Kiadó: BMG Rights Management (UK) Ltd
Megjelenés: 2020. 7. 31.
Produceri munka: Steve Howe
Az album hossza: 43.25 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 7.0/10
Steve Howe pályafutása során többek között azt is kipipálta, hogyan kell rossz albumot készíteni. Kellemetlen felütés, de ez lesz e írás vezérfonala. A nagyra becsült gitáros, az egyik legelismertebb a szakmában, 1970-ben, amikor csatlakozott a progresszív rock úttörőinek egyik legfontosabb zenekarához, fokozatosan kezdte megmutatni, mennyi különféle, kiaknázatlan zenei terepet képes még magába szívni a rock, hogy a hagyomány még gazdagabb, még kihívóbb és még inspirálóbb legyen. Steve Howe a mai napig a progresszív rock műfajának egyik fő alakítója és megalapozója, és egyenesen ki kell mondani: a hozzájárulása végeredményben fontos tényező volt a rock fejlődési irányainak kibontakozásában a hetvenes évek első felében.
Érdekes, hogy az ürge a Yes „Relayer” című albumáig (1974) lényegében az egész repertoárját és gitártrükkjeinek, „csínytevéseinek” zömét megmutatta. Stílusa és hangzása ugyan megcementálódott és hangyányit sem téveszthető össze mással, és ez az alapja bármelyik zenekar (Yes, Asia, de a GTR és az ABWH is) diszkográfiájának, valamint azoknak a szólóalbumoknak is, amelyekből Steve elég sokat kiadott a pályafutása alatt. A hetvenes évek közepe óta viszont művészileg nem fejlődött tovább. Ötletileg sem lepett meg már különösebben, bár akad néhány stúdióalbuma, amelyek mind dicséretre méltók. Instrumentális jellegűek. Ezt érdemes hangsúlyozni, amikor rátérünk „Bagoly úr” legfrissebb munkájára – így hívják a legendás gitárost szívesen, tréfásan, a külseje miatt –, a „Love Is” című albumra.
Steve tehát egy pillanatra Howe helyett Steve Love lett. És mit jelent Steve Howe számára a szeretet? Abszolút belső békét és makulátlanul pozitív vibrációk generálását, amitől a környezet egy csapásra kivirul, a legmorcosabb, legmogorvább homlokok is kisimulnak, a boldogság katarzisának szinonimája. Lehet, hogy így is van. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a férfi évek óta transzcendentális meditációt gyakorol, ezzel tölti fel naponta a személyiségét, az utolsó szelet húst pedig a Yes 1972-es amerikai turnéján ette meg. Ez jól bevált a Yes régi, szép idejében, mostanában viszont, és úgy általában az elmúlt tizenöt évben jó lenne, ha Howe azért időnként rendelne egy medium steaket az étteremben. Ez a túlzott lazaság a ringa-ringa-rajás dallamok bőségében mutatkozik meg, amelyekkel tele vannak a Yes utolsó, „Anderson utáni korszakos” albumai, de a saját stúdióalbumai és a „Homebrew” sorozatában megjelenő maradék-anyag albumai is, amelyek nagyon könnyedek, és azt a benyomást keltik, hogy „Bagoly úr” gyorsan megelégszik új kori szerzeményei ötletbeli színvonalával. Végül ezt tükrözi a „Nexus” is, a néhai fiával, Virgil-lel közös album, amelyet Howe nagyon hiányosan fejezett be (producerként is).
A „Love Is” megint egy vegyes érzéseket keltő lemez. Tíz dal van rajta: öt instrumentális és öt énekes. Amint megnyílik az album a Fulcrummal, rögtön világos, ki van velünk. Nyugodt és cerebrális-ezoterikus hangok finom fúziója, alkalmi jazzes „fingerstyle” figurákkal és könnyed, játékosan napsütötte, kelta misztikus érzülettel, vagyis mindazzal, ami Howe markáns gitárjátékát jellemzi. Minden itt van. „Egzotikus” húros hangszerek sora, steel gitár, tizenkét húros akusztikus gitár és a legdrágább félakusztikus gitárok organikus hangzása. Ezt vázolja fel a nyitó instrumentális Fulcrum. Steve basszusgitározott (az instrumentális számokon), billentyűzött is. Szóval rengeteg időt szánt az albumra. Az aranyozásra, az aranyozott hangszerelésre.
Öt szám énekes. Sajnos. Még nagyobb irónia, hogy az albumon háttérénekesként közreműködik a Yes jelenlegi énekese, Jon Davison. Jobb lett volna, ha fordítva van, és Howe énekelne vokált, de akkor az album túlságosan közel kerülne a mai Yes-hez. Így viszont Howe dörmögése az album felét elrontja. Szóval igen: a „Love Is” ebben az esetben Howe határtalan éneklés iránti szerelmét is jelenti, amit semmi sem állít meg. Következésképpen az albumon kiadott dalok minősége is gyengébb. Ennek a nyálasságnak, ha nem egyenesen a pátosznak az csúcsa, amely időnként már erőltetettnek hat, a vokális Imagination, amelyet Howe a „buci-buci” unokájának, Zanának ajánlott. Az énekes dalok közül a legtöbb potenciált a Love Is A River hordozza, amely hangszerelésében a legprogresszívebbnek hat.
A „Love Is” egyébként nagyon szép művészi potenciállal rendelkezik. Főleg akkor, ha Steve Howe nem énekelne az album öt dalában. A férfi azonban másként döntött, és így is van jól, hiszen ezt diktálja a művészi szabadsága. A remény, hogy kapunk valami olyat, amilyet legalább még a „Spectrum” (2005) árasztott magából, utópisztikusan üres locsogásnak bizonyult, a régi, jó Yes javíthatatlan rajongójának pedig ez csak megerősítés arra, hogy nemcsak Steve Howe-on taposott át az idő, hanem e cikk recenzensén is, aki a jövőben is inkább Howe első három stúdiómunkáját fogja hallgatni. Steve Howe hívei így is feltétel nélkül felveszik majd a gyűjteményükbe ezt az albumot, a többiek viszont óvatosan olvassanak azok között a munkák között, amelyeken ez a különben nagyra becsült zenész több ötletességet, kreatív csipkelődést és vonzó, kísérletező önkihívást sugárzott. Úgy tűnik, a túlzott, sőt felesleges szeretet időnként kárt is okozhat.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
01. Fulcrum
02. See Me Through
03. Beyond The Call
04. Love Is A River
05. Sound Picture
06. It Ain’t Easy
07. Pause For Thought
08. Imagination
09. The Headlands
10. On The Balcony
Felállás:
Steve Howe – gitár, steel pedal, billentyűk, ének a 2., 4., 6., 8. és 10. számon, basszusgitár az 1., 3., 5., 7. és 9. számon
Jon Davison – háttérének és basszusgitár a 2., 4., 6., 8. és 10. számon
Dylan Howe – dob
