Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2020. 8. 28.
Producer: Dean Well
Az album hossza: 59.42 perc
Stílus: Power Metal/Progressive Metal
Pontszám: 8.5/10
A Vanishing Point régi motoros ausztrál metalbanda, amely mindig is a kötéltáncot gyakorolta: egyensúlyozott a power metal játékos előadása és a progresszív metal elemeinek beépítése között. Ha csak a megalakulás évét nézzük, ami 1996, egyértelmű, hogy a Vanishing Point a működése első korszakában aratta a legnagyobb sikert, amikor olyan zenekarok voltak igazán keresettek, akik „újra felfedezték” a zenei alapelveket, és újrahasznosították őket a metalban. A zenekar a második, „Tangled In Dream” (2000) albumával még egy európai turnéra is bejutott, ahol első előzenekarként nyitotta az estéket a hamburgi európai power metal legendák, a Gamma Ray előtt. A turné második előzenekara a finn Sonata Arctica volt. Ez azonban már a múlt, amelyhez szép emlékek fűznek minket, főleg azokat, akik ezeket a sorokat olvassátok, és 2001. 10. 11-én ott voltatok a bécsi Planet Music nevű (mára lerombolt és elfeledett) helyszínen.
A zenekarnak valójában nem sikerült a nagy dobás, hogy a szélesebb tömegek szívét is meghódítsa, így az albumok között elég hosszú szünetek vannak a pályáján. Ha ehhez hozzászámolod a felállás instabilitása miatti nehézségeket, arra jutsz, hogy szinte csoda, hogy a Vanishing Point egyáltalán folytatja a pályafutását. Mindegy, itt van a zenekar hatodik stúdióalbuma, a „Dead Elysium”.
A mai Vanishing Point nagy erénye, hogy a felállásban ott van a két alapember, akik a zenekar arculatát és munkáját meghatározzák, és garantálják a zenekar művészi hitelességét az összes albumon át, az újon is. Ők a kiváló énekes, Silvio Massaro és a gitáros Chris Porcianko.
A „Dead Elysium” pontosan az, amit a Vanishing Pointtól várni lehet. Igen. Nosztalgiában is. Ha ismeritek a zenekart, és szimpatizáltok vele, akkor ennek az írásnak az olvasásával már nem is fogtok időt vesztegetni. A banda megint ultra zenei, az atmoszférikusság és a bombasztikusság csúcsait a megragadó énekdallamokban keresi és fejleszti, az események fő karmestere pedig mindenekelőtt Silvio Massaro kiváló hangja, amely a zenekar közel 25 éves működése után is rendkívül karakteres és átütő. Nem tör feltétlenül a magasba, viszont rendkívül kellemes erőt, tekintélyt és vonzó énekkaraktert bontakoztat ki, amelyre egy ilyen power és prog metal közötti keverék, mint a Vanishing Point, egyenesen rá van szorulva. Képzeljetek el, csak hogy legyen viszonyítási pont, néhány zenekart, amelyek a progresszív metal elemeihez nyúlnak, de közben mindent az ultra zeneiségre és a bombasztikusságra tesznek fel, mint például az Evergrey, a Circus Maximus, a Pagan’s Mind, a Pyramaze, vagy akár a későbbi Angel Dust. Az imént felsoroltak közül, az utolsó kivételével, mind skandináv zenekar, és higgyétek el: a Vanishing Point nagyon „európaian” szól, pedig ausztrálok. Ódivatúan, ma már persze kifejezetten elavultan, de bájosan hagyományosan, ezért ezt az albumot főleg az 1975 és 1985 között születettek fogják megnézni maguknak, akiket a zenekar első albumai meggyőztek.
Egészen a zeneileg kivételesen fülbemászó „Free”-ig bezárólag az album rendkívül fertőzően, nagy dinamikai folyékonysággal és lendülettel zúg, szép ötletgazdagságot bontakoztatva ki. A gitárfrázisok kifejezetten élesek és fogazottak, az album kemény. Produkciós szempontból a zenekar pályafutásának legkeményebb lemeze, a billentyűk beépítése pedig a drámai színház és a hangulatváltások kontrasztjáról gondoskodik. Chris Porcianko az új tagban, a gitáros James Maierben kiváló és egyenrangú társra talált, az album tele van suhogó szólókitérőkkel a mid-eight részekben és, ahogy mondtam, a nehéz torzítással, amely kellemesen romboló hatású.
Az album második felében többször „progresszívmetalosan elakad” a dolog, ami kissé oldja a komponálás meglehetősen kiszámítható természetét, bár az ember szívesen látna ebből több kísérletezést az új lemezen. De a „Dead Elysium” a zenekarnak nyilván elsősorban a túlélés próbája volt. A fennmaradásé, vagy ahogy a szlovének bölcs ősatyja, Primož Trubar mondta: „Stati inu obstati!” Ezt a feladatot a Vanishing Point a „Dead Elysium”-mal a megkövetelt kiválósággal teljesítette, a rutinos öreg motorosok stílusában, akik ráadásul ötletekkel is jól fel voltak szerelkezve a cél eléréséhez, és ahhoz, hogy első osztályú folytatását hozzák össze a régebbi stúdiósikereknek. A Vanishing Point új albuma, a „Dead Elysium” ott folytatja a történetet, ahol az elődje, a „Distant Is The Sun” (2014) abbahagyta. Reméljük, hogy a következő albumra nem kell majd három-négy évnél tovább várni, és hogy a zenekar legalább egy enyhébb művészi elmozdulással is előáll. Érettségben és tapasztalatban, de tehetségben sem szenved hiányt egy ilyesmihez. Főleg a bátor új csapattal, amely megtalálta a kölcsönös kreatív hatás valódi kötelékeit és erővonalait. Üdv újra itthon, fiúk!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Dead Elysium (7:01)
2. Count Your Days (6:15)
3. To The Wolves (5:56)
4. Salvus (5:16)
5. The Fall (5:21)
6. Free (7:15)
7. Recreate The Impossible (5:58)
8. Shadow World (4:36)
9. The Healing (6:02)
10. The Ocean (6:01)
Felállás:
Silvio Massaro – ének
Chris Porcianko – gitár, zenekari hangszerelés, háttérvokál
James “Bushy” Maier – gitár
Adrian Alimic – basszusgitár
Gaston Chin – basszusgitár
Damien Hall – dobok
Jennifer Borg (Divine Ascension) – vendégének
