Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1975
Értékelés: 4/5
Az „USA” a King Crimson második koncertlemeze volt, amelyet az együttes 1974 közepi amerikai turnéján rögzítettek, és ami hét évre az utolsó turnéjuk is maradt. Több mint 20 évig ez volt a harmadik felállás egyetlen koncertdokumentuma, és bár az „USA” sokkal jobb képet ad a banda élő erejéről, mint az első hivatalos koncertlemez, az „Earthbound” (1972), hangzása nem lett érdemben jobb, még ha az újrakiadáson érezhetően javult is. Az „USA” afféle jelképes búcsú egy már feloszlott zenekartól. A közreműködők listájának végén még egy R.I.P felirat is áll, mert Robert Fripp gitáros, a zenekar vitathatatlan vezére annyira biztos volt benne, hogy a King Crimson-legendának végérvényesen vége. Mint tudjuk, szerencsére meggondolta magát (ami aztán még egyszer megismétlődött), és a csapat folytathatta a kortárs zene kísérleti határainak és új hangzásvilágoknak a fékezhetetlen felfedezését. Ez a felvétel elsősorban az akkori kvartett (Fripp, Wetton, Bruford és Cross) egyik legjobb koncertpillanatát mutatja. A King Crimson ebben a felállásban akkoriban kétségkívül a kor egyik legütősebb zenekara volt, stúdióban és színpadon egyaránt, az „USA” pedig egyebek közt valódi betekintés a korai progresszív metal gyökereibe. A felvételek többsége visszaadja a banda elképesztő energiáját, erejét és agresszióját, a tagok döbbenetes technikai csiszoltságát, de azt a megdöbbentő szimfonikus szépséget is, amely többnyire sötét és apokaliptikusan kaotikus szerzeményeik mélyén rejtőzik. A legtöbb szám hangzása időnként éles és metalos, főként Wetton hatalmas basszusvonalának köszönhetően, amely a hagyományosan rendkívül összetett és disszonáns ritmusok nagy részét diktálja. A basszus szilárd alapot ad Fripp vakmerő gitárkirándulásaihoz és a mellotronon játszott, rétegzett, zenekari hangfüggönyeihez. Bruford dobolása a szokásos, első osztályú, bár a produkcióban valahogy a basszus árnyékába szorult. Ugyanez igaz Cross hegedűjére, amely ezeken a felvételeken sokkal élesebben és kevésbé lírikusan szól, mint a stúdiólemezeken.
A szerzői jogok védelmében Fripp akkoriban meglehetősen vitatott lépésre szánta el magát: három számon lecserélte David Cross hegedűs-billentyűs játékát (aki a kiadás összeállításakor már jó ideje nem volt a zenekar tagja) Eddie Jobson (ex-Roxy Music, Frank Zappa) stúdiófelvételére. Jobson soha nem lett a csapat hivatalos tagja, bár a 70-es évek vége felé csatlakozott Wettonhoz és Bruforddal az UK nevű rövid életű prog-szupergrouphoz. Jobson Cross hegedűjét pótolta a „Larks Tongues In Aspic – Part II”-n, a zongorát pedig a „Lament”-en, és a két játékstílus közti különbség alig észrevehető. A felvételek többsége a zenekar Asbury Park-i (New Jersey) fellépéséről származik, kivéve a „21 Century Schizoid Man”-t, amelyet egy másik helyszínen, Providence-ben rögzítettek. A felvétel 30. évfordulós újrakiadása három extra számot is tartalmaz, amelyek az eredeti kiadáson nem szerepeltek. Ezek a rövid „Walk On…No PussyFooting” intro, a „Fracture” és a „Starless”. Az utóbbi két mestermű sokat hozzátesz a lemez összképének minőségéhez. A produkció az újrakiadással érezhetően javult, bár még mindig ez az egyik ritka gyenge pontja ennek az egyébként nagyon jó koncertfelvételnek.
Az „USA” a „Walk On…No Pussyfooting” című rövid bevezetővel indul, amely részben a Fripp & Eno – „No PussyFooting” (1973) projektből származik, Fripp akkori együttműködéséből a Roxy Music egykori billentyűsével, Brian Eno-val. Ezután pokoli menet következik egyenesen a hagyományosan baljós, mégis zseniális „Larks’ Tongues In Aspic – Part II”-be (Larks’ Tongues In Aspic, 1973), ahol a crimsonosok szuperszonikus kombinációkkal lyuggatnak át minket: Fripp gitáros kópéságai, Wetton zörgő basszusa, Bruford szuperszonikus csapásai és Cross, illetve Jobson incifinci hegedűje. Azt merem állítani, hogy a második rész ez a változata talán még a stúdióverziónál is jobb, mert a ritmusvonal ezúttal még agresszívabb, egészen a fenséges zárásig. Jön a következő csemege, a „Lament” (Starless And Bible Black, 1974), amely szintén jobban szól, mint a stúdióváltozat. Az „Exiles” remek előadása megmutatja a zenekar kivételes hangulati érzékenységét, ahol főleg Cross lírai hegedűje és Wetton melankolikus éneke uralkodik. Egyszerűen hihetetlen, hogyan képesek egyszerre egyesíteni a pokoli, elágazó ritmusokat a szimfonikus érzékkel. Wetton egyik legjobb énekes teljesítményét is hallhatjuk abból az időből, amit a zenekarban töltött. Az „Asbury Park” az egyik legjobb improvizáció, amit valaha megengedtek maguknak, és még néhány dallamvonalat is tartalmaz, ezért nagy öröm, hogy ezen az újrakiadáson megjelent. Persze bűn lenne megfeledkezni az „Easy Money” (Larks’ Tongues In Aspic, 1973) klasszikusának előadásáról. A záró részénél különösen lenyűgöző a mellotron kíséretében játszott extra improvizáció. Bár a „21 Century Schizoid Man”-nek (In The Court Of the Crimson King, 1969) a teljes felvétel csúcspontjának kellene lennie, ezúttal nem a szám egyik legjobb változatát kapjuk. Főleg Wetton nem túl sikeres éneke miatt. A hangja valahogy nem erre a klasszikusra való. A hisztérikus szaxofonszólót ezúttal Cross hegedűje váltotta fel, így az egész sokkal ütősebben szól. Mégis valószínűleg hiányolnám a szaxofont. A „Fracture” (Starless And Bible Black, 1974) a felvétel másik csúcspontja, ahol Wetton basszusa ismét átsöpör Fripp gitáros vakmerőségein, miközben Bruford szuperszonikus csapásai dübörögnek a dobokon. A teljes lemez csúcsa viszont kétségkívül az időtlen „Starless” (Red, 1974) lélegzetelállító előadása, amelyet ezután soha többé nem játszottak élőben, és amelynek tényleg nincs szüksége semmilyen további méltatásra. Fripp nyitó mellotronja átfolyik Wetton rendkívül melankolikus, mély énekén, és a legjobbak egyikévé válik abból, amit emberi elme valaha megalkotott. Melyik másik daluk lett volna jobb egy ilyen hatásos zenekar búcsújához?
Az „Earthbound” (1972) lényegében egy elég gyenge hangminőségű hivatalos bootleg volt, sokan nem is tekintették igazi koncertlemeznek, így az „USA” tulajdonképpen az első igazi koncertlemezük, amely képes megragadni a zenekar valódi koncertszellemét. További felvételek ebből a korszakból ma már számos kiadványon megtalálhatók, például a „The Great Deceiver” (1992) box seten, a „The Night Watch” (1997) dupla koncertlemezen, a „Live in Central Park, 1974” (2000) és a „Live in Mainz, 1974” (2001) kiadványokon, amelyek mind jobb felvételek, mint az „USA”. Az „USA” viszont már csak azért is, ha másért nem, történelmi szempontból sokkal fontosabb kiadvány az összes felsoroltnál. A King Crimson stúdióban mindig verhetetlen volt, de az az igazság, hogy élőben még jobb, amit az „USA” a nem túl ragyogó produkció ellenére is kétségkívül bizonyít. Ennek ellenére, az igazi rajongókat leszámítva, ez a lemez nem kötelező darab, mert ma már, ahogy említettem, jóval jobb képet kaphatunk a zenekar kivételes koncertpotenciáljáról. A zenekar 1974-es búcsúja szerencsére csak átmeneti volt, és hat évvel később új külsővel támadt fel hamvaiból, mint a főnixmadár.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Robert Fripp – gitár, mellotron
Bill Bruford – dobok, ütőhangszerek
David Cross – hegedű, billentyűk
Eddie Jobson – hegedű a „Larks’ Tongues In Aspic – Part II”-n, zongora a „Lament”-en
Producer
King Crimson
Számlista
1. Walk On… No Pussyfooting (0:35)
2. Larks’ Tongues in Aspic Part 2 (6:24)
3. Lament (4:21)
4. Exiles (7:23)
5. Asbury Park (6:53)
6. Easy Money (7:11)
7. 21st Century Schizoid Man (8:10)
8. Fracture (11:19)
9. Starless (14:57)
Játékidő: 67:16
