Van Der Graaf Generator: H To He, Who Am The Only One
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés dátuma: 1970. 12. 14.
Producer: John Anthony
Az album hossza: 47.15 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
A Van Der Graaf Generator a harmadik lemezével, a „H To He, Who Am The Only One”-nal végérvényesen és örökre beírta magát a brit progresszív rock legnagyobb újítói közé, és megalkotta viszontagságos pályafutásának egyik legjobb művét. Akár hiszed, akár nem, a kiváló második album, a „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” (1970), amellyel a zenekar a féktelen brutalitás és az epikus szépség hihetetlen elegyével, egy sötét, apokaliptikus jövő költői vízióin keresztül rázta meg a progresszív rock világát, még csak bemelegítés volt a legnagyobb alkotói diadalokhoz. Ezek közül az első egész biztosan ez a forradalmi lemez, a komor hangulatú progresszív rock igazi remekműve, amely mindössze néhány hónappal a kiváló előd után született, és ékesen bizonyítja Hammill, Banton, Jackson és Evans urak hihetetlen munkabírását, energiáját és zenei ötletgazdagságát. Ezek a különc zenészek és látnokok, a maguk területének egyedi mesterei a lemez megjelenésével komolyan megingatták a King Crimson elsőségét mint az adott év legizgalmasabb, legkísérletezőbb és legsötétebb prog rock zenekaráé (érdekes módon az utóbbiak is ugyanabban az évben, rövid időn belül két fenomenális albumot jelentettek meg). A King Crimsont ebben a kritikában még többször említeni fogom, hiszen a lemez korántsem idegen az apokaliptikus, „crimsoni” szellemtől.
A „H” az az album, amelyen végleg kialakult a zenekar klasszikus, négytagú felállása, amelyből kimaradt a basszusgitár, hiszen apokaliptikus kísérleteikhez szinte teljesen szükségtelenné vált. A korábbi basszusgitáros, Nic Potter mindössze három felvételen működött közre, a távozása után pedig a billentyűs Hugh Banton vette át a helyét basszuspedállal, amelyet a billentyűi alá rejtett. A basszusgitár hiánya is a Van Der Graaf-hangzás egyik fő és védjegyszerű sajátossága lett, a szokásos elektromosgitár-hiány mellett, amelyet többnyire hatásosan David Jackson szaxofonja helyettesített. Jackson gyakran két szaxofont is a szájába vett egyszerre (altót és tenort), ami minden bizonnyal a korszak legnagyobb fúvós különcei közé emelte. Guy Evans, vitán felül az egyik legjobb jazz/rock dobos a progban, ezen a lemezen igazán teljes fényében ragyogott, és pályafutása néhány legtüzesebb, egyben legösszetettebb pillanatát mutatta meg; különösen a üstdobokon remekel. Az akusztikus gitárt (amíg valamennyire az elektromosat is meg nem tanulta) időnként maga az énekes, Peter Hammill fogta kézbe, a zenekar vitathatatlan zsenije és lelke, a progresszív rock történetének egyik legjobb és legegyedibb énekese és szövegírója. Hammill, nagyon érdekes módon, a „The Emperor In His War-Room” című dalhoz segítségül hívta a barátját, nem mást, mint a progresszív rock „atyját”, Robert Frippet (King Crimson), aki elektromos gitáron játszotta fel messziről felismerhető szólóját.
A VDGG és a King Crimson elemeinek keverése kétségkívül a mennyben (vagy még inkább a pokolban) megkötött házasság, tökéletes hangszeres apokalipszis és minden prograjongó álmának megvalósulása (ez még csak a kezdete volt Fripp és a zenekar együttműködésének, amely a következő albummal éri el a csúcsát). Ez azonban még távolról sem a lemez legjobb pillanata. A „H” annyi változatos jóval és gazdag hangszeres/vokális kifejezéssel van megtömve, hogy mindig megdobban a szívem, amikor hallgatom, milyen hatékonyan építette a zenekar a hangulat szerteágazó hídjait a zenei mennyország és pokol között. Hammill messziről felismerhető, költői éneke szerintem karrierje egyik legjobbja, legalábbis ami az alacsonyabb, brutális és a magas, tiszta fekvések harmonikus váltakozását illeti. Ezeken keresztül nagyon hatásosan adja elő többnyire apokaliptikus, társadalomkritikai szövegeit (ezek általában a nyugati civilizáció intézményeinek és egyéb káros vívmányainak bírálatára vonatkoznak). Banton ekkoriban láthatóan tényleg bekopogtatott a pokol előszobájában, hogy ilyen démoni hangot csaljon az orgonáiból, miközben Jackson a szaxofonon és a fuvolán a mesterségének igazi Van Goghjává vált. A Banton–Jackson-kombináció szerintem a gonosz esszencia fő kulcsa, amely a lemez legtöbb dalát körüllengi, bár nem hiányoznak a kivételesen szép és lelket emelő pillanatok sem. Arra a kérdésre, hogyan képes Evans ennyi ritmikai változatosságot és színes ütőhangszeres játékot felmutatni, nehezen találnék választ. A „H”-t nagy vonalakban a komplex, többnyire szimfonikus irányultságú eposzok apokaliptikus keverékeként írnám le, rengeteg jazzes improvizációval és egyedi vokális drámaisággal, ahol a hangulat folyamatosan változik a fenségestől a gonoszig, az egészet pedig Hammill apokaliptikus, meglehetősen sci-fi ihletésű szövegei fűszerezik, amelyek engem mindig is nagyon érdekeltek, hiszen némelyikük az idő során egyenesen jóslatnak bizonyult. Egyetlen balladát leszámítva csupa epikus és rendkívül összetett darab van rajta, amelyek a felkészületlen hallgatót azonnal szitává lyuggatják hihetetlen energiájukkal, és minden meghallgatáskor van bennük valami új felfedeznivaló.
A nyitó „Killer” gyilkos, himnikus főtémájával (amely több mint hatékonyan pótolja a gitárriffet) azonnal berántja a hallgatót az apokalipszisbe. Hihetetlen hallani, milyen ízlésesen fonódik össze ebben a témában Jackson szaxofonja és Banton orgonáinak pokoli rétege. Amikor beugrik Hammill brutálisan szarkasztikus éneke is, amely itt nemcsak gúnyosan, hanem már-már gonoszul szól, valóban olyan hangulat teremtődik, mintha a hallgató egy pokoli katlan kellős közepén találná magát. Érdekes, hogyan szelídíti időről időre a zongora és az akusztikus gitár a kompozíció elektromos töltésű, gonosz hangulatát. Bár a pokoli orgonamenetek és futamok döbbenetes sebességgel váltják egymást, a zenekar végig megőrzi a dallamos főtéma jelenlétét. A brutális refrén, amikor Hammill úgy visít, mintha tényleg egy gyilkos üldözné, könnyedén megfagyasztja az ereinkben a vért. Egy ponton rendkívül érdekes átmenet következik, jön a tébolyult jazzes improvizáció, ahol dobon, basszuson, zongorán és szaxofonon igazi hangszeres kataklizmának lehetünk tanúi. Jackson futamai, főleg a szaxofonimprovizációi azok, amelyek Hammill fenyegető éneke mellett a teljes őrület és paranoia árnyalatát viszik a műbe. A dallamos főtémát végig szépen megtartják, és a megfelelő pillanatokban visszahozzák, bár a végén persze elmaradhatatlanul jön a kötelező bolondokháza zongorán és orgonán.
Az apokalipszist a feszültség teljes feloldódásának pillanata követi, amelyet a gyönyörű, szimfonikus ballada, a „House With No Door” testesít meg, Banton zongorájának ízléses hangszerelésére és Jackson fuvolájának nagyon jó betétjeire építve. Peter éneke ezúttal már-már szokatlanul dallamos és tiszta. Érdekes, hogy amikor Hammill tisztán, magasabb fekvésben és „kolerikus” kitörései nélkül énekel, a hangja egy kicsit még David Bowie-ra is emlékeztet (a refrén néhány vokális fekvése talán még a pályafutása legmagasabbjai közé is tartozik). A refrén kivételesen szép és melankolikus. Peter hangja hihetetlen vágyakozást fejez ki, és kivételes kifejezőerejével könnyedén elbűvöli a hallgatót. Igazi szimfonikus csemege a záró, rendkívül dallamos zongora- és Jackson-fuvolaszakasz, amely a zenekar történetének legbájosabb pillanatai közé tartozik. Ezzel a gyönyörű balladával a VDGG megmutatja, milyen gyorsan és hihetetlenül hatásosan képes a hangulatváltásokkal a pokolból a mennybe repíteni a hallgatót, és vissza.
A „The Emperor in His War Room” Hammill egyik legjobb költői sci-fi/társadalomkritikai kísérletét, egyben a lemez egyik legfenségesebb szimfonikus pillanatát jelenti. Két részre oszlik, „The Emperor” és „The Room”. Utóbbiban csatlakozik a zenekarhoz a már említett különleges vendég, Fripp (hogy egy kicsit szellemeskedjem: igazi zenei diktátor, mintha egy diktátorról szóló dalra találták volna ki) elektromos gitáron. A jéghideg, keleties színezetű nyitótéma fuvolán, orgonán, üstdobokon és akusztikus gitáron már pillanatok alatt megrázza a hallgatót félelmetes atmoszférájával. Közben időről időre egymást váltják az energikus orgona- és dobmenetek, amelyekhez olykor Hammill dühös énekkifejezése is csatlakozik (ahol egy képzeletbeli zsarnok uralkodó szerepébe próbál bújni), és amely az epikus, többszólamú refrénben és a remek szimfonikus hangszerelésben éri el a csúcspontját. A fuvolán és zongorán játszott központi téma valóban egy magányos zsarnok képét idézi. A hallgató szerintem könnyedén el tud képzelni egy futurisztikus császárt. Én általában a Star Warsból ismert alakra gondolok, ahogy ül és harsányan röhög a trónján, miközben az űrállomása üvegén át választja ki, melyik bolygót pusztítsa el. Lehet, hogy ebben a Hammill név keltette asszociáció is közrejátszik, nem tudom. A második részben, a „The Room”-ban hihetetlenül háborgó átmenet érkezik, amelyet a remek hangszeres interakció és a többszólamú szimfonikus refrén vált ki, és amitől újra meg újra feláll az ember hátán a szőr. Hammill újra meg újra „felvágja az ereit” vokális előadásával; ekkora vokális kifejezésre csak a mesterségük legnagyobbjai képesek, és Peter kétségtelenül közéjük tartozik. Majd rendkívül ízléses, hangszerközpontú szakasz következik, amely a lemez egyik legnagyobb csemegéje. Itt elektromos gitáron Fripp is beront messziről felismerhető szólójával (ez kissé a híres King Crimson-instrumentális, a „Sailor’s Tale” szólójára emlékeztet). A szólója remekül kiül a dobok és orgonák gépfegyvertüzére. Aztán ismét visszatér a hideg, űr-orientális téma, amikor Hammill végleg „idegösszeomlást kap”, és kihirdeti a dekadens civilizációk bukását a császár ökle alatt. A befejezés pedig ironikus módon kivételesen szép és békés.
A „Lost”, amely szintén két részre oszlik, „The Dance in Sand and Sea” és „The Dance in Frost” (ez a kettő egy átfogó, egymással összefüggő eposz két végletét képviseli), a lemez újabb epikus csúcsa, nagyon jó refrénekkel. Egy szinte már „betegnek” is mondható szaxofontéma nyitja, majd ugrándozó dobritmus csap le. Jackson szaxofonőrültségei a ismét fenomenális Hammill-ének mellett, amely ezúttal is az előtérben van, és többnyire a magas, epikus fekvésekbe tart, bár a dühe soha nem fogy el, a kompozíció fő attrakciói. A ritmusszekció megint kifejezetten skizoid jellegű, és rendkívül hatásosan olvad össze az orgonák pokoli hangzásával. A fenséges refrének után gyakran gyilkos-pokoli hangszeres kitörések jönnek dobon, szaxofonon, orgonán és basszusgitáron (Potter itt, még a távozása előtt, megmutatta az egyik legjobb pillanatát). A kompozíció végig a zsenialitás és az őrület közötti vékony határon lebeg, ami tulajdonképpen többé-kevésbé állandó eleme a hangzásuknak. A hangszeres őrületet félig nyugodt, viszonylag epikus rész követi, ahol Hammill melankolikus énekkel lép be, és már-már gyászdalt énekel. Ehhez érdekes szaxofonimprovizáció és meneteló ritmus csatlakozik. Ezután jazzes színezetű hangszeres szakasz jön, amely a szaxofon és az orgona nyugodt interakcióján alapul. De ezt a lecsendesedést ismét egy igazi hangszeres kataklizma követi, amely felvezeti a kompozíció második részét. Itt újra beront a brutális téma és az epikus refrén a „vágja az ereit” énekkel. A „Lost” időnként valóban úgy szól, mint egy jeges katlan, amelyben démonok táncolnak Dante poklának fenekén. Nehezen jutna hirtelen eszembe másik daluk, amely baljósabban szólna, mint ennek a kiváló eposznak némely improvizációja.
A „Pioneers Over C.” szerintem Hammill tudományos-fantasztikus költészetének csúcspontja. A szöveg az első űrhajósokról szól, akik kipróbálták a fénysebességet, de az útjuk nem végződött jól, mert a fizika törvényei miatt (Hammill szerint) szétestek térben és időben, és valamiféle testetlen szellemekké váltak, valahol élet és halál között, teljesen magányosan az űr mélyén. Amellett, hogy a lemez legösszetettebb műve, szerintem a legjobb is rajta, hiszen a zenekar itt gyakorlatilag végletekig megmutatja kísérletező potenciálját az egyes hangszereken. A dalt egy szokatlan effekt nyitja, majd ritmikus fokozás következik Banton basszuspedálján és Hammill titokzatos, éber éneke. Egyszerre eloszlik a komor hangulat, beront a fenséges orgona, ezt diadalmas Hammill-ének követi, amely ismét nagyon költőien szól, és rendkívül drámai módon meséli el a szerencsétlen űrhajósok történetét. A kompozícióban nem hiányoznak a rendkívül kövér hangszeres édességek. A fenséges, epikus refréneket gyakran jazzes átmenetek és érdekes akusztikus betétek váltogatják (az akusztikus gitár nagyon szilárd használata). Külön ki kell emelni egy rendkívül érdekes, többször ismétlődő motívumot, amely valamiféle apokaliptikus indulónak hangzik, szaxofonra, orgonára és Hammill már-már paranoiás énekére alapozva. Érdekes a pszichedelikus színezetű orgonarész és néhány szaxofonimprovizáció is, amelyek szinte már gúnyosan szólnak. A második felében a hangulat jócskán lecsendesedik, valamiféle szélcsend áll be, és egy nagyon szép akusztikusgitár-rész következik, amelyhez Hammill énekének tiszta és gyengéd színe csatlakozik. Ez nem tart sokáig, és a következő pillanatban teljesen megőrült Jackson-szaxofonimprovizáció jön, amely úgy hangzik, mintha a tölcsérébe víz tört volna. Ezt ismét hangszeres, végletekig felcsavart bolondokháza követi zongorán, számos pszichedelikus hang és viharos dobátmenetek. Hammill éneke újra titokzatossá és paranoiássá válik. A befejezés remek, mert még egyszer megismétlődik az a központi, díszmenet-téma, amelyet szándékosan magas vokális avantgárd zár le. A nagy fináléra pedig jön még a kötelező, zappás színezetű jazzes szaxofonimprovizáció, amely a billentyűkön megszólaló elektronikus effekt zúgásával ér véget.
A „H To He, Who Am The Only One” szerintem a progresszív rock történetének egyik legfényesebb ékköve, és biztosan a zenekar négy, ha nem három legjobb teljesítménye közé tartozik, amely addig minden újabb lemezzel hihetetlen fejlődést mutatott az elődjéhez képest. Az album megjelenésekor nagy csemege volt mindazoknak, akik méltó riválisokat kerestek a nagyon eklektikus progresszív rock akkori „királyainak”, a King Crimsonnak (a Genesis még csak melegedett, a Yes közvetlenül a hangzásváltás előtt állt, az ELP épp csak megjelent, a Jethro Tull még mindig hard rockot játszott, a Gentle Giant szintén, a Pink Floyd pedig még meglehetősen pszichedelikus volt, és a felismerhető hangzás feltalálása előtt állt). A „H” egyben nagy ihletet jelentett néhány kevésbé ismert prog rock zenekarnak is, különösen Olaszországban, ahol a VDGG munkásságát a legjobban tudták értékelni. A lemez ma is hihetetlenül frissen szól, és kötelező mindenkinek, aki szereti a komorabb hangvételű klasszikus progresszív rockot, és a féktelen kísérletezés (néhány avantgárdabb irányvonallal együtt) rajongóinak. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy olyan remekműről van szó, amely biztosan nem való minden hallgatónak, különösen nem a finomlelkű teremtéseknek, akik ahelyett, hogy a saját fejükkel gondolkodnának, inkább hagyják, hogy ilyen vagy olyan divatok vezessék őket a kezüknél fogva. Pedig a „nyelves doktor”, Hammill és zenekara éppen az ellen szálltak mindig élesen síkra. A VDGG a „H” megjelenése után semmiképp sem fog a babérjain ülni, hanem a következő albummal valami döbbenetes dolgot csinál – nemcsak egy újabb alkotói lépést tesz előre, hanem megalkotja a legnagyobb remekművét, amely egyszerre lesz az életművük csúcspontja és a progresszív rock történetének egyik legfenségesebb diadala.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Killer
2. House With No Door
3. The Emperor in His War Room
4. Lost
a. The Dance in Sand and Sea
b. The Dance in Frost
5. Pioneers Over c
Bónuszdalok (2005-ös remaster):
6. Squid 1 / Squid 2 / Octopus” (a Pawn Hearts felvételei során rögzítve)
7. The Emperor in His War Room (első változat)
Felállás:
Peter Hammill – ének, zongora a 2. dalon, akusztikus gitár
Hugh Banton – Hammond- és Farfisa-orgona, zongora, oszcillátor, basszusgitár a 2. és az 5. dalon, vokál
David Jackson – szaxofonok, fuvola, vokál
Guy Evans – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Nic Potter – basszusgitár az 1., 3. és 4. dalon
Robert Fripp – elektromos gitár a 3. dalon
