Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1989
Értékelés: 4/5
A „Behaviour” (1985) és a „Wildest Dreams” (1987) című albumokon hosszasan elmerültek a popban. Ez a két lemez ugyan tartogatott jó pár érdekes zenei pillanatot, és érezhető kereskedelmi sikert is hozott a zenekarnak, a sokéves rajongók közül viszont sokat nagyon is elszomorított, főleg azokat, akik a progresszív elemeket hiányolták. A Saga a „The Beginners Guide To Throwing Shapes” lemezen hangzásban ismét kicsit közelebb került prog rockos gyökereihez. A zenekar ekkoriban az eredeti tagokból álló triót alkotott: Michael Sadler énekes-billentyűs, Ian Crichton gitáros és a testvére, Jim Crichton basszusgitáros-billentyűs. A dobok mögött az előző albumhoz hasonlóan ezúttal is a kiváló jazz fusion dobos, Curt Cress (Passport) ült, aki valahol a hivatalos és a vendégtag között félúton lebegett. A „The Begginers Guide” című lemezzel a Saga úgy döntött, visszatér progresszív gyökereihez és ahhoz a hangzáshoz, amely az 80-as évek elején szép kereskedelmi sikert hozott nekik, elsősorban Közép-Európában. A Crichton fivérek ezúttal is számos számban használják a korabeli friss, újszerű gitárszintik, azaz a synthaxek hangját (mindketten az elsők között kezdték használni ezt a hangszert). A billentyűk Jim Gilmour (ideiglenes) távolléte miatt ismét viszonylag egyszerűek, ám az egyes aranzsmanok hatásosan simulnak a háttérbe. A zenekar felismerhető hangzásának amúgy is mindig Michael hangja és Ian utánozhatatlan gitárjátéka volt a legfontosabb építőköve. Előbbi most újra több dühös érzelmet is megmutat (a romantikus pátosz helyett, amelyhez az előző két albumon sokat ragaszkodott), utóbbi pedig ismét kicsit több teret kapott, hogy megcsillantsa szólóképességeit és pár érdekes riffet is bemutasson.
A „The Beginners Guide To Throwing Shapes” koncepcióalbum. A szövegek egy skizofrén fiú történetét mesélik el, aki a saját képzeletbeli világában él. Nem túl nagy durranás, de mindenképp lépés a helyes irányba, messze a két elődöt uraló szerelmes szövegektől. Az album hangzása még mindig erősen az 80-as éveket idézi, nagy hangsúllyal az elektronikus ütősökre és a billentyűk különféle hangeffektjeire. Ha eltekintek a jóval kevésbé változatos billentyűhangzástól, sikeres visszatérésről van szó ahhoz a klasszikus Saga-hangzáshoz, amellyel a korai lemezeken levettek a lábukról. A pop rockos pillanatok ezúttal viszonylag ritkák, és általában csak egy nagyobb zenei egész részei.
Már a nyitó art rockos bomba, a „How Do I Look” bizonyítja, hogy a Crichton fivérek és Sadler között megint úgy működik a kémia, mint a legjobb napjaikon. Megvan benne minden, amit egy átlagos rajongó kívánhat – áramütésszerű, egyedi gitárriff, mozgalmas ritmus, intelligens billentyűtextúrák és egy dallamos refrén, amely nem megy ki a fejedből. A „Starting All Over”, amelyet gitárszintik hangjai nyitnak, szintén rendkívül dallamos, szinte epikus refrént, csábítóan mágikus riffet és finom háttérbillentyűket kapott. Ian egyedi riffjéhez csatlakozik a ritmusszekció, aztán jön egy nagyon jó gitárszóló, a refrén és a hirtelen lezárás. A „Shape” hatalmas energiával van tele, amit rendkívül karizmatikus ének is támogat (Sadler egyedi, szarkasztikus vokális megoldásai gyakran hiányoztak az előző két albumról), mellé kiváló hangszeres részek jönnek számos átmenettel az elektronikus billentyűkön, tüzes gitárfutamokkal és szintikkel. Megint Ian egyedi riffje és epikus refrén, ezúttal még mozgalmasabb hangszeres betétekkel. Egy olyan szerzemény, amely könnyedén ott lehetne valamelyik korai albumukon is.
Az „Odd Man Out” nagyjából az a klasszikus, melankolikus AOR-balladatípus, amilyet az előző két lemezen is szívesen írtak. A fő érdekessége, hogy Ian bendzsót használ benne, a középső részben pedig igen jó szólót is lejátszik rajta (majd egy pillanat alatt átvált egy elektromos gitárszólóra). Az ilyen, nem émelyítő melankolikus pillanatok kifejezetten jól jönnek a hangulat lecsendesítésére és egyfajta „pihenőnek”, ha egy ilyen mozgalmas, felpörgetett albumról van szó, mint a „The Beginners Guide”. A „Nineties” elég érdekes kísérlet, amely himnikus, többszólamú dallammal indul, és ez adja a fő refrént is. Itt főleg az elektronikus ütősök és hangeffektek változatos használata izgalmas, miközben a vidám-álmodozó, többszólamú refrén meglehetősen mókásan hat. Szerintem az album egyik legerősebb pillanata a „Scarecrow”, amelynek kiváló, nagyon szép nyitó gitárriffjét színes ritmusszekció követi, majd belép az energikus ének. Ebben a számban főleg az tetszik, hogy Ian milyen jól használja a gitárt a középső ritmusszekció alatt, amikor a gitárja közvetve átveszi a megszokott ritmusszekció szerepét. A billentyűk is ízlésesen simulnak a ritmusszekció, a gitáros „fűrészelés” és a fő refrén közé.
A kiváló „As I Am” az album összes száma közül kétségkívül a legközelebb áll a slágerhez, bár sosem lett az. Azzal a bűvös, dallamos Saga-refrénnel ejt rabul, amely nem hagyja el a fejedet, és még több varázst kap attól, milyen szépen szövődik bele a szintik csábító rétege, az egyedi gitárriff és a hatalmas ritmus. Kiváló, összetett progresszív hangszeres részekből sincs hiány, ahol gyors, mozgalmas gitár–billentyű kombinációknak lehetünk tanúi. A pop és a prog elemek keverésével itt megint telitalálatot ütöttek. Igazi csemege, és talán az album legjobb száma. A „Waiting In The Wings”, amelyben az álmodozó nyugalom és a felpörgetett ütőerő váltja egymást, újabb minőségi szerzemény, érdekes elektronikus ütős intróval, amelyhez hatalmas riff és kifejező ének csatlakozik. Itt is jó a pop (dallamos, hipnotikus refrén) és a prog rock (ütős riff, mozgalmas hangszeres részek gitár, ritmus és billentyűk párbajában) elemeinek keveréke.
A záró „Giant” záró progresszív csemege és az album legkísérletezőbb darabja. Rendkívül szellemes módon indul – egy öregember meséjével és ázsiai motívumokkal Ian bendzsóján (az ilyen szellemeskedések szintén hiányoztak a két elődről). A kompozíció főleg a rendkívül mozgalmas ritmikájával (xilofon is hallható benne), kiterjedt billentyűtextúráival, valamint az album néhány legjobb gitárriffjével és szólójával nyűgöz le. Az is lenyűgöző, milyen gyorsan váltogatnak az egyes motívumok között – mintha egyikből gyorsan kiábrándulnának, még mielőtt az előzőt végigjátszanák. Az epikus refrén hatalmas énekkel, többszólamúsággal, elektronikus ütősökkel, vicsorgó riffel és szaftos billentyűréteggel ez is ujjadat megnyalod utána jó. Ez végre megint az a progresszív Saga, amelyet rajongóik többsége szeret.
A „The Beginners Guide To Throwing Shapes” albummal a Saga rendkívül hatásosan tért vissza azokhoz a régi prog rockos mércékhez, amelyekre legjobb lemezeit építette. Bár a Saga-mozaik hangzásbeli darabkái még nem kerültek mind a helyükre (Jim Gilmour és a dobos Steve Negus a következő albumon tér vissza, bár érkezésük az elkövetkező években nem mindig hozta a legjobb gyümölcsöket), a Saga trióként, illetve a kiváló munkatárssal, Cresszel együtt is megmutatta, hogy kiválóan kidolgozott műveket tud alkotni. A „The Beginners Guide” biztosan nem valami mestermű, sem a zenekar, sem a progresszív rock szempontjából, de mindenképp kötelező mindazoknak, akik szeretik az első öt klasszikus albumukat, és azoknak, akiket elszomorított a két előző, inkább a rádióhullámokra célzó lemez.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk
Ian Crichton – gitár, bendzsó, gitárszinti
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűk, gitárszinti
Curt Cress – dob, ütősök
Produkció
Saga
Számlista
1. How Do I Look (4:33)
2. Starting All Over (4:01)
3. Shape (5:10)
4. Odd Man Out (4:54)
5. The Nineties (4:16)
6. Scarecrow (4:20)
7. As I Am (5:15)
8. Waiting In The Wings (4:55)
9. Giant (7:10)
Az album hossza: 44:34
