20)
10. Nadir’s Big Chance (7:00)
