Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 5/5
Frank Zappa, a legendás zeneszerző, gitáros, énekes, rendező, szatirikus és a későbbi időkben az amerikai közerkölcs minden kétszínű őrének első számú közellensége a 60-as évek végén a különféle zenei alapanyagoktól és fűszerektől bugyogó üstjébe még forró patkányokat is bedobott, és ebből főzte ki azt az albumot, amely rajongói szemében a mai napig az életmű legnagyobb remeke és a jazz rock fúzió történetének egyik kulcslemeze. Mitől emelkedik ki a „Hot Rats” Frank több tucatnyi albuma közül, hogy a hívek a legjobb munkáit sorolva olyan gyakran odateszik a lista legtetejére? A válasz többrétű, de elsősorban attól, hogy a hatalmas diszkográfián belül ez a lemez a legkönnyebben befogadható, a legdallamosabb, az egyes feldolgozások szépsége és a kivételes ritmikai áramlás is egyedülálló rajta. Az aranyozások mellett a hangszerelések Frankre jellemző, humoros módon születtek. Ez bizonyítja egyedülálló zsenialitását, mert mind a mai napig nem akadt még olyan vagány, aki ilyen szellemesen tudta volna egyesíteni a rockot a hagyományos, komoly zenével, a klasszikussal és a jazzel, és a végén ilyen tökéletességet alkotni. Frank nemcsak fáradhatatlan zenei újító volt, hanem a fejlett producerkedés és az innovatív felvételi technikák úttörője is. Az album sok ritmusszekcióját szándékosan felgyorsította a felvétel közben, és a rárétegezéses (overdub) technikát is bevetette. Bár Frank előszeretettel parodizálta a pszichedelikus zenét, a lemez borítója bíborszínével és abszurd motívumával rendkívül pszichedelikusan hat. Az aluljáróból lapuló tekintettel kinéző, bohócra emlékeztető titokzatos alak egy női manöken, nem pedig az erősen kifestett Frank, amiben a rajongói közül néhányan tévesen hisznek.
Miután az „Uncle Meat” (1969) című albummal, amely mindössze néhány hónappal a „Hot Rats” előtt jelent meg, elérte alkotói csúcsát az avantgárd rock terén, Frank feloszlatta a The Mothers Of Invention kísérőzenekarának eredeti verzióját, és teljesen önálló útra lépett, bár a pályája kezdetétől fogva szilárdan a kezében tartotta a szálakat, ha a zeneírásról, a szövegekről, a koncepciókról és a produkcióról volt szó. A The Mothers Of Invention (később már csak The Mothers) az ezt követő években, egészen a 70-es évek közepéig még feltűnt kísérőbandaként, főleg koncerteken, de az eredeti szerepét, amilyen a 60-as években volt, amikor Frank egyenrangú tagnak számított közöttük, soha többé nem nyerte vissza. A The Mothers Of Invention tagjai közül Frank csak a kedvenc zenészét tartotta meg, a multiinstrumentalista Ian Underwoodot, aki a „Hot Rats” fő stúdiópartnere volt, és az album hangszereinek többségén is ő játszott (például zongorán, orgonán, fuvolán, klarinéton, alt- és tenorszaxofonon). Frank gitárművészkedése mellett éppen Ian billentyűi és fúvósai a kiváló album legfontosabb hangzásépítő elemei. Közreműködött rajta még néhány kivételesen tehetséges zenész, akik később is feltűntek Frank egyes lemezein, például a legendás francia hegedűmester, Jean-Luc Ponty, a szintén legendás énekes és Frank középiskolás barátja, Captain Beefheart (valódi nevén Don Van Vliet), a mindössze 16 éves basszusgitáros, Shuggy Otis, a dobos John Guerin és mások. Hozzájárulásuk semmiképp sem elhanyagolható, és érződik a kivételes ritmikai dinamikán, amely felveszi a versenyt az akkori legjobb jazzzenekarokéval. Frank ezekből a tehetségekből igazi kis zenekart facsart ki.
A „Hot Rats” zenei stílusa, ahogy említettem, rendkívül szellemes jazz rock fúzió némi klasszikus zenei elemmel, amely leváltotta Frank addigi gyakorlatát, az abszurd, a musique concrète, a surf rock, a pszichedelia és a rock’n’roll keverését. 1969 a jazz rock fúzió születésének éve volt, és ezen a zenei területen elsőként Frank és a legendás jazztrombitás, Miles Davis tündökölt teljes fényében az „In a Silent Way” című albumával, amely mindössze néhány hónappal a „Hot Rats” előtt jelent meg. Frank egyébként már a „Lumpy Gravy” (1968) lemezen bebizonyította, hogy zenei érdeklődése messze nem korlátozódik a rockra, hanem a klasszikusra és a jazzre is kiterjed, az „Uncle Meat”-nél pedig már több mint nyilvánvaló volt, mi lesz zenei pályájának következő lépése. Ezúttal egyes részeken Edgar Varese avantgárd zeneszerző hatása mellett Igor Stravinsky hatása is érződik, aki állítólag Frank kedvenc klasszikus zeneszerzői közé tartozott.
A „Hot Rats” az első perctől az utolsóig tele van a rock, a jazz és a szimfonikus zene rendkívül szaftos és szellemes kombinációjával, amely minden meghallgatásnál elállítja a lélegzetünket a virtuozitás és a dinamika kivételesen magas fokával. A nyitó „Peaches En Regalia” Frank egyik legismertebb és legkedveltebb instrumentálja, ha nem éppen a legismertebb, és egyenesen álomszerű albumnyitány. Gyönyörű, szinte romantikus dallamával, a dübörgő dobokkal és a mindössze 16 éves „csodagyerek” Shuggy Otis basszusával (ő is egyike Frank sok felfedezettjének, akinek később közvetve lehetővé tette az önálló érvényesülést), a csibészes vibrafonnal, a szellemes fúvósaranzsmánokkal, a billentyűk finom rétegeivel és Frank pimasz gitárfutamaival a legdallamosabb csemegéi közé tartozik. E műalkotás egyik fő különlegessége, hogy a dobokat több különböző felvételből rakták össze, és szándékosan felgyorsították, ami létrehozza. A „Willie The Pimp” az egyetlen szerzemény, amelyben ének is van. Ezért Frank régi cimborája és szintén elismert avantgárd szólóművész, Captain Beefheart felelt, aki megfázott/rekedt, részeges hangszínével és a hozzá illő szöveggel jókora adag utcai koszt visz a számba. A szerzemény lenyűgöző Frank hihetetlenül pajkos blueso gitárfutamainak kombinációjával, köztük kiváló szólóval, valamint az ütősök és a basszus használatával, amelyen ezúttal Max Bennett játszik, és aki a gitár mellett gyakran a legerősebb elem a legtöbb számban. Szerintem Frank éppen ezen az albumon hívta fel először igazán magára a figyelmet kiváló gitárosként is. Az álomszerű ritmusváltások a blues rock és a jazz határán tartják egyensúlyban a számot. Közben Beefheart a szájharmonika mellett aljasan groteszk majomkiáltásokat ereszt ki magából. A központi motívum, amelyben a pimasz fúvósok és a hegedű dominál, a kifutásban is visszatér. Az album legavantgárdabb rockos darabja, és ideális előétel a további jazz rock fúziós finomságok előtt.
Szerintem a legízletesebb közülük a „Son Of Mr. Green Genes”, amely egészen más, szimfonikus-jazzes köntösben tartalmazza az „Uncle Meat” albumról a „Mr. Green Genes” főmotívumát. Ez a szerzemény gyakorlatilag a szellemes zenekari hangszerelés, a jazzes ritmikai dinamika és a rockos pajkosság tökéletes ötvözete, és szerintem egyenesen az album központi darabja, bár mindegyik kiváló. A szerzemény, amely a tökéletességével újra meg újra lenyűgöz, a zenészek közötti kivételes dinamika gyümölcse, akik másodpercről másodpercre hihetetlen hatékonysággal váltogatják az ütemváltásokat és a motívumokat. A fúvósokon és billentyűkön megszólaló, latinos színezetű nyitó zenekari motívum után, amely akár egy cowboyfilmbe is beleillene, döbbenetes ritmusváltások következnek basszuson és dobokon, megfűszerezve hihetetlen, álomszerű gitárfutamokkal, amelyek percről percre szellemesebbek, majd idővel visszahozzák a fő „western” motívumot. Nehéz volna eldöntenem, mi ragad magával a leginkább ebben a számban: a csodálatos zenekari hangszerelés fúvósokon és zongorán, a basszus, a dobok és az ütősök hihetetlen ritmikai dinamikája vagy Frank gitárjának pajkos futamai – minden olyan jól a helyére kerül, hogy nem találok rá megfelelő szavakat. Kétségkívül Frank pályájának egyik legjobb szerzeménye. A „Little Umbrellas” kissé komorabb, titokzatosabb hangulatával még hangsúlyosabban jazzes a szaxofonok, a klarinét, a zongora és az ütősök bőséges használata révén, amelyek közül a szokásos módon a vibrafon emelkedik ki a leginkább. A magáét hozzáteszi a pimasz fuvola is, amely megfelelő adag szellemességet kölcsönöz neki. Egyes hangszerelések könnyedén otthon lennének valami pszichedelikus rajzfilmben vagy játékban.
A „The Gumbo Variations” a több mint 16 perces hosszával a leghosszabb szerzemény, és újabb jelölt az album legjobb darabjának címére. Ahogy a neve is mutatja, számtalan jazzes variációt tartalmaz, olyanokat, amilyenekre csak Frank és zenészei voltak képesek. Egyfajta jazzes improvizációként indul, majd rendkívül energikus részbe csap át, ahol fúvósok tengere, kiélezett gitárfutamok és a háttérben hammondorgona lép színre. Frank gitárja gyakran valódi epikus szólócsatákat vív Ian szaxofonjával, és kettejük együtt a humoros hangulat fő forrása, amely egyébként uralja ezt a csodálatos jazzes-szimfonikus csemegét. A ritmikai kombinatorika és az átmenetek sebessége ma is elállítja a lélegzetet, az érvek pedig csupa felsőfok. Az egyes szekciókat külön leírni gyakorlatilag értelmetlen volna, mert minden motívumban annyi különféle összetett zenei elem van, hogy az akkori rockzenekarok többségének már egyetlen összetett számhoz is elég lett volna, amely az artisztikus csúcsaik közé tartozna. Egy Frank-féle zseni számára viszont az ilyen megközelítés szinte csekélység volt, és a jövőben még szép számmal alkotott hasonlóan összetett jazz fúziós szerzeményeket. Az „It Must Be a Camel”, amelyben Jean-Luc Ponty mesteri hegedűje, elképesztő fúvós- és zongoraaranzsmánok, valamint John Guerin kiváló dobátmenetei hallhatók, záró jazzes csemege meglehetősen pszichedelikus hangulattal. A pimasz fúvósaranzsmánok, az álmodozó zongora, a hihetetlen ütőjáték és a dübörgő basszus felejthetetlen hangulatot teremtenek, és elképesztő sebességgel olvadnak egymásba. Az egyes átmenetek fúvósokon, zongorán és dobokon igazán drámaian szólnak. Mindez azonban csak nyitány ahhoz a szakaszhoz, ahol Frank szertelen gitárfutamai teljes kifejezésüket elérik, a szabad improvizációktól egészen az igazi hard rockos nyomulásig. Újabb mesteri szerzemény, amely éppúgy helyet kaphatna egy filmben, mint egy rajzfilmben. Briliáns lezárása az albumnak, majdnem olyan, mint a nyitánya.
A „Hot Rats” a korai jazz rock fúzió időtlen remekműve, amely teljes joggal tartozik Frank életművének legcsúcsára, és amely mellett egyetlen igényes, összetett, erősen kísérletező zenét kedvelő hallgató sem maradhat hidegen. Ez az az album, amellyel Frank (legalábbis ideiglenesen) felhívta magára a figyelmet, és lenyűgözte azokat a hallgatókat is, akiknek nem nagyon fért a fülükbe a kezdeti avantgárd lemezeinek hangzása, ahol zavarta őket az abszurd, gyakran vécéhumora, a kattant musique concrète elemek, a rock’n’roll néhány „hősének” parodizálása, valamint a társadalmi és politikai utalások, amelyekből nála mindig bőven volt. Nem kevesen vannak, akik csak a „Hot Rats” megjelenése után kezdték komoly zenésznek és zeneszerzőnek tekinteni Franket, nem pusztán szatirikusnak, aki a zenét csupán szarkasztikus társadalmi nézeteinek eszközéül használja, pedig az album hangszereléseinek többsége, mint mondtam, a szellemességüket tekintve semmivel sem pimaszabb azoknál az avantgárd daraboknál, az abszurd párbeszédekkel, amelyekkel annyira szeretett gúnyt űzni az amerikai társadalomból. Az a döntő összetevő, amely Franket (ideiglenesen) a szélesebb közönséghez is közelebb vitte, hogy a „Hot Rats”-en sok teret szentelt az egyes darabok dallamosságának. Egyúttal Frank újra bebizonyította, hogy kemény fickó volt, hiszen a hangszerelések többségét úgy írta meg, hogy egyaránt szólhatnának a filharmónia hangversenytermében és a cirkuszban. Mindazoknak, akik valahol szeretnének belekezdeni, de nem tudják, hol, a „Hot Rats” ideális kezdet Frank rendkívül gazdag hagyatékának megismeréséhez, néhányak számára pedig a jazz rock fúzió csodálatos világával való első találkozás is lesz. A „Hot Rats” minden bizonnyal azok közé az albumok közé tartozik, amelyeknek ott a helye minden tisztességes zenei gyűjteményben, minden háztartásban, az Alpok napos oldalán fekvő országtól egészen az iglukból álló inuit településig, ahol néhány lakó a sárga hó problémájával küzd.
Felállás
Frank Zappa – gitár, basszusgitár, ütősök
Ian Underwood – orgona, zongora, szaxofon, klarinét, fuvola
Max Bennett – basszusgitár
Captain Beefheart – ének, szájharmonika (2)
Don „Sugarcane” Harris – hegedű (2,5)
Jean-Luc Ponty – hegedű (6)
John Guerin – dob (2,4,6)
Paul Humphrey – dob (3,5)
Ron Selico – dob (1)
Shuggy Otis – basszusgitár (1)
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Peaches en Regalia (3:37)
2. Willie the Pimp (9:16)
3. Son of Mr. Green Genes (8:58)
4. Little Umbrelllas (3:04)
5. The Gumbo Variations (16:55)
6. It Must Be A Camel (5:15)
Az album hossza: 47:05
