Venom And Tears

 Négy éve annak, hogy a Pantera nélkül maradtunk, és ez idő alatt sok szájhős sok bizalmatlanságot szedett össze magának: olyanok, akik a Pantera energiájának szikráját ígérték, és az olyan harcosok tollával ékeskedtek, amilyenek a Pantera tagjai kétségkívül voltak. Közülük sokan csak szánalmas utánzatok voltak, még többen pedig életükben nem hallgattak végig egy Pantera-lemezt sem, inkább a fényképezőgépek és kamerák előtt pózoltak. Elfelejtették, mi az egész lényege, mit jelentenek a HC-eszmények és a metálos tartás. A Throwdown így akár azonnal ellenszenvet és ellenkezést is kiválthatna, hiszen az olyan lapok, mint a Metal Hammer, úgy jellemzik őket, mint azt a bandát, amely „szorgalmasan gyártja a legnehezebb metált, a legnehezebb léptekkel Texasnak ezen az oldalán, és büszkén, dacosan tartja életben a Pantera emlékét”. A Throwdown viszont abban különbözik a többségtől, hogy a HC-életmódot tényleg élik: náluk a vérhugyozás a szabály, nem a kivétel, az acélkemény elvhűség pedig megadja nekik azt a hiányzó tényezőt, amelyet a közönséges pózerek képtelenek beleszámolni a Pantera-stílus képletébe. Hogyan segíthet ebben valaki, akinek a keze alól az Avenged Sevenfold, a Godsmack vagy a Powerman 5000 albumai kerültek ki? Mudrock közreműködését a legjobb úgy hallgatni, ha követjük az album vörös fonalát.

A Venom And Tears, a kaliforniai HC post-thrasherek legújabb lemeze minden kétséget kizáróan a jegyük a végleges metálos áttöréshez, hiszen zenei és szövegírói fejlődésről van szó. A fenébe is – ha őszinték akarunk lenni, rögtön bevallanánk, hogy a Throwdown úgy szól, ahogyan a Pantera valószínűleg szólna 2007-ben, Dave Petters pedig kiérdemli a címet: ő a legjobb Anselmo-imitátor a Pantera fénykorából. A Venom And Tears a maga változatát kínálja annak, amit olyan legendás albumokon hallhattatok, mint a Vulgar Display Of Power vagy a Far Beyond Driven. A ‘Holy Roller’ fénysebességgel, a legkézenfekvőbb módon vág bele, a négyes pedig sebészi pontossággal okádja ki a szívvérét és ontja ki a beleit, mégpedig úgy, hogy a hardcore-osokat és a metálosokat egyetlen nagy családdá kovácsolja. Mark Choiniere gitárjátéka kiváló. Dimebagtől mindössze annyi különbözteti meg, hogy az elhunyt Dimebag sokkal több szólót használt, Choiniere viszont mindennek ellenére méltó, sőt több mint ízléses hangzással szolgál. Matt Mentley és a dobos Ben Dussault teljessé teszi a képet: tökéletes hangerő-kontroll és tökéletes ritmusuralom. Egyetlen eltérés sincs az aranyvonaltól. És ez az aranyvonal következetesen a középső ujjat mutatja a szervezett vallásnak, a széteső amerikai társadalomnak és az uszító külpolitikának, mindezt igen artikuláltan. „Sermon of hate / Spoken between a smile and words of piety / Well I’ve got a use for you / It’s time we stuck the pig / Teeth in my tongue for far too long / I’ve watched your lechery / So let this be your requiem / When there’s no eulogy I’ll speak.” Ugyanebben a szellemben folytatják a ‘Day Of The Dog’ című számban is, az ‘S.C.U.M.’ -hoz érve viszont már ejtsetek el minden biztosítékot, amellyel megpróbáltátok szigorúan kritikusan hallgatni ezt az albumot. Előbukkannak az emlékek a Machine Headről, a Sepulturáról és a kilencvenes évek hangzásának többi úttörőjéről, amelynek köszönhetően a metál képes volt kinőni azokat a nyomorúságos kereteket, amelyekbe a nyolcvanas években már beleesett; a szűklátókörű, szánalmas locsogást az ivászatról, a macsó logikáról és a homofóbiáról pedig tudatosabb HC-aktivizmus és politikai kritika váltja fel. A Throwdown kezet fog a modern punk legendáival, a Bad Religionnel, a „Fuck the gangs of middle class suburbia, the gutter punks, their Prozac-medicated parents too strung out to give a shit” sor pedig úgy hangzik, mintha Greg Graffin tollából származna. „If I see another pedophile priest released, a hipster glam-rock wannabe, a cop shooting an unarmed teen, I’ll carve my eyes out with a stick.” – ez kiegészíti azt, ami akár puszta provokatív póz is lehetne, ha nem ijesztő őszinteség csengene ki belőle. Mit lehet még hozzátenni? Az ‘Americana’ leszámolás az értékrend szétesésével. „All hail the god on TV / White noise medicating / Rape and murder, holy war / Nothing phases me / […] / Eyes wide, fixed and dilated / A myriad of rich white trash / Nothing phases me.” És ez a szétesett rendszer gránátszerű prédikációkkal és gépfegyvertűz-szerű megkeresztelésekkel osztja a tanításait azoknak, akik szilárdan hisznek az elveikben. A ‘Hellbent (On War)’ a pacifizmus színeit védi. „Now we’re well past words and threats and everything in between / No more restraint, just pure hostility / Confrontation, intimidation, vindication… / An eye for an eye / A tooth for a tooth / But a code of violence and vengeance is written in blood”, ezt pedig egy HC-s refrén követi, amelyben közösen skandálnak olyan jelszavakat, mint a „Blood for Blood”. Bár azzal a küldetéssel indultunk el, hogy hibákat találjunk, első hallásra a továbbiakban sehol nem látszik belőlük semmi. A ‘No Love’ nem tesz tapaszt a sebekre, a ‘Venom And Tears’ még mélyebbre vési a lázadás méregfogait a döglődő társadalom testébe, az élvezet dekadens tánca és a csábítás ritmikája pedig valamivel többet rejt a puszta szexepilnél. És számról számra egyre kevésbé érezni, hogy a Pantera plagizálásáról lenne szó, hiszen az egyik legerősebb érv az, hogy a Throwdown képes társadalmilag tudatos szövegeket írni, a texasi legendáknál viszont lehetett érezni legalább egy kis részeg rasszizmust és nőgyűlölő konföderációs szellemet. És figyeljetek még valamire: a Pantera is egész pályafutása alatt azzal az váddal küzdött, hogy más bandáktól lopja az ötleteit… Biztosan beleesett valamikor a másolás spektrogramjának palettájába a D.R.I. is, az ‘I, Suicide’ pedig olyan riffel játszik, amilyet ezektől a thrash-punkoktól várhatnánk. Az állandó asszociációk miatt idővel minden annyira hasonlónak tűnik, és annyira kurvára mindegy lesz nektek, hogy alig vesztek észre, hogy vége az albumnak; a nagy finálét ezúttal a Sepultura ‘Propaganda’ című számának feldolgozása adja, amelyet a srácok olyan meggyőzően és csiszoltan játszanak el, hogy az ember már szinte hiányol egy-egy mellényúlást.

A Venom And Tears előrelépést jelent a Throwdown korábbi kiadványaihoz képest, a zenekar pedig az új zenei virágzás terepéül a már túlélt kilencvenes éveket választotta. Csak ilyen, könnyen járható talajon lehet életben tartani egy HC–metál hibridet, amely a mai pózerkedők és a kiüresedett metalcore-osok tömény vacakjához képest hihetetlenül hitelesen és frissen szól. És egy cseppet sem látszik a ragasztószalag, amely több helyen igencsak nyilvánvalóan tartja egyben a kissé laza illesztéseket. Rusztikus és már hallott, de mégis szexepilű, kritikus, és éppen jól fűszerezett egy csipetnyi dühvel és önbizonyítással. Mindenképp több mint megfelelő olvasmány minden Pantera-rajongónak és mindenkinek, aki esküszik a southern metal dallamokra és a HC-vokálokra. A langyos víz feltalálásának nincs értelme, hiszen a nagyi receptje már megmutatta, mi kell ahhoz, hogy az étel ehető legyen. Ha valami teljesen újat és forradalmit vártok, akkor csak lapozzatok gyorsan, és caplassatok el a frusztrált feltalálók és zenei perverzek sivatagába, akik azzal vigasztalják magukat, hogy az ő munkájuk előrelépés a metál magjának zömétől. A Throwdown az örök siránkozók nélkül is túl fogja élni. Vélemény: a Throwdown semmiképp nem érdemel különdíjat különleges teljesítményért és életműért, de mindenképp több mint szerethető lemezről van szó, amely kiharcolta magának a helyét a lejátszó közelében még néhány meghallgatásra.