Vices

Daytona nemcsak indie car versenyeket és egy hatalmas halom összegyűrt bádogot tud kínálni, hanem a füledet is jóllakatja valami mással, mint az autómotorok zúgása. Ezt bizonyítják a Dead Poetic srácai is, akik három kiadott albummal már beírták magukat a zenei évkönyvekbe. A legutóbbi a Vices címet viseli. A mennyiség nem igazolja a létezést, ha a lényegben nem rejtőzik valami mélyebb. Például tehetség. És Brandon Rike énekes, Zach Miles és Dusty Redmon gitáros, John Brehm basszusgitáros és Jesse Sprinkle dobos ezt a minimális követelményt sikeresen teljesíti. Hogy áll viszont a hallottak eredetisége?

A screamo olyan alműfaj, amely fennállása során, létrejötte óta folyamatosan borzolta a zenehallgató közönség igényesebb részének kedélyeit. Abban a világos meggyőződésben, hogy a piac könyörtelen elvárásainak lehetetlen ellenállni, ha nem csempészel a zenébe némi dallamos díszítést, és nem idézed magadra a kereskedelmi emészthetőség bűvöletét, tavaly a Dead Poetic is stúdióba vonult. A producerpultnál Aaron Sprinkle ült, aki addig többek között a Pedro The Lion és az Anberlin hangzásvilágát varázsolta meg; arról pedig, hogy a klasszikus rock hatásai egyensúlyban legyenek a kilencvenes évek alternatív hangzásával, Chino Moreno gondoskodott, vendég-társproducerként és vendégénekesként a lemez két dalában. Chino garancia a tömegek megmozgatására már csak azért is, mert nélküle nehéz elképzelni a Deftonest. A Dead Poetic hangzásban mégis jóval közelebb áll a Stone Temple Pilotshoz és a Pearl Jamhez hardcore-hangerővel, mint bármelyik beképzelt, „frissen” szóló újkori alternatív klónhoz. A kiabálást maguk mögött hagyták, és az énekre tették a hangsúlyt, amelynek van füle-farka. A ‘Cannibal Vs. Cunning’ az első találkozás a zenekar kozmetikailag átdolgozott arculatával: a banda hajdan vokálisan még a szemüvegek lencséit zúzta szét, most viszont melankolikus, többszólamú éneklésre is képes. A szám ringat és hipnotizál, olyan hangkonglomerátummal, amely a kilencvenes évek szentimentális zúzásának és a Deftones-féle zenekarok művészi minimalizmusának keveréke, részben pedig hallani benne néhány kereskedelmibb együttes, például a korai Linkin Park produkciós tökéletességét is. Riker tenor hangon énekel, a közvetlenül a fejedbe csapó tömeghangzást pedig a teljes hangszeres háttér egészíti ki. A ringatás után jöhet egy csipetnyi régi hatás, hardcore-os, de éppen jól megédesítve egy alapvető átugrással a már hallott kombinációba, a Stone Temple Pilots-féle dühbe, amelyet a banda utolsó lemezein csodáltál. ‘Lioness’. Mégis az az érzés marad a szádban a hangzás teltsége ellenére, hogy a Dead Poetic már az elején beleesett az ismétlés lineáris formájába, amely acélszögekkel veri beléd az üzeneteket, és egyúttal könyörögve, közvetlenül a harmadik szemedbe csap. A parabolikus repülés folytatása meditatív vonalat ad hozzá, amelyet az A Perfect Circle sem utasítana vissza, Riker pedig Maynard-módra dolgozza fel a csalódás és az érzelmi intelligencia elvesztésének témáját. Az egyetlen, ami marad, az önpusztítás és a halál. A srácok azért nyújtanak további vigaszt. Az ópiátokat már jóval korábban is a fájdalom csillapítására használták, így a ‘Narcotic’ dekadenciája túlzottan meg sem érint. A szám közelebb áll egy speed-túladagoláshoz, mint a tramadolhoz vagy más nyugtatóhoz. Legalább a hashajtókat megspórolták neked egy másik alkalomra. Percről percre mégis erősebb az érzés, hogy körbe-körbe forogsz, és valami szimpatikusat, de a már hallotthoz túlságosan hasonlót hallgatsz. A követés tempója ugyanaz, a legmagasabb fokozatban pedig elfogynak a fordulatai ahhoz, hogy még egy lépcsőfokkal följebb jussanak. Ezért a száguldást részben megállítják, és egy teljesen jó kis alternatív balladát kínálnak, amely könnyen lehetne a lemez egyik fő slágere. Az ‘In Coma’ a Coheed In Cambriát idézi. Csak azért, hogy a ‘Long Forgotten’ nagyoktánszámú robbanékony szélviharában kifújják belőled a port: ismét megesküdnél rá, hogy ez a szám úgy szól, mint Scott Weiland a maga új, rockos-revolverhősös ötletében. Állott és megrágott, de még mindig mozgásra sarkall, és a szív verését is kicsit felgyorsítja. A kilencvenes évek hangzásának „remake”-je folytatódik, a Dead Poetic pedig kétdimenziós tökéletességében semmitől sem hagyja magát zavartatni. Az első meglepetés – ha nevezhetem így –, az Audioslave-hangzás és valami feltételezetten önálló dolog genetikai keresztezési kísérlete. A ‘Sinless City’ a lemez forgásának második fékezése, a Dead Poetic és a már annyiszor emlegetett Chino Moreno hipnotikus duettje pedig még inkább megnyugtat. A ‘Paralytic’ szexisen és megnyugtatóan szól. Mintha a srácok az új zászlóvivői szerepért versenyeznének, akik a „the-best-of-Deftones” hangzás alternatív zászlaját lobogtathatnák. A hipnotikusság a folytatásban is megmarad, az ‘Animals’ pedig először nyújtja a klasszikus Led Zeppelin-es sámánkodás körvonalait, a posztapokaliptikus pusztítás pedig a ‘Crashing Down’ hallucinogén látomásaként lopakodik be. Mivel pedig teljesen egyértelmű, hogy Moreno nem elégedett meg csupán mellékszereppel a lemezen, ezúttal főzött és tálalt nekik egy elektro-beates tálkányi valamit, ami akár a következő Team Sleep-lemez hangzásvilágába is beleférne. ‘Copy Of A Copy’. Nomen est omen. Zárásként pedig még utoljára egy poszt-grunge csókkal csábítanak, amellyel megpróbálják elzsibbadt, és a már elmondottak másolásától megbetegedett nyelvüket legalább a mandulákig letolni. A ‘Vices’ egy olyan lemez hattyúdala, amely lehetett volna sikeres, de elakadt az időgép programozásánál.

A Dead Poetic kétségkívül költői és jól hallgatható, sőt tetszetős, de a valami újjal való pozitív meglepetés eleme egyáltalán nem található meg bennük. Következetesen fogyasztottak és megemésztettek, majd sajátos módon művészien egy gyönyörű kis kupaccá kakiltak, amely kétségkívül megérdemelné a maga öt percnyi hírnevét és az érdeklődésed legalább egytizedét, amit valahogy csak szánnál nekik. Jóval nagyobb sikert arathattak volna, mint ma, úgy tíz évvel ezelőtt, amikor az MTV-listák első helyéért az STP-vel, a Jammel és a többi grunge-zenekarral versenyezhettek volna, amelyek a Nirvana első emberének halála után „virágoztak ki”. Így viszont a Dead Poetic csak egy újabb zenekar a sok közül, amely ugyan tud játszani, van dallamérzéke, tehetsége és víziója, de a szavatossága már kissé lejárt.